Az 1945-ös tavasz, ahogy én emlékszem, kellemes volt, optimista. Az időjárás tipikusan a tavaszi trend alapján alakult, lassú melegedés, sok napsütés, ritka esetenként „viharos széllökésekkel” mely utóbbiak egyike köré fonódik ez az élményem.

A március 15-i megemlékezés az iskola udvarán zajlott, a chicagói munkás megmozdulás első hazai ünneplése, május elsejei tömeges felvonulás az Andrássy úton a koalíciós kormány alatt, minden presszió nélkül tükrözte a közéletben, közvéleményben, hogy felszabadultunk a náci megszállástól. Kiszabadultunk a Szálasi pribék hatalom alól, és megszabadultunk a háborútól, annak ellenére, hogy az csak 9-én, és egyelőre csak Európában, az antifasiszta koalíció teljes győzelmet aratott, a deportált túlélők folyamatosan visszatértek, a szovjet hadifogság azonban még sokáig hallgatott. Az emberek egyelőre tudomásul vették az ekkor még laktanyákban zártan, a Párizsi szerződésekig teljes legitimitással itt tartózkodó szovjet katonák jelenlétét.

Sokáig vártuk édesanyámmal Aput, de nem tudtunk hírt sem felőle, a várakozás lassan beletörődéssé alakult, elpusztításának szörnyű részleteit csak a 60-as években ismertük meg.

Én 1945 tavaszán egy félévre rövidített tanévvel befejeztem a Rottenbiller utca-i polgárit, ahová „tujával” utaztam egy állomást, és társaimmal gyalog mentem hazafelé. Egy szélsőséges szelekkel terhelt napon az akkori Kulcsár és Huppert nevű széles hálózatú tisztító (privát Patyolat) cég fiókja a Damjanich utca elején volt. a szél lelökte a cégtáblát, amely sarkával pont a lábfejemnek vágódott, elterültem, és ordítottam. Erre a szomszéd házból, a volt német birodalmi gimnáziumból kiszaladt 2, vagy három fiatalember, felsegítettek, bevittek a házba, kezelgettek, kötöztek és biztattak. Majd az egyik megkérdezte az akkor még nem egészen 14 éves személyemet: „Nem akarsz ide belépni?” Megkérdeztem, hogy mi ez, hová, a válasz az volt MADISZ. Válaszom egyértelmű volt, de nem csupán reflex,:”de igen”.

Ettől függetlenül én tovább cserkészkedtem a Vörösmarty cserkészcsapatban Szabolcsi Miklóssal, Eörsi Istvánnal, és sokan másokkal addig, amíg 1947-ben, nyilván akkor már nyomásra, betiltották a cserkészmozgalmat, az úttörőből meg kinőttem. Passzív, de vállalt MADISZ tagságomból az aktivitásra később került a sorsom, de ezt egy másik alkalommal majd megírom.

Most mát több mint 65 éve, hogy Budapest teljes bekerítése befejeződött. A szovjetek, karácsony délutánján, ahogy én akkor láttam, gőzerővel, katonai járműoszlopok formájában jutottak el addig, amíg a koncentrált ellenállásba nem ütköztek Kelet-Budán. Ekkortól ezen a tájon a harcok lecsendesedtek, lelassultak, az oroszok hadtápja felzárkózott és a kis hátországban viszonylagos stabilitást lehetett érezni. Persze a szilvesztert megfelelő vodkamennyiségben ünnepelték, mi több, belém, 13 éves koromban, belém kényszeri tettek egy közepes pohárral.

A hadműveletek intenzitása átkerült a pesti oldalra, hiszen itt tipikusan utcai harcok folyhattak házról házra. A „gyűrű” folyamatosan zárult befelé és elérkezett egy jelentős dátum, január 18-a. Pestet teljesen elfoglalták az orosz csapatok, és ami még történelmi, de már országos jelentőségű, felszabadult, megszűnt a budapesti gettó, a déli órákban.

Én és néhány barátom e napon érkeztünk be Pestre, egy hosszú menetelés után, Nagytétény – csónakos átkelés Csepelre – gyalog be Pestre, ahol az érkezés a még jelentős mértékben napi harcokat tükröző utcákra, terekre, romokat látván, ami a sötétedésben szörnyű, lehangoló látvány volt és még nem tudtam feldolgozni e nap jelentőségét. 19-én, ma 65 éve napsütés volt, és a város terein a gettóból, pincékből, búvóhelyekről kiáramló emberek arcán egy csodálatos megkönnyebbülés látszott, megközelítve az örömérzést, számos ember arcán a boldogságot.

Mi is történt? Pest, a főváros nagyobbik fele, az ország leginkább urbánus városa, pontosabban annak lakói megszabadultak a harcoktól a háborúérzettől, és körülményektől, az ezzel járó félelemtől. Kiszabadultak a nyilas hatalom rémuralmának kegyetlen, a fasizmussal párhuzamos és annak ordas eszméivel működő hatalom uralmától, és felszabadultak a náci megszállás alól. A városért folytatott harcok alatt tapasztalható, egyes orosz frontkatonák erőszak-tevékenysége és egyéb inzultusok megfékezésre kerültek. Ugyanis a háborút szabályozó nemzetközi egyezmények kötelezővé teszik az elfoglalt területen, és annak közvetlen hátterében, a katonai közigazgatás bevezetését, és meg is alakult az úgynevezett Szövetséges Ellenőrző Bizottság amerikai, angol, francia tagokból, és szovjet vezetéssel.

Ez a helyzet 2-3 év elteltével már szovjet befolyást biztosító megszállássá alakult át, amely alól 1956-ban, nem hogy felszabadulni nem tudtunk, hanem a november 4-i invázióval csak fokozódott a nyolcvanas évek végéig.   

AMIN CSODÁLKOZOM A TEGNAPI SAJTÓT ÁTTEKINTVE, EZZEL A DÁTUMMAL, ÉVFORDULÓVAL, TÖRTÉNELMI NAPPAL SEMELYIK  LAP, MÉDIA, ANTIFASISZTA FÓRUMOK NEM IS FOGLALKOZOTT. DE MAJD A KITÖRÉSI KISÉRLETERŐK BOZONY A TURUL ALATT LESZNEK E GONDOLATTAL ÉPEN ELLENTÉTES MEGEMLÉKEZÉSK. EZ VAN.

Itt  Izrael – Hamasz konfliktusról van szó. A Hamasz terrorszervezet, és, bár politikai elemei jelen vannak a palesztinai arabok gyenge politikai formációiban, nem képviseli a Palesztinában élő arabokat. Izrael elismert állam, joga a terület és lakosság, infrastruktúra, nemzeti vagyon védelmére teljesen legitim. Más kérdés, hogy a világszerte felismerhető katona-politikai konzervativizmus, (szakmai, hadtudományi értelemben) érvényesült a kezdeti katonai fellépésben. A kormányzat megegyezési készsége a külpolitikai belső ellentétes felfogások ellenére fegyverszünetpárti. A „szárazföldi csapatok” mostani precíz alkalmazása, modern technikákkal nem a gázaiak ellen, hanem a Hamasz rakétaterrorizmus bázisai felszámolására irányulnak. Morvai, aki ezt a helyzetet természetesen kihasználja zsigeri és már az agresszivitást túllépő, pogromhangulatot keltő antiszemitizmusára, sőt „zsidóság gyűlöletére” már odáig megy, hogy ettől a közvéleménynek, a civil szervezeteknek, a pártoknak és a kormányzatnak nem elhatárolódnia kell, hanem elutasítani, nemzetközi egyetértést kérni és – a jogászok jobban tudják – elítélni, intézkedni. Morvai az Izrael elleni terror támogatásával háborús uszítást valósít meg. E tekintetben hiányolom az EU képviselőink kiállását, hiszen az Unió aktivizálja magát és álláspontot fogadott el. Egyenlőre ennyit, ez bővebb, mint egy e-vita tárgya.  Mindenesetre ez a 60 éve tartó, a világ leghosszabb válsága, most már elvárhatja a nemzetközi aktív (nem éppen intervenciós, hanem helyzethez alkalmazkodó) jelenlétet, és a Palesztin Állam létrejötte nélkül nem lehet előrehaladni. Koszovó közel van, ott – ha nem is megnyugtató – megoldást találtak.

Ha akár a hétköznapi, de idösebb közérdeklődő polgár, de elsősorban a történész, vagy nemzetközi kapcsolatokkal foglalkozó kutató szemével visszatekintünk mint egy 70 esztendőre (ami egy Kondratyev ciklus), találunk olyan éveket, amelyek jelemző eseményeikkel, azok számosságával tünnek ki. Valóban elutasítva azt a felfogást, miszerint egyes korszakok kedetét tudományosan dátumokhoz lehet kötni, az említett évek mégis korszakos jelentésüek lehetnek.

Ragadjunk ki példákat.

1945 májusában Európában véget ért a történelem legvéresebb háborúja, eltávolításra került az eszmevilágból az egyik legszörnyűbb rasszista öldöklő nézetrendszer. 4 hónappal késöbb ledobták ,s ezzel felrobbantották minden idők legtömegpusztíto fegyverét, tízezreket elpusztítva. Vita van ugyan arról hogy ezért, vagy a sikeres mandzsuriai hadművelet okán, a Távol Keleten is végetért a háború. Összeültek az antifasiszta koalíció nagyhatalmi résztvevői Potsdamban, kezdeményezésükre San Franciscoban megalakult az Egyesült Nemzetek Szervezete, hatékonyabb szervezettel, mint elődje, a Népszövetség. Angliában a háborút gyöztesen vezető toryk elvesztették a választásokat, kilépett a közéletből a vilg egyik legnagyobb politikusa: Wiston Churchill. Úgy tűnt, beköszöntött a világbéke kora.

De vegyünk egy másik példát, tíz évvel késöbb, 1955-öt. Az NSZK-t bizonyos huzakodás után felveszik a NATO-ba, megalakul a Varsói Szerzödés, ezzel intézményesül a fentebb említett államférfi találó terminollógiája, a hidegháború. Megszületik az Osztrák Államszerzödés, és ezzel hivatalosanis zárul a 2. világháború. Megindul a folyamat a francia csapatok – akkor még indokínai versége uetán – a Vietnami, a kommunista Északot visszaszorításra kényszeritő háború amerikai katonai előkészítése.

Ha ugrunk 20 évet, akkor a legjlentősbb esemény, hogy 1975 nyarán – Málta egy hetes huzózkodása után -  az európai államok,  valamint az USA és Kanada aláírják a Helsinki dokumentumot, ezzel lényegében mgalakul – és munkához is lát – az EBEÉ, mind a három kosárral, és egy már 67 óta lassan érlődő „enyhülési” folyamat kezdetét veszi. Ennek egyik előzménye, hogy – bár minimális - nemzetközi együttműködéssl is, véget ér a Vietnami háború, amelyet a palesztin – izraeli konfliktus mellett a 20. század másik nagy válságtérségének tekinthettünk.

10 évvel később beköszönt az ellentmondásos Gorbacsov éra, felélénkülnek, majd újrakezdődnek  vezetnek a középhatótávolságú rakéták leszereléséről szóló tárgyalások. Decemberben az Európai Közösség kormányfői  Luxemburgban, hosszú meditálás után egyetértenek az Egységes Európai Okmány kiadásáról, amivel megindul a Közösség Európai Unióvá alakulásának folyamata. Mindezek már nem egy új enyhülési hullám, hanem a bipoláris világ megszüntének előjelei.

Szándékom szerint ez az utolsó esztendő, amelyet szubjektív történelmi felfogásom szerint még múltként felidézek. 1988-92-ről, és az utána történtekről, tehát a korai jelenről nem kívánok írni, hiszen ezek az évek beivódtak napjainkban, agyon lettek értékelve, elemezve. Bár a bipoláris világrend megszünte után még egy tíz néves átmeneti korszak kezdődött, zsúfolva válságokkal, az előbújó etnikai és nemzeti konfliktusokkal, Közel-kelettel, ez az átmenet lezáródott, tisztává vált az egy szuperhatalom kora. Annyi azért megállapítható, hogy a feszültség – enyhülés változó évei ellenére ezeket az éveket, az elmúlt 70-75 esztendőt egységes történelmi ciklusként kezelhetjük mind a biztonságpolitikában, mind a világgazdaságban gyaránt. Ahogy mondani szokták – egy Kondratyev ciklusról beszélhetünk.

A királyi MTV1 november 28-i, SZEMpont című adásában, talán a napi sajtó nem egészen szinvonalas vitájára reagálva kb. tíz prcben szó volt arról, hogy miért "civilek" őrzik - védik a katonai léteítményeket. Ebben az ügyben két riporternő is felhívott, a szükségességet bizonyító "referens", valamint az ellenzők képviselő riporterő is. Mondhatom, kérdéseik, főleg az utóbbié, meglehetően hm. "tudatlanok",m dilettánok voltak. Vágóriportot akartak velem csinálni akár nálam, akár valahol a városban, de én közöltem velük: csak egyenes adába megyek, a rossz tapasztalataim miatt. Maradtunk a telefonnál, ami többszörös volt, és egyik alkalommal autóban ülve még kellemetlenéget i okozott nekem, holott kihangoítóm van. Érveimet elmondtam, nevedzetesen az üres, valamint logisztikai - köztük egészségügyi - objektumokat nem cak drága szerződésesekkel őrízni é biztoítani, de talán kicsit ijjesztő is. Máutt a kapubeléptetésre ht. katonát szánni, nem csak pazarlá, de a 24-48 órás kiképzésből, vagy közvetlen misziós felkészülésből való kiesés nem megengedhető. Ahol éles objektum van - nyugtattam meg őket - ott nyilván (nem nyilvánosan) meg van szervezve a védelem, vannak műszerek, stb. Nos, nem részletezem, a műsor felépítée inkorrekt volt, mert elsőként az illetéke álláspontot adták le, majd a populita ellenzőkét. A parlamentáris demokráciákban előbb van az interpelláció, és utána a válasz. Az egy másik kérdés, hogy abból, amit én elmondtam, semmit nem mondtak el, de zavargatni tudtak. Erről, máshol még részleteebben írok.

MOTOROSOK

1944. március 19-e fátyolos, de már tavaszi vasárnapra esett. Barátaimmal (nem voltam még egészen 13 éves) kirándulni indultunk volna a Csúcshegyre. A találkozó pont a Vörösvári út és Bécsi út sarok volt, ahol az ország első trolibuszvonala indult. Békésen gyülekezgettünk, amikor éktelen pufogásra, hangos motorzajra riadtunk, felkapva fejünket elképedve bámultuk, hogy a Bécsi úton a város belseje felé szürkeruhás, hadisisakos motorosok oszlopa tör előre, közöttük néhány terepjárón utazó Wermacht csoporttal, és élen, középen és a végén lapos harci személyautók száguldoztak, mint ma bőrfejű közlekedési ámokfutók. A tipikus sisakot felismerve egyből éreztük az eseményt: a német nácik megszállták Magyarországot. Nem harcban, hanem hatalmi agresszióval, úgy is mondhatnám: elfoglalták. A motorosok nyílván „goj”-ok voltak (gyűlölöm ezt a szót, utálom azt is, aki terjeszteni kezdte ezt a jiddis kifejezést) hiszen a náci fegyveres szervezetekbe nem igen voltak cigányok, zsidók, akár mohamedánok, és legfeljebb kényszerből az igaz keresztyének. Aztán jött egy borzalom korszaka. Az iskolába természetesen az utolsó padba ültették a zsidó származású gyerekeket, megalakult a levente mozgalom keretében a „kisegítő munkaszolgálatos ifjak” álcsapata, romeltakarítás, Beszkárt pálya gyomlálása, temető munka és sárga – vagy fehér – karszalagos megalázás. Kötelező zsidó csillagviselés, a pre-gettó létesítése az úgynevezett „csillagos házak” kijelölésével, kötelező költözéssel, 20-an egy lakásban, holmikat az albérletükben hagyva. A Gestapo beköltözött a Melinda útra, a nyilas párt a mai terror házába, megjelent az Eichman féle „endlösung” különítmény, és mindenütt ott láttuk a rohamsisakosokat gyalog és motorkerékpáron, nyilas, néha csak nyilas karszalagosok társaságában.

Azelőtt sem volt túl jó életünk, egész életünkben, ezen a napon is albérletben laktunk. Apukám megkezdte harmadik munkaszolgálatát, Aszód és Izbég után most a Budapesti Skót iskolában, úgy, hogy a „zsidó házban” még néhányszor láthattuk. Együtt rettegtük át a budapesti bombázásokat az óvóhelyen, ahol a zsidóknak külön „lakrésze” volt. Közben be kellett szolgáltatnunk a rádiónkat, ha jól emlékszem más értéktárgyakat, ha voltak.

Majd jött egy őszi vasárnap-, mert ezekben az években 41 június 22, Pearl Harbour, normandiai partraszállás, és sok már erre a napra esett-, amikor derűsebb volt az ég, ez október 15-e volt, délelőtt a Horthy proklamáció, délután a Szálasi puccs, a nemzetvesztés szörnyű kora. A sisakos goj katonák kiegészültek a Waffen SS-el, de az utcán felváltották őket a feketeruhás goj nyilas pártszolgálatosok, igazoltatás, stb. E napon láttam utoljára édesapámat, akinek gyalázatos, irtózatos elpusztítási körülményéről Szita Szabolcs könyvéből, egy hiteles ausztriai bírósági tárgyalás dokumentuma alapján értesültem. Anyukámat koncentrációs táborba hurcolták, majd a gettóba. Nekem téglagyár, vagonírozás, szökés, bujkálás, rettegés a feketeruhások állandó igazoltatásaitól, majd január 18-án megleltem édesanyámat a gettóban. Még egy darabig vártuk aput, de lassan rájöttünk, hiába.

Mindez nem a magyar nép bűne volt, de amit megütközve érzékeltem az a közömbösség attitűdje, tisztelet és hála a jelentős kivételnek. Furcsa volt, hogy amikor a fekete goj nyilas csapatok, gárdisták öregeket, gyerekeket tereltek az utcán, igazoltattak, vagonba kísértek csak álltak és néztek, mi meg kifelé bámulva szemléltük szenvtelen arcukat, és néha a félelmet.

Aztán elmúlt 50 év, amikor még talán rejtve, majd újabb tíz év, amikor nyíltan, agresszívan megjelentek a régi-új ordas eszmék, kihasználva az egyes politikai erők verbális erőszakát, zavarkeltésbe, zavargásba, rombolásba, molotov koktélos gyilkolási kísérletekbe torkollva birtokba akarják venni a mi utcánkat, nyugalmunkat és fokozni kívánják egyébként is nehéz helyzetünk nehézségeit, a szükséges belső konszenzust, a fontos, de áldozattal járó előrelépést. Mindent elkövetnek gárdáikkal, Amerikából terjesztett, és itthon szerkesztett gyűlöletkeltő  weboldalakkal, a mindennapi élet megzavarásával, a „véletlenül” egy időre eső, részben jogos sztrájkok politikai, hatalmi érdekek szolgálatába állításával, hogy kormányozhatatlanná és nemzetközi pozíciónk esésébe taszítsák hazánkat.

A goj motorosok fenyegetése márt nyílt erőszak, a szervezet paramilitáris, félelmet kelt, túlmegy a zavargáson, polgári engedetlenségen, „zajfegyvert” alkalmaz, bénítja a közlekedést, szennyezi a zöldövezetet és nem lesz békés, ez tuti. Ebben a helyzetben megálljt kell már mondani, a szélsőségek náci szimbólum választása most már több mint exhibicionizmus, tudatlan tombolási vágy, ez – amit eddig tagadtam – a fasizmus megjelenése. A közömbösség ebben a helyzetben több mint bűn, hiba, az előrelátás hiánya. Kezdünk felébredni, lásd Hollán utca, de ez nem elég. Én 29-én odamegyek az ország legnagyobb történelmi múltjával bíró napilap szerkesztősége elé, még akkor is, ha egyedül leszek. A tavaszra félelem nélküli életet, a jövőre pedig demokráciát, sikeres stabil kormányzati tevékenységet akarok.

Ehhez persze nyugodt, kommunikatív, politikai szövetséggel működő pártháttérrel rendelkező, körültekintő döntéseket hozó és azokat nem hirtelen, de operatívan végrehajtó kormányzás is kell. De ilyen helyzetben kormányzati közömbösség, hogy az újnyilas jelenség ellen nincs interágazati stratégia. Mert ez nem csak rendészeti kérdés, hanem törvényhozási, oktatási, média, ökológia, és sok más együttes dolga. Ezzel nem lehet várni.

1949-ben a földrajzi érettségi tételem (az elnök az akkori Szabó Ervin Fővárosi Könyvtár igazgatója volt) "Európa Mediterrán fészigetvilága volt. Az akkori tankönyv természetesen ezen az Ibériai Félszigetet, Itáliát és a Balkánt értette. Jelesre feleltem. Aztán Jugoszlávia ma "Nyugat Balkán" (akkor melyik a kelet?) fő ellenségünk lett, az imperializmus ügynöke. Újra 1990-ben került a központba, amikor is a dezintegráció, az etnikai villongások és háborúk térsége lett. Ebben az időben vetődött fel a konszolidáció érdekében a SECI nevű nemzetközi tanácskozó szerv létrehozása magyar részvétellel, és a magyar közvélemény egy része (nem mondom melyik, mert logikus) kikérte magának, hogy mi balkáni állam legyünk. Pedig a geopolitikai, ma már gazdasági pozíciónk priorítást ad hazánknak a Balkán (bocs- Nyugat Balkán) problémáinak kezelésében. Voltak gondjaink, koszovói bombázás, Barcs, IFOR, SFOR, KFOR. Ma azonban - és elsősorban az EU-n belül új perspektíváink vannak. Éppen a világválságnak nevezett periódusban gazdasági, export és beruházási érdekeink befogadó térsége lehet. Neki kell indulni, mert ha nem is balkáni, de Balkán-közeli felelős ország vagyunk. Ezért tervezünk intézetünkben (BHKK) egy gazdasági-biztonsági nemzetközi konfrenciát, ahová  sokakat várunk. Az irányok mindig változnak.

Holnap, november nyolcadikán, még nem egészen felépülve, de egy előadást tartok a történelemtanárok továbbképzésén. A cím: A bipoláris világrend megszűnése és következményei. A nemzetközi rendszer jövője.

Ezt pont 2009-ben tartom, és nem tudom eldönteni, hogy két elnökválasztás, egy pekingi olimpia és Kína bemutatkozása, egy gazdasági válság megjelenése, egy fegyverkezési, legalábbis terjeszkedési verseny érzékelhetősége okán ez most történelem, vagy prognózis. Előadás közben majd elválik.

Négy napos "munkaszünet" lesz, de én ünnepnek nevezném. 23-a, az első nap akkor is első volt, de emlékeim a következő háromról is megvannak. 24-én reggel a szovjet tankok bejöttek, és körbe állták a középületeket, mintha védenék, pedig inkább zárták. 25-e sortüzekről vált hírhedté, a negyedik nap konszolidáció kezdődött, volt többpárti demokratikus kormányunk. Folyamat volt, emelkedő érzelmek, alalkuló kép az eseményekről, bizottmányok alalkultak.

Ha ezt a négy napot a ma utcai "huligánjai" megzavarják, ha nem oldódik legalább e kiss időre békévé az emlékezés, abból nem tudok más következtetést levonni, mint hogy a mi októberünk ürügyén egyesek egy más októbert, Szálasi októberét akarják ünnepelni, próbálják visszahozni. Már az a tény, hogy egy Csongrádi városban ezen a napon akarják felszentelni az elsővonalbeli nyilas, Wass Albert szobrát, nem más, mint az 56-os forradalommal szembeni ellenforradalom. Erre is gondolni kell most, ez a demokratikus állampolgárok, az intétmények és az általunk választott végrehajtó hatalom közös feleleőssége. Elég volt, álljt kell parancsolni ennek az ellenforradalomnak. Valóban, van most sok gondunk, kezdünk egyetérteni, de ezt az alakuló egyetértést támadják az utcai ronbolók, gyűlölködők.

a

alább

Pórul jártam, népiesen szólva. Szeptember 30-án, szezonvégi pihenésre mentünk Hévízre, amitől az orvosaim már régóta óvnak. Na jó, nem tó közelbe mentünk, de voltam olyan tökfejű, hogy egy élménymedencében erős sugárral igyekeztem derekamon javítani, és ezáltal kitüremlett a porckorongsérvem. Lebénultam, csúszkálni tudtam, majd ambulancia, injekció és uccu haza nagy nehezen. Továbbra sem tudtam járni, már feküdni sem, jobb lábam színte bénulásig zsibbadt. Újabb – most már szak – orvos, kórházi idegosztály, próbálkozás infúzió kúrával, két hét kudarc, gerincműtét. Ez eddig semmi, ami a borzalom, az a 6 hét lábadozás, ülés tilalom (és persze írás, laptop is), át kellett adnom két helyen a félévemet, és ma ülök először a gép mellé 20-25 percre. Majd írok a kórházról, arról, amit olvashattam, mert arra rengeteg időm volt, a lemezeimet is végighallgattam, próbálom aktiválni magam. Egyelőre ennyi.

Érdekes, az Elnökünk a Chíarta naggyűléssel nem igen foglalkozott, most a Tarka Magyar megmozdulás során azt üdvözölte, hogy elítélik a RENDŐRSÉGI ERŐSZAKOT. Kikre gondolt? Nincs itt valami képzavar, mert a rendőri erőszak ma nem téma, a védelem pedig indokolt. A szükséges és törvényes "erőszak" pedig egy egészen más mozgalom ellen kifejezetten kívánatos lenne, ha a kellő határozottyság meglenne. Mellékesen már akkor volt bennem valami gyanú, amikor a lokátorügyben köpönyegforgató Védegylet is csatlakozott a tarkákhoz. De erről majd másutt írok

Való igaz, most már másfél hete magamon tapasztalom, az egészségügyben komoly gondok vannak, de racionális gondolkodással nem csak javíthatók, hanem rendbe is hozhatók. A fő baj - úgy érzem - a szervezéssel, a mikro (kórházi) szinttel van, legalábbis az  én szempontomból. Az osztályok (tisztelelenül a kivételnek) jók, a gyógyítás SZAKSZERŰ, JÓ A FELSZERELTSÉG és az orvos-ápoló - beteg viszony.  de az koordináció szöürnyű, a konziliumrendszer nem működik, nincs együttműködés a gyógyító osztályok között, rettenetes a bürokrácia, és az ambuláns ellátás és a gyógyítás között nincs kapcsolat. Én nem félek a hétfői műtétemtől, azért csinálják, hogy jobban legyek, mozgásképes. Kiszámoltam 18 alkalommal volt részem  kisebb-nagyobb operációkban, és ezen kívül nagypon sokat voltam, hosszabb ideig is kórházban. Vajon mi lenne,  ha a szervezők esetenként a majdnem szakemberré vált betegeket is megkérdeznék, javaslatokat, észrevételekt várnának. Én az eltelt idő alatt éltem ezzel, és sok momdanivalómat, javallatomat nem csak szívesen vettek, de érvényesítettek is. Ez csak egy terület, de mi lenne, ha a politikusok is meghallgatnák - szervezetten és nem fecsegve - a civil, egzisztenciálisan nem érintett szakemberek véleményét, és nem tanácsát. Ez nálunk ismeretlen, ha csak az elhivatottságot érző közéleti polgár ki nem erőszakolja. gen, legyünk erőszakosak.

1931. július 16-án születtem, azon a napon, amikor Endresz György magyar pilóta először repülte át az Atlanti óceánt, létrehozva az euróatlanti légi relációt. Gondolom szüleim nem ezzel voltak elfoglalva, de akkor még Európainak érezték országunkat. Aztán, amikor az elemi iskolában a hátsó padban kellett ülnöm származásom miatt, amikor apám munkaszolgálatos volt háromszor, 7 különböző albérletben laktunk, már én is éreztem, hogy nem hogy atlanti, de még csak nem is európai országban élek. Aztán, apa nélkül maradva, fél felnőtt fejjel, deportálás túlélőjeként úgy éreztem, visszatértünk Európába, majd 1955 után, de főleg 2-3 évvel később egy másik, egy nem Endresz György kori, hanem a demokráciát nélkülöző rész -Európában élek, dolgozom, katonáskodom. 1987 körül újra elindultam az igazi kontinens felé, majd 97 után újra beteljesült az endreszi emlék. 10 évig tartott ez az élmény, de ha ma az utcára tekintek, ha újnyilasok pogromhangját hallom, félteni kezdem európaiságomat. József Attilát kissé korszerűsítve úgy érzem, vannak fehérek (kurucinfo) akik nem Európaiak, megjelennek a régi ordas eszmék. Ezért írtam alá elsők között a ma ujjáalakult Magyar Demokratikus Charta felhívását, valamint azért, mert biztonságpolitikával foglalkozó "szakértőként" kihívásnak érzem az irredenta, kirekesztő utcai, több mint erőszakot. Tudom, hogy édesapám, akit számomra borzalmat jelentő körülmények között mészároltak le 43 éves korában a magyar és német nácik közösen, és édesanyám, aki egyedül nevelt engem, büszkék lennének reám. 

Hévizen nyaraltunk, amikor szerdán egyszerre csak szinte megbénult, pontosabban totál elzsibbadt a jobb lábam, és ordítottam visszafolytva a fájdalomtól. Hol nehezebb volt, hol valamit enyhült. Idióta beteg létemre arra gondoltam, hogy sok mozgás, séta kell. Az úszás valamit javított, de visszajött a nyavajás. Na, akkor sétáljunk! Vittem magammal egy camping-széket, mert le és felmenet, kb 1500 méteren úgy 25-30 után le kellett ülnöm. És csak ma, pénteken reggel jutott eszembe, hogy hohó, hiszen Hévizen van egy kifejezetten rheumatológiai - fizikó therápiás Honvés Szanatórium, aminek és számos alkalommal betege voltam. Nosza, kis ismeretség felidézés (korrektebbül: protekció) és indulás az ambulanciára, ahol készséggel fogadtak, vizsgálat, két injelkció, fél óra pihenés, magj javaslat: ha jobban leszek, akkor szombaton próbáljak autóba ülni és lassan hazahajtani. Egy kis módosítást tettem a javaslathoz, a kötelező félóra után be a sofőr ülésre, indulás ma, és rögtön haza, lessan szabályosan. És érdekes, a max sebesség alatt hajtva csak 27 idült gyorshajtót, index nem használót láttunk, persze majd mindegyik fekete autó volt, közben telefonáltak, és olykor, amikor nem mentem le az előző sávból, hüvelykujjal mutogattak is. Egy kicsit ez a csoport hasonlít - persze csak hasonlít - a gój motoros magamutogatásra.

Az elmélet nagy alakjai minden második nap használják a magyar nyelvben még meg nbem talált kifejezést: GLOBALIZÁCIÓ. De amikor valamilyen helyzetet kell megítélni, leragadnak az újsághírek (sokszor rémhírek) információs bázisán, és a diplomácia ügyetlensége, vagy adott manipulált érdeke jelenik meg. Nem látjuk, hogy a mai világunkban egy új világrend formálódása folyik, az egy szuperhatalmi szerepből multipoláris világ alakul. A Kaukázus régóta nagyhatalmi vetélkedés színtere. A FÁK színeiben ott lévő orosz csapatok 92 óta orosz érdeket képviselnek, blokkolni kívánják az oszét – grúz kibékíthetetlen etnikai konfliktust, természetesen a maguk javára. A hadsereg erői ezért a feladatot meghaladó mértékben vannak jelen, még ha nem is az elitcsapatok szintjén, de ottlétük minimum annyira legitim, mint 99-ben Szerbia bombázása, vagy az Iraki invázió. A mostani lépés a tekintélyorientált Oroszország szignálja: Hohó, azért mi is birodalom vagyunk!

De nincs egyedül. Az USA tőle távoli országban való jelenléte a „demokrácia védelmében” igencsak régi, nyugalmazott katonai tanácsadók nyilván nem a szolgálati szabályzat szövegét lektorálják. És közelednek, a Bukaresti Csúcs ellentmondásos álláspontja olyan országok felvételét irányozza elő USA befolyásra, amelyek nem „kompatibilisek”. (A kifejezést 94 óta ismerjük).

De nem csak ez van. Peking, mint az olimpiák történetének kiemelkedő színhelye is jelzés, nem csak a gazdaság nő, mi is önálló pillér vagyunk az új világban,  nem is akármilyen, még ha a tibeti provokációk nyomán vádolnának is minket (jogosan). És elfelejtjük, hogy a két fő fél egyike elnökválasztás után, a másik előtt áll. Be kell mutatkozni, erősek vagyunk.

Na és a rakétapajzs, amelynek gyors aláírásával Lengyelország azt fejezte ki bugyuta módon, hogy akkor ez mégis az oroszok ellen irányul. Miért volt ez a grúz ügy kapcsán olyan sürgős, a hálás törleszkedésen kívül? Azt is látni kell, ez a telepítés, akár milyen szándékú, egy új fegyverkezési verseny kezdete, amire az oroszok szovjetül válaszolva „ellenlépéseket”, és „válaszlépéseket” hangoztatnak. A retorika hidegháborús, de az az ostoba újságíró, vagy politikus, aki új hidegháborúról beszél, annak fogalma sincs, hogy ez a kifejezés, párosulva a „kölcsönös elrettentés” fogalmával azért maradt hideg, mert egyensúly volt.  Hol van ez ma, a kétszeresére kibővült NATO korszakában, még ha az amerikai kapacitás a sok demokráciát exportáló hadművelet miatt kapacitásdeficitben van?

Koszovó nincs közel Grúziához, de már azért előre jeleztük néhányan a „precedens” hatást. Miért ne lehetne Oszétia, Abházia is független? Igaz, a szándék azért orosz részről inkább a csatlakozásban van, míg Koszovó ügyében kizárt volt a Nagy Albánia.

És, lássuk világosan, ebben a felfújt konfliktusban is jelen van az olaj és gázfegyver. Nézzük a régió országait: Azerbajdzsán, Irán, Törökország a vezetékvitában érdekeltek. De Karabah, Csecsenföld, a kurd vidék nem csak etnikai konfliktusok világa, de hasonlóan Közép-Amerikához, a Szkipetárok balkáni földjéhez, a szigetvilághoz mindég is az Észak – Dél közötti csempészet, drogvilág, maffia csoportok fészke volt. Lehet egy konfliktust a környezet nélkül elemezni?

Magyarország jogosan elítéli az erőszakot, az orosz hadsereg „rendteremtési” módszereit. De, lehet, hogy másodsorban azokat is, akik a fegyveres harcokat kezdték, vagy akik kiprovokálták. Lehet ez az orosz titkos diplomácia? Igen, talán, de valószínűleg mások is, akik nem tudták keresztülvinni akaratukat Bukarestben. És azért nekünk kell a villany, a gáz, az energia – ez is biztonsági kérdés. Tárgyalással, kezdeményezéssel és türelemmel, de nem fejet elfordítva kell kezelni és felszámolni a konfliktust, hogy ne legyen válság. Az a „pártvezér” akinek gőze sincs arról, hogy mi volt a hidegháború lényege, értelme nem jut odáig, hogy lássa a lényegi különbséget a sztálini, illetve szovjet és a mai orosz birodalom között, egy az előtt be sem következett orosz imperialista agresszióval és lerohanással félemlítse meg Közép-Kelet Európa országait, nem csak ostoba, hanem törleszkedő, ezzel akarja elérni parádés fogadtatását Amerikában, amivel már többször megbukott.

Azt meg, hogy Szakasvili mai, valóban a demokrácia felé haladó Grúziáját összevesse az 1956-.os forradalom és szabadságharc 13 dicsősége napjával, egyenesen undorítónak tartom. Óvodás sem lehetett akkor, történelem órákon pedig nem figyelt, nem tudta, hogy egy szervezett, hadseregcsoport nagyságú szovjet okkupációról, második megszállásról volt szó. A nemzetközi fórumokon meg sem jelentek a ruszkik, bábkormányt hoztak létre, míg Grúzia ügyében már felemás módon aláírtak egy fegyverszünetet, tárgyalnak, és, bár felemás módon, de lassan, vontatottan, a katonai hanyagság (szpakojno) jellemzőivel vonják ki a csapatokat Grúziából. És: az 56-os forradalmi Magyarországot a mai Grúziával azért ne hasonlítsuk össze, ez akkori hőseink megtagadása.

Megtanulhattuk, válságot, konfliktust kezelni csak a demokratikus intézmények nemzetközi jelenlétével lehet. A FÁK nem az, fel kell váltani az orosz békefenntatró monopóliumot, a vezetést az EBESZ-nek kell elvállalnia, aminek a FÁK országok is tagjai. Ebben nincs pardon. És ez úton lehet megoldást találni a kétségtelen etnikai szembenállás, a kisebbségi kérdés megoldása ügyében.

A konfliktus szerintem lecsendesül, és nem terjeszkedik válsággá. Csak okosan és becsületesen kell kezelni.

 Ma nyugis délelőttöm van, blogokat olvastam különböző helyeken és újra felvetődött Koszovó. Szerintem a "trianon szindróma" a magyar Trianonnál ma már szélesebb fogalom, talán azt a történelmi helyzetet, pontosabban döntéshalmazt lehet vele illetni, amikor a nagyhatalmak körültekintés, előrelátás, elemzés nélkül filctollal (azelőtt színes krétákkal - amikről ne álmodjunk) húznak meg határokat. Ezek az alkalmak lehetnek békediktátumok, történelmi kényszerek, ma elhibázott válságkezelések egyaránt. Ez a szindróma az izraeli határoknál is jelentkezett. A vesztes Osztrák - Magyar Monarchia az első világháború után feldarabolásra került, 1867 óta alkototott modernizációs érdemei anakronisztikus korszakba kerültek, bizonyos tartományokat (akár osztrák "örökös", akár a Magyar Királyság alávetett) ki kellett szabadítani egy sajátos gyarmatiság jövőjéből. A Nyugat Balkán (ma poszt Jugoszlávia) nemzetei azonban nem lehettek működőképesek, így államaszövetség jött létre. A több mint bűn. hiba (id.: Talleyrand) abban mutatkozott meg, hogy a mi határainkat felületesen, a magyarságot lebecsülve, vonalzóval, vagy természeti vonallal, és nem nemzeti térség szerint húzták meg. Ezzel a monarchikus Nagyamagyarország helyett egy valóban csonka Magyarországot alakítottak ki, ahelyett, hogy nemzeti Magyarországot hoztak volna létre, etnikai határok lehetségesen pontos felmérésével.

Ezzel a hibával nem csak Magyarországot kergették érzelmei miatt a nácik táborába, mert az irredentizmusnak az adta a támogatást, hanem a környező államokban is feszültséget okoztak, ami a bécsi döntéssel, majd a rendszerváltás után ismét felszínre került. Jugoszlávia is hasonló helyzetben volt, bár a Titói Állam belső határai korrektebbek voltak, mi több, két problémás térség, Koszovó és Vajdaság kiemelt autonómiával rendelkeztek. 1989-ben, amikor Tito halála után ezek az autonómiák megszüntek, a környéken a diktatúrák feloldódtak, a nemzeti, etnikai elnyomás alóli vágy akarattáá vált. Ebben nagy bűnös a Milosevics rezsim, amely talán egyedül Európában fenntartotta a (méghozzá kissé szerb priorítású) dikatúrát. Nem véletlen, a dezintegráció éppen Szlovéniával kezdődött, hiszen Ljubjana (Laibach) "nyugatibb" volt a többieknél. A nemezetállamosodás objektív jelenség volt, be is teljesült, de szinte azonnal megjelent számos balkáni országban a más természetű integrációs szándék, az  EU cstlakozás, mert a globalizáció korszaka 2000 után már ezt természtesessé tette. Épp a hiányos Jugoszláv rendszerváltásból eredt, hogy az átmeneti 90-es években nem volt teljes a demokratikus váltás, diktatórikus elemek konzerválódtak, ezért az etnikai konfliktusok miatt válságtérséggé alakult. A "be nem avatkozási politika" csődje evidenssé tette a nemzetközi jelenlétet, ha úgy tetszik: beavatkozást, mert a balkáni helyzet eszkalációs veszélyt hordozott. Ez a válságkezelés természetében sokoldalú volt, lásd a szlovén viszonylag békés elszakadást, a be nem avatkozás híjján véres Vukovárt, a pacifikációt vállaló Daytont, a koszovói legitimitáshiányos 1999-es bombázást, Montenegro elszakadását, majd az ez évi Koszovó kérdést. Persze sok hiba volt, a szerbek "trianoni szindrómaként" élhetik meg Rigómező elvételét, de ez ma már poszt factum helyzet, amit lehetett volna jobban is csinálni. Most az a fontos, hgy a Nyugatbalkán országai megtalálják az Európa felé vezető utat, Koszovó működőképes legyen. Ez komoly magyar érdek is.

54-ik éve vagyunk házasok, első sétarandevúnk feleségemmel szülővárosában, Tatabányán, erdős magaslaton lévő Turul szoborhoz vezetett, amelynek tetejéről a várost néztük, majd az alján lepihenve Európa legnagyobb ércmadarát szemléltük. A rokonnépek és a magyarok népművészetben fontos szerepet játszanak a madarak. Ezek közül legismertebb a turul, a mi madarunk, az urál-altáji, más néven turáni kerecsensólyom, őstörténetünk e fontos jelképe Békésen nézett ránk, kardja a lábai alatt van, ami nem fegyverletételt, hanem a honfoglalás feletti elégedettséget, ezt követő letelepedést és az ezer éves Európához közelítést fejezi ki.

Ha figyelmesen megnézzük, a budai zöldövezet nyugtató határán, öt olyan utca sarkán, melyek mindegyikét elkerült közel egy évszázada a név átkeresztelés, felállított álszobor csupán hátúrul madár, elölről a gyűlöletkeltés, vicsorgó, ölni akaró, szájában fegyvert tartó szörnye. Érződik körülötte az átvitt értelemben vett puskaporszag,  a felállításakor elszenvedett választási vereség után, az utcai erőszak kedvelése.

Annak ellenére, hogy a szobrot, gondolom és remélem, mi hamarabb, de le kell bontani, javaslom a hegyvidékieknek, nevezzük a Nagyenyed utca, Istenhegyi út, Németvölgyi út, Böszörményi út és a Kékgolyó utca találkozó pontját a Galamb terének. És ennek az avatásán együtt énekeljük a magyar humuszt.

90 ÉVES A VILÁG LEGIGAZIBB DEMOKRATÁJA,

Nelson Mandela az emberi egyenlőség egyik legnagyobb alakja, rasszista faji uralom elleni küzdelem kiemelkedő hőse. Nem csak egy sikeres – a világ haladó erői által támogatott – harcos, de nem erőszakos folyamat vezéralakja, de a kivívott modern, jogállami rend megalkotója, első és a világban is első – fekete elnöke, utat taposott Obanának. Dél-Afrika, bármely furcsán hangzik, ma európai értékkel bíró állam. Abban a közvetett megtiszteltetésben részesültem, hogy talán az utolsó, jelentős TV riportot fiam készítette vele, operatőrként, Mandela saját kérésére. Példamutatása alapján kell megvívni hazánkban is a küzdelmet a rasszista gyűlölködők utcai zavargásai és a média, világháló alpári „álkurucos” uszítás ellen. Ez összefogással csak eredményes lehet.

Mianmar földrajzilag igencsak távol esik tőlünk, de ahogy értelmetlenül szoktunk fogalmazni: „a világ globalizálódott”, ami számunkra évezredes dolog, mert a Földön (ami gömbölyű) élünk. De az igaz, hogy a planetáris életforma (László Ervin szóhasználata) összezárta a népeket, egymás mellett, egymással élünk. Százezrek pusztultak el egy – ma gyakrabban jelentkező – emberi katasztrófában, és előtte több ezren egy totalitárius diktatúrát teremtő katonai puccsban, illetve annak követő áldozataiban. Az állami szuverenitás demokratikus érték, a katonai intervenció elítélt jelenség, a népek pusztulásával járó állami intézkedések (burmai segélytilalom) pontosan értelmezve a nemzetközi jogban közeledhetnek a népirtás felé, a „be nem avatkozás elve” a mai világban csődöt mondott. DE MÉGIS, HOL A TŰRÉSHATÁR, MEDDIG KELL VÁRNI, HOGY, HA KELL OKOS KATONAI ESZKÖZÖKKEL IS SEGÍTSÜNK HOZZÁ EMBEREKET AZ ÉLET MINDENNAPI SZÜKSÉGLETEIHEZ. Szerintem, aki általában a humanitárius intervenciókat is megelőző lépések híve, már túlléptük a tűréshatárt. El kell juttatni a szállítmányokat, ha kell fegyveresen, és ezzel párhuzamosan belső szövetségesekre támaszkodva meg kell buktatni ezt a hatalmat birtokló bandát. Burma nem Irak, az ENSZ nem a Bush doktrína.

Az ENSZ becslései szerint legalább másfél millió embert érintettek súlyosan a Nargis ciklon pusztításai Mianmarban (Burmában). Az áldozatok száma messze túlhaladja a mai nemzetközi terrorizmus jelenségének és az ellenük való „háborúk” vértanúiét. Mi a nagyobb, globálisabb veszély, van-e sorrend kritérium? Nyilván nincs. De a globális világ olyan biztonsági jelenségéről, veszély formájáról van szó, ami gyakoibbá válik, sűrüsödik, következményei még szélesebbek, több dimenziójuak, mint az erőszakjelenségeké. És a hatalmi politika most is késleltette a beavatkozást, pontosabban a segítségnyújtást. Miért nincs e területen szervezett nemzetközi és operatív együttműködés? A felvállalt NATO, EU, ENSZ, EBESZ válságkezelési stratégiájába ez a sajátosan gyors életmentő intervenció miért nem tartozik bele?

Érzékeltem, hogy nőtt a közlekedési ellenőrzés, remélem, hogy a biztonság e szegmensében sikerül valamit elérni.

Nem tudom, nem ismerem, hogy a felismert helyzet, a gyors rendeletalkotás mögött milyen biztosítéka van a végrehajtásnak, a betartásnak, milyenek lesznek a fékező adatközlések, szakszerűség párosul-e a keménység és esetenként a megértés szimbiózisával, hatékonyabb ellenőrzés, és kevesebb korrupció kellene

Nemrég, néhány napja színházból jöttünk haza. Utastársam, kedves nejem megállapodásunk szerint, eleinte kíváncsiságból figyelte, számolta a kisebb, nagyobb közlekedési szabálysértéseket. A személyautók 70%-, a haszonjárművek mintegy 40 százaléka vette semmibe közismert közlekedési előírásokat. Volt autó, amely 140 km-el suhogott el mellettünk, de nagyon sürgős dolga nem lehetett, mert 2 perccel később a lámpa előtt láttuk viszont. Természetesen mindez erőszakos jelzésekkel, fitogtatásokkal járt együtt, mert ha a maximális kilométerrel a belső sávban haladtam, őrjöngés, dudálás, kézmutogatás jutott nekem. Index ismeretlen, a cikázás szinte mindenperces, a frász kitör, ha a bájos mobiltelefonozás – természetesen az 1200 forintos fülhallgató nélkül – a kormánykerék ingadozását például felém, eredményezi.

Persze az őrjöngő autók elsősorban a fekete színűek, a híres márkák, vezetőik sajátos és ismert hajzattal és divattal közlekednek, borult időben is napszemüveggel, kopogós hangos zenével. Mindez nem csupán exhibicionizmus, elszabadult repülési vágy, hanem a semmibevevés törvények iránt. Pedig nem ártatlan szórakozásról, veszélyes üzemről van szó. Nem csak a valószínű baleset, hanem a szemben, vagy párhuzamosan haladó sokkolása is a következmények közé tartozik, de mit számít az nekik. És az az indulat, amit ennek láttán egy nem éppen fiatal, nem teljesen egészséges utazó elszenved, szinte a düh színvonalán. Hiszen közel húsz halott a hét végén egy ilyen kis országban még annyi sincs, mint Bagdadban egy nap alatt.

Szerintem a hazánkra ma jellemző törvénysértési közmagatartás talán itt kezdődik, itt válik természeteséé, majd követi a durvaság, az adócsalás, az utcai rombolás. A közlekedés szinte megengedett törvénytelensége ilyen attitűdöt szül, ezért tartom egyszerre erőszaknak és arra való felbujtásnak. És arról nem is írtam, hogy az ezektől beszedett törvényes büntetés milyen jelentős bevételt jelenthetne olyan célokra, amelyek ezek, megfékezését szolgálhatja. És ez nem polgári engedetlenség, hanem lázadás a legitim hatalom népérdekből hozott törvényei ellen, csak nincs kimondva. Sajnos, ezért a generációs jelenségért mi vagyunk a felelősek.

     53-ik éve vagyunk házasok, első sétarandevúnk feleségemmel szülővárosában, Tatabányán, erdős magaslaton lévő Turul szoborhoz vezetett, amelynek tetejéről a várost néztük, majd az alján lepihenve Európa legnagyobb ércmadarát szemléltük. A rokonnépek és a magyarok népművészetben fontos szerepet játszanak a madarak. Ezek közül legismertebb a turul, a mi madarunk, az urál-altáji, más néven turáni kerecsensólyom, őstörténetünk e fontos jelképe Békésen nézett ránk, kardja a lábai alatt van, ami nem fegyverletételt, hanem a honfoglalás feletti elégedettséget, ezt követő letelepedést és az ezer éves Európához közelítést fejezi ki.

         Aztán, 50 év után, a turul vita során eszembe ötlött e jelkép származási helye kapcsán a „turáni átok”. Ez a történetírók szerint a belső háborúk szellemvilága, ami nem egyszer nagy vérveszteséget okoz a különböző népeknek, de a katonai erények fejlődését elősegíti. A széthúzás különösen a különbségek megjelenésével erősödik, és a szkítákra jellemző lesz a turáni átok. Önmaguk váltak önmaguk legnagyobb ellenségeivé. Ezt a gondolatot dobta felszínre a XII. Kerület akarnok polgármestere, méghozzá törvénysértés keretében. E szobor állításakor ugyanis annak alkotójával együtt végzetesen, talán szándékosan összetévesztette a honfoglalás jelképét a huszadik századi magyar „szittya”, fajgyűlölő, folyamatosan fasizálódó, hungaristának nevezett nyilas mozgalom és szerencsére rövid uralom gyűlölködő „jelvényét” a fentebb jellemzett jelképpel. Ha figyelmesen megnézzük, a budai zöldövezet nyugtató határán, öt olyan utca sarkán, melyek mindegyikét elkerült közel egy évszázada a név átkeresztelés, felállított álszobor csupán hátúrul madár, elölről a gyűlöletkeltés, vicsorgó, ölni akaró, szájában fegyvert tartó szörnye. Érződik körülötte az átvitt értelemben vett puskaporszag,  a felállításakor elszenvedett választási vereség után, az utcai erőszak kedvelése. Ezzel sikerült tovább segítenie a turáni átok mai korunkban egyébként is a szélső jobboldalról szított jelenségének durva felszínre kerülését.  

         A „Turul Szövetség” 1927. október 24-én hallgatói nagygyűlést tartott. Ezen a szónokok a Bethlen-kormány engedékenysége, a numerus clausus tervbe vett enyhítése elleni fellépésre szólítottak fel. Céljaik elérésére a “keresztény-nemzeti ifjúság” félbeszakította az előadásokat, lehetetlenné tette a félév folytatását, egyszersmind “hadat üzent” az egyetemeken tanuló mintegy 6 százaléknyi zsidó diáknak. Végváry József, aki a Turul Szövetségnek hosszú éveken át volt vezetője, a képviselőház 1939. március 2-i ülésén a II. zsidótörvény „parlamenti?” vitája során, kevesellve és „nagyvonalú”-nak tartva a világ egyik legszörnyűbb diszkriminációs törvényét, „még több lépcsőfokot” követelt.

         Előre tudta Mitnyán György, és ma jól értékeli Pokorni,  hogy az az óta betiltott Vér és Becsület, és más neonáci szervezetek a \"hűség napjának\" felvonulását a XII. kerület turuljához kötötték? Ismernie kellene, hogy a finn-ugor eredetet vitató, durván revizionista és gyűlöletkeltő „Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom” másféle ünnepnek tekinti a szoborállítást, a tulajdonukban lévő Turul Videotéka nem 1956, hanem a nyilas mozgalom lobogóival tüntető túlbecsült sokaságról készített filmet. Mindez bizonyos politikai erők által manipulált, eltűrt és némán szövetségesnek tekintett, vagy éppen ezzel politizáló militáns csoportok napi jelenlétének és az ezzel együtt érzékelhető polgári félelemérzet felkeltésének nyitánya volt 2 évvel ezelőtt.

         De mindezeken felül, értelmetlenül halálba hajszolt magyar katonáknak és a nyilasok által a Maros, Alma és Városmajor utcában meggyilkolt 409 zsidónak, elpusztult nem zsidó civileknek ezzel a szimbólummal, amely nyilaskeresztes jelvényként a turulmadár csőrében kardot is tart, emléket állítani mérhetetlen tudatlanságra vagy inkább mérhetetlen cinizmusra vall. Különösen ott, ahol a közelben a Budai Önkéntes Ezred emléktáblája van, amely névtelen térnek szomszédságában máig is értetlenül a Nobel díjas Joliot Curiet megfosztották egy tér névadói becsületétől, és ezt máig nem rehabilitálták.

         Jómagam is e kerület „jelöltje”, kis híján áldozata voltam. A mindmáig a Böszörményi úti téglaépületben lévő kerületi elöljáróság, majd tanács, ma Önkormányzat egyik irodájában szereztem hamis igazolványt, amivel sikerült túlélnem a 64 évvel ezelőtti szörnyű budapesti tél napjait. Kikérem magamnak, hogy esetlegesen nekem, de főleg számos sorstársamnak ebben a formában hazudjon emlékezetett a fenti vöröstéglás épületben székelő polgármester.

                  Mindennek fényében elgondolkodtató, miért is választott, és most támogat egy politikus a XXI. században eltorzított turulmadarat egy olyan háborús áldozatokat megörökítő emlékmű főalakjának, akiknek szinte egyike sem katona. A nyilasokra pedig mégse emlékeztessen nemzeti jelkép. Azzal, hogy egy olyan szobrot állítanak nekik, amely elsősorban harci jelkép, azt az értelmezést erősítik, hogy Budapest polgári áldozatai valamilyen eszme harcosai is. Bizonyára távol áll a kerületi polgármestertől, de ez az értelmezés Szálasié, aki Budapestet a \"Hősi Kitartás Városává\" akarta kinevezni.

         A felvonultak, vagy térre toborzottak részéről a Fideszben a szittya vonalat erősítő hegyvidéki polgármestert vastaps fogadta. Hogy ez mit fejez ki, annak megítélését az olvasóra bízom. De az éjszaka titokban felállított szobor avatása a turáni egyik fél demonstrációja ellenére méltóságteljesen, incidens nélkül zajlott le, baloldali vagy liberális ellentüntetők, vagy a sértettek utódai nem zavarták meg, de nem is az ő politikai harcmodoruk.

         Annak ellenére, hogy a szobrot, gondolom és remélem, mi hamarabb, de le kell bontani, javaslom a hegyvidékieknek, nevezzük a Nagyenyed utca, Istenhegyi út, Németvölgyi út, Böszörményi út és a Kékgolyó utca találkozó pontját a Galamb terének. És ennek az avatásán együtt énekeljük a magyar humuszt.

Rosszkedvünk és erőnlétünk egyik oka a kétségtelenül rapszódikus időjárás, a frontok. De frontok vannak vertikálisan és horizontálisan kettészakadt világunkban, országunkban főleg. A közelekési morál durva kihívói, az exhibicionista és halálos veszélyt jelentő utcai \"versenyautók\" melett megjelentek az erőszak tömbökben száguldó, phalanxban terrorizáló motorosok, újfasiszta jelszavaikkal. Romlik az orvos beteg viszony, feldühít a közöny, a hibák az egyik, a bűnök a másik oldalon. \"Jó lenne abbahagyni\", nem törődni semmivel, zene, könyvek, séták. Este elhatározom, de másnap reggel újra elkezdem a sokszor értelmetlen küzdelmeket, levelezést, tanulmányírást, telefonokat, stb. Tisztelt pszichológia: tessék nekem megmondani, hogy hívják ezt a betegséget!

Holnap kórházba vonulok, és azon meditálok, hogy az egészségügyi viták közepette mire fogok gondolni a műtét alatt, ugyanis nem altatnak, ébren leszek. Alkalom lesz arra, hogy megbeszéljük az operátorral az egészségügy helyzetét.

Én úgy gondolom, a medicina szektor kritikus infrastruktúra, biztonsági kérdés, és ilyen helyzetben az Éger vezette kamarának, és főleg ő magának nem fenyegetőzni, hanem közvetíteni kell, de erre egy demagóg nem képes. Igenis, az ország biztonsága sajátos helyzetekben szilárd és elkötelezett egészségügyet vár el, a járványok, katasztrófák, éghajlatváltozás, migráció, terrorizmus, utcai rongálások nélkülözhetetlen szereplője ez a szektor. Eddig még soha nem voltam nyugtalan kórházba menetkor, mert volt belőle számos. Most nem tudom, biztonságban érzem-é magam? (Eredeti dátum: 2008.04.15.)