Változás, fordulat, vagy új ciklus a világpolitikában?

Egy elemző naiv optimizmusa

 

Ha akár a hétköznapi, de idösebb közérdeklődő polgár, ám elsősorban a történész, vagy nemzetközi kapcsolatokkal foglalkozó kutató szemével visszatekintünk mint egy 70 esztendőre (ami egy Kondratyev ciklus), találunk olyan éveket, amelyek jellemző eseményeikkel, azok számosságával tűnnek ki. Valóban elutasítva azt a felfogást, miszerint egyes korszakok kezdetét tudományosan dátumokhoz lehet kötni, az említett évek mégis korszakos jelentőségűek lehetnek.

 

Ragadjunk ki példákat.

 

1945 májusában Európában véget ért a történelem legvéresebb háborúja, eltávolításra került az eszmevilágból az egyik legszörnyűbb rasszista öldöklő nézetrendszer. 4 hónappal később ledobták, és ezzel felrobbantották minden idők legtömegpusztítóbb fegyverét, tízezreket elpusztítva. Vita van ugyan arról, hogy ezért, vagy a sikeres mandzsúriai hadművelet okán, a Távol Keleten is véget ért a háború. Összeültek az antifasiszta koalíció nagyhatalmi résztvevői Potsdamban, kezdeményezésükre San Franciscóban megalakult az Egyesült Nemzetek Szervezete, hatékonyabb szervezettel, mint elődje, a Népszövetség. Angliában a háborút győztesen vezető toryk elvesztették a választásokat, kilépett a közéletből a világ egyik legnagyobb politikusa: Winston Churchill. Úgy tűnt, beköszöntött a világbéke kora.

 

De vegyünk egy másik példát, tíz évvel később, 1955-öt. Az NSZK-t bizonyos huzakodás után felveszik a NATO-ba, megalakul a Varsói Szerződés, ezzel intézményesül a fentebb említett államférfi találó terminológiája, a hidegháború. Megszületik az Osztrák Államszerződés, és ezzel hivatalosan is zárul a 2. világháború. Megindul a folyamat a francia csapatok – akkor még indokínai veresége után – a Vietnami, a kommunista Északot visszaszorításra kényszerítő háború amerikai katonai előkészítése.

 

Ha ugrunk 20 évet, akkor a legjelentősebb esemény, hogy 1975 nyarán – Málta egy hetes húzódozódása után - az európai államok, valamint az USA és Kanada aláírják a Helsinki dokumentumot, ezzel lényegében megalakul – és munkához is lát – az EBEÉ, mind a három kosárral, és egy már 67 óta lassan érlelődő „enyhülési” folyamat kezdetét veszi. Ennek egyik előzménye, hogy – bár minimális - nemzetközi együttműködéssel is, véget ér a Vietnami háború, amelyet a palesztin – izraeli konfliktus mellett a 20. század másik nagy válságtérségének tekinthettünk.

 

10 évvel később beköszönt az ellentmondásos Gorbacsov éra, felélénkülnek, majd újrakezdődnek a közép-hatótávolságú rakéták leszereléséről szóló tárgyalások. Decemberben az Európai Közösség kormányfői Luxemburgban, hosszú meditálás után egyetértenek az Egységes Európai Okmány kiadásáról, amivel megindul a Közösség Európai Unióvá alakulásának folyamata. Mindezek már nem egy új enyhülési hullám, hanem a bipoláris világ megszűntének előjelei.

 

A felismerések esztendeje.

 

Szándékom szerint ez az utolsó esztendő, amelyet szubjektív történelmi felfogásom szerint még múltként felidézek. 1988-92-ről, és az utána történtekről, tehát a korai jelenről nem kívánok írni, hiszen ezek az évek beivódtak napjainkban, agyon lettek értékelve, elemezve. Bár a bipoláris világrend megszűnte után még mint egy tíz éves átmeneti korszak kezdődött, zsúfolva válságokkal, az előbújó etnikai és nemzeti konfliktusokkal, Közel-kelettel, ez az átmenet lezáródott, tisztává vált az egy szuperhatalom kora. Annyi azért megállapítható, hogy a feszültség – enyhülés változó évei ellenére ezeket az éveket, az elmúlt 70-75 esztendőt egységes történelmi ciklusként kezelhetjük mind a biztonságpolitikában, mind a világgazdaságban egyaránt. Ahogy mondani szokták – egy Kondratyev ciklusról beszélhetünk.

 

Ezután térnék rá a most elmúlt fordulatos esztendőre, ami éppen leköszönő hónapján éppen túl van. Az „ügyek” nem voltak látszólag világméretűek. Az év elején megvalósult Koszovó elismerése, Grúzia körül katonai és politikai csetepaté kezdődött, Afrikában megjelent az EU, Lengyelország gyorsan aláírta a rakétaelhárító rendszer telepítési szerződést, az oroszok hadászati repülőgép-hadgyakorlatot tartottak keleten, és haditengerészetit Venezuela partvidékén. És szörnyű eseményként november 26-án Rumbaiban, India pénzügy-gazdasági nagyvárosában (talán mondhatni New Yorkjában) a terrorcselekmények gyűjtőfogalmába tartozó újszerű, szervezett „paramilitáris” erőkkel diverziós, szárazföldi vérfürdőt rendeztek, elsősorban a nyugati üzleti, diplomáciai é turisztikai befogadó luxusszállodák lakói ellen, első látásra a 2001-es év motívumaitól vezérelve, de feltehetőleg más, bonyolultabb elemzést igénylő célokkal is. Ezt követően Athénben egy szerencsétlen – bár túlzott rendészeti fellépés keretében – diák halálesete miatt korántsem az 1968-as párizsi eseményekhez hasonló erőszakelemekkel tarkított diáklázadás tört ki, amely mögé, főleg amikor a békésebb formák jelentek meg az utcán, sejthetően más politikai erők hátterével, és a mostanában megszokott új „molotov koktélos” utcai erőszak, zavargás képét vette fel. De – és ez talán a későbbiek miatt fontos – Koszovóban az ismert, nem rugovista szélsőségek erőszakos fellépéssel tiltakozni kezdtek az EULEX megjelenése, lényegre lefordítva: az elismerés feltételéül szabott „korlátozott” függetlenség, egy sajátos, nemzetközileg ellenőrzött autonómia modell ellen. Már az év vége felé keményen kiújult az újabb, véres háború a rakétaterrorista gázai Hamasz és tankokra és bombázókra épülő izraeli hadsereg közötti háború, sajnos igen sok palesztin polgári áldozattal. És ne kerülje el figyelmünket az sem, hogy számos országban, de főleg Németország keleti területén, valamint tradicionálisan a Bajor tartományban, és Közép Európa egy kisebb 10 milliós országában igencsak láthatóan felélénkültek a neonáci, a szélsőjobbtól is jobbra lévő erők,

 

És mind e mellett, lezajlott két jelentős országban az elnökválasztás, Kína fővárosában lezajlott az utóbbi idők talán legnagyobb pompájával az olimpia, Irán tovább makacsolja magát, bár Szíria mintha lépéseket tett volna valamiféle béke felé. Afrikában „a helyzet változatlan”, a Közel –keleten rakétázás, telepesek kivonása, majd visszaszivárgása, merényletek és az egyes feleken belüli ellentétek kiéleződése látható.

 

Ez az esztendő látszólag belefér az előbbi feszültség – enyhülés ciklussorozatba, azonban, elgondolkodva, a hiteles hazai és külföldi irodalomra támaszkodva szigorúan a magam felfogása szerint itt másról van szó. Ezzel a „mássággal” kívánok írásomban részletesebben foglalkozni.

 

*  *  *

 

 Globális hátterek.

 

Véleményem szerint fenti események, lokális jelenségek mögött most nagyhatalmi vetélkedés, fennkölt szóval: világrendi átrendeződés és – talán ezzel egyenlő súllyal – a világgazdasági válság folyamatai állnak. Korántsem olyan dogmatikus tételből indulnék ki, hogy a Kondratyev ciklus kb. hetven évre beállított korszaka lejárt, tehát ciklusváltásnak kell jönnie. Inkább igazolni próbálnám a jeles orosz (és nem szovjet) kutató, valamint számos neves közgazdász, nevezetesen Keynes állításait.

 

Sokáig szinte sztereotip dogma volt, hogy a bipoláris világ megszűnése, eseményként a szocialista blokk rendszerváltása és a Szovjetunió szétesése radikálisan változtatta meg a világ rendjét, holott – véleményem szerint – ezzel egy átmeneti korszak, bizonyos jövő és identitáskeresés, a nem ekkor kezdődő globalizáció felélénkülésének mintegy két évtizedes időszaka kezdődött meg. Talán ez a tévhit is hozzájárult ahhoz, hogy elmaradt a tudomány és politika szimbiózisának prognózisa, a jövőkép felvázolása, ami kimagasló jellemzője volt a hidegháború korszakának. Churchill nevezetes fultoni beszéde, a NATO megalakulása utáni bővítési megfontolások, az 1967-es Harmel jelentés, a 69-es német szerződések és a „helsinki folyamat” világos és reális stratégiát termelt ki. E mellett a Római Klub, a Pugwash és SANA mozgalom, olyan kutatók, mint Morgenthau, Rapaport, Wright, Kissinger írásaikban világosan felvázolták a hidegháborús korszak jellegét, a „harmadik világ” szerepét, és mindezek az előrejelzések, ajánlatok megjelentek 1987-től a bécsi EBEÉ tárgyalások asztalán.

 

Nézetem szerint – és ezt számtalan rangos nemzetközi sajtó-tanulmány is alátámasztja, 2008-ban, ami a nemzetközi enyhülést visszafordíthatatlanná tevő bécsi tárgyalások intenzív esztendejének 20. évfordulója egyben, két „felébredés”, egy kitörés és egy „törekvéserősítő” szándék jellemezte.

 

Amerikában a politikai elit többsége és realistább korosztálya, a még mindig konzervatív katonai vezetés új generációja és főleg az állampolgárok jelentős többsége két nem sikeres évtized után ráébredt arra, hogy az „egy szuperhatalmi rendszer hegemón korszaka” véget ért. Mindez nem jelenti azt, hogy az USA mind gazdasági, mind katonai téren, de mint a demokrácia etalonja nem a legerősebb a világban, de egyszuperhatalom mellett más, jelentős hatalmi pólusok is kialakultak. Amíg Bush apukája, és vezérkari főnöke (köznyelvek szerint az elnök, vagy prime minister első számú katonai tanácsadója egyben) 91-ben, a Sivatagi Vihar már korántsem egységes, de legitim koalíciója élén felismerték, hogy a közel-keleti Irak – Iráni egyensúlyt nem lehet, nem szabad felbontani és Bagdad alatt meg kell állni, addig az ifjú Bush az iraki (és korlátozottan legitim) bukással új nagyhatalmi pólust teremtett a valóban legreakciósabb iszlám állam, Irán egyeduralmi szerepének megteremtésével. És valóban, ha nem is csak az utóbbi húsz évet tekintjük, Amerika csupán két háborút volt képes megnyerni, a grenadait és a „hideget”. Persze ez utóbbi korszakosságával még a vietnami kudarcot is valahogy rehabilitálta. A Szovjetunió szétbomlása, a gazdasági-társadalmi rend radikális (nem éppen a nyugati demokrácia irányába) változása, és befolyási övezetében a rendszerváltások következtében Közép-Keleteurópában – a gyors fordulat következtében – jövőkép nélküli demokráciák alakultak ki, egyaránt jelentkeztek a klasszikus nyugat gazdasági és politikai modelljének adaptáció nélküli vágyai, valamint megjelentek a jövőt a kommunista diktatúrákat megelőző formációkban látni kívánók csoportjai, pártjai. Azt lehet mondani, hogy tanácstalan, egymással nem együttműködő országok kiüresedett belső, útkereső társadalmai jöttek létre. A nyugat és a kétségtelenül, valamint jogosan utat talált Amerika a demokrácia tudat kialakítása érdekében szellemileg is, tőkével, NATO programokkal, alapítványokkal behatolt ebbe a térségbe. Másképpen mondva a Nyugat, Amerika betolakodott a kiürült geopolitikai keleti térségbe.

 

Ezzel együtt járt bizonyos olyan multietnikus országokban, ahol a diktatúrák féken tartották a belső, látens ellentéteket, a demokratikus államrend kialakulási folyamata, és ezzel együtt a nemzetiségek különböző intenzitású elszakadási, fragmentációs folyamata. Jugoszlávia, Szovjetunió, majd a belőle nagyhatalomként maradt Oroszország és Csehszlovákia a fő példák, de a formák és intenzitások különbözőek voltak. Mindez egy sajátos, progresszív, ma válságkezelésnek nevezet interventív fellépést igényelt, elsősorban a Nyugat Balkánon, de ez a folyamat együtt járt az önállósult, dezintegrálódott országokban azonnal feltámadt újabb, de önkéntes, és érdemeket követelő integrációs törekvéssel, a NATO-ba, (először programjaiba, PfP, NACC) és az Amszterdami Szerződés után az Európai Unióba is. Hogy volt, van, lesz-e a két Szövetség (bár az EU-ra ez a szó csak jobb helyett alkalmazható) között rivalizálás, azt még a mai viszonyok, bizonyos belső nézeteltérések, a transzatlanti viszony változása korában sem lehet eldönteni.

 

Ez a folyamat természetesen a katonai, és elsősorban az USA bizonyos keleti terjeszkedésével járt együtt, válságkezelés, amerikai és nem NATO támaszpontok (pl.: Románia), katonai tanácsadók. És a 2000-es évek elején ez bizonyos, a hadiipari-katonai komplexum által is serkentett felgyorsulást és lendületet, még szélesebb területi terjeszkedéssé vált, amire kezdtek kialakulni a válaszok.

 

Sajátos és vitatott folyamat az amerikai rakétaelhárító rendszer folyamatos, keletre terjesztési törekvése, amelynek alapmotívuma természetesen a „gaz” államok, illetve terroristákat befogadó, támogató államok, elsősorban Irán esetleges nukleáris kapacitásának blokkolása. A lehetséges térségi telepítési lehetőségek, amelyek bizonyos keleti NATO államok hajlandóságain alapszanak, katona-technikai szempontból nem bizonyíthatóan hitelesek. Történelmileg felidézi ez a jelenség a hasonló elhárító rendszerekről hozott USA-Szovjetunió egyezmény egyoldalú felmondását, valamint az SDI (magyarul: Hadászati Védelmi Kezdeményezés) reagani tervét, amelyről sokan azt állítják, ez vezetett a hidegháború felbomlásához, figyelmen kívül hagyva az objektív történelmi  tényezőket, az ezek nyomán kiteljesedett „Helsinki folyamat”-ot és a több tényező által determinált szovjet radikális belpolitikai változást, és ennek hatására és „engedélyével” a tömeges keleti rendszerváltásokat.

 

Ez a katonai túlterjeszkedés, amelynek legkeletibb pontja ma Grúzia, túlköltekezést, kudarcokat, nemzetközi elfordulást eredményezett. Kennedy professzor, aki jelenleg a Yale Egyetem nemzetközi biztonsági kutatások központját vezeti, a The Wall Street Journal egyik számában, ezt elemezve úgy fogalmazott az elmúlt év végén: "Ez sajnos visszavezet ahhoz, amiről 20 éve írtam: a birodalmi túlterjeszkedéshez"

 

Oroszországban a gazdasági és politikai vezetés ráébredt, hogy elvesztette még a presztízsorientált birodalomképét is, nagyhatalmi pozíciója csökkent, mellékessé vált a nemzetközi folyamatokban. Az orosz stratégiai gondolkodásban 2003-tól kezdve kristályosodik ki az önmagát „szuverén demokráciaként” és regionális nagyhatalomként meghatározó koncepció.  Ha belegondolunk, ez várható volt, mert bár immár nem a világ 1/6-oda, de területileg, még lakosságilag, szűk környezeti befolyása révén, tengeri pozíciója, még mindig jelentős katonai ereje és nyersanyagkincse birtokában objektíve is nagyhatalomnak számít, bár nem versenyképesen a nyugattal. A demokrácia modell más, bizonyos formában korlátozott modellje ellenére az orosz emberek is nosztalgikusok. Más kérdés, hogy ennek a szerepnek, néhány konstruktív szerepvállalás mellett avítt, „szovjet doktrínális” módszereknek akart az elmúlt évben hangot adni, megjelent a „válaszlépés” brezsnyevi szóhasználata, az erőt fitogtató hadgyakorlatok keleten és nyugaton, Latin Amerika közelében. Persze mindezt „hidegháborús” tendenciának nevezni meglehetősen dilettáns és bulvár dolog, hiszen az hatalmi egyensúlyra épült, míg ma a Nyugat minden tekintetben-főlényben van Oroszországgal szemben.

 

Persze látni kell, hogy mindezen retorikának, cselekvéseknek kétségtelenül bizonyos „provokációja” volt a fentiekben jellemzett, katonai elemeket is tartalmazó keleti terjeszkedés, a jelenlét lényegtelen, de felnagyítható jelei. Végül is az Ukrajna és Grúzia NATO felvételét napirendre tűző „Bukaresti Csúcs” földrajzilag olyan képet alakított ki, amely még a bipoláris világban sem volt, mert ha a balti államokat is beszámítjuk. Az Észak atlanti Szövetség, amely alapjában katonai és politikai kollektív védelmi szervezet, Oroszországgal közvetlen határérintkezési ívet vett volna fel, amelyet a nagyhatalmi identitás 20 év után nem hagyhatott reakció nélkül. Már a 2003-ban született orosz katonai stratégia egyik lényeges eleme szerint volt szovjet utódállamok alkotta ún. Közel-külföld pedig elsődleges fontosságú térség a számára, amelyhez különleges érdekei fűződnek. Mindezt bonyolította, hogy már évek óta a Pentagon kiképző tisztjei először közvetlen, majd „üzleti” formában eleinte kb. 12-13, később ennél több fővel jelen voltak Grúziában. Természetesen, mint azt az elmúlt évek igazolták, a felvétel abszurditása miatt a tagállamok jelentős része azt is felismerte, hogy e két ország nem felel meg a „kompatibilitás” korrekt demokráciát is magába foglaló követelményeinek, továbbá közel állnak bizonyos válságtérségekhez. Mindezek alapján, a NATO csúcson nem ajánlották meg a Tagsági Akciótervet (MEP) e két problémás ország számára, és a „gáz” ügy, valamint mindkét előzetes jelölt zavaros belpolitikai helyzete ezt a döntést – még figyelembe véve a Nyugat változó politikáját, jó darabig nem is kerül számításba.

 

 

Kína pedig húsz év alatt hatalmasat változott, és ezt az elmúlt évben nem csak az olimpiával, de mással is demonstrálta. Annak ellenére, hogy az Unió, mint egész nem ismeri el, mint „szabad piaci gazdaságot”, a tagországok zöme a gyakorlatban megteszi ezt. És nem beszélek a válság előtti rohamos GDP növekedésről – már csak azért sem, mert a belső gazdasági viszonyok még egyenlőtlenek – de a politika értelmezésében ez a nagyhatalom már régen nem kommunista állam. A kommunistának nevezett párt nem más, mint a politikai és gazdasági elit „gyűjtőhelye”, a karrier út bázisa. Import – export szerepe nyomán tart igényt arra, hogy Távol – Kelet vezető hatalma legyen, (nem katonai eszközökkel, mert a haderő reformja nem alapvetően offenzív irányú) és befolyást gyakoroljon ezen kívül világfolyamatokra, változtatgatva orientációs politikáján. Persze meg sem közelíti Amerikát, de nagyhatalmi pillérnek számít a globális világban. És, ami figyelemreméltó, már ez év elején az ország miniszterelnöke megkezdte valamennyi nemzetközi tényezővel a tényleges, vagy „üzenetben felajánlkozó” kapcsolatfelvételt, legalábbis a retorika szintjén. Felszólította Obama megválasztott amerikai elnököt, hogy törekedjen a gyakran feszült katonai kapcsolatok javítására Washington és Peking között, mi több, ennél tovább menve javasolták, hogy az amerikai védelmi tárca hárítsa el az akadályokat a két hadsereg kapcsolatainak "egészséges erősödése" elől, és teremtse meg a fejlődés egyéb feltételeit.

És - bár az „Egy Kína” elv feladása nélkül - javultak a viszonyok Tajvannal is. A tibeti kérdésben nincs közeledés, további elzárkózás van, ugyanakkor belépve a nemzetközi válságkezelés egy mozzanatába, Kína flotta egységet ajánlott fel az új erőszakforma, a kalózcselekmények, a „tengeri terrorizmus” megfékezésére. Utoljára, csaknem 60 éve, a „kínai önkéntesek” a koreai háborúban még az ENSZ kéksisakos hadereje ellen harcoltak, és most történelmileg az első alkalom, hogy részt vesz egy küldetésben, amelynek során fegyveres erői az ország területei vizein kívül, közösségi oldalon harcba bocsátkozhatnak.

 

És térjünk vissza nyugatra. Éppen a fentebb leírt negatív, pontosabban válság közeli jelenségek, valamint a politikai „felébredések” kompromisszumok légkörében az Európai Unió végkép maga mögött hagyta a politikai törpe utóképét, szinte minden térségben, dimenzióban, eseményben, konfliktusban szerephez jutott. A bővülési és mélyülési folyamat előrehaladásán kívül, az utóbbiban még meglévő „lisszaboni ratifikáció” gondjai ellenére jelen volt tényezőként a világban. A dinamikus francia elnökség féléve során – amihez, véleményem szerint, hozzájárult a hagyományos európai vezetéstudat is – számos területen volt előrelépés. A grúziai konfliktusban, tán éppen a NATO bukaresti csúcsának bizonyos, és érthető kudarca miatt az első aktivizálódás e téren jelentkezett, lényegében az EU átvette a kezdeményezést. A soros elnök szerint az európai-orosz konfliktus komoly feszültséggé gerjedhetett volna, és azon álláspont mellett, hogy a tárgyalási feltétel az orosz csapatok kivonása, szankciók helyett az unió legfontosabb vezetői Moszkvában és Tbilisziben tárgyalva alapvetően járultak hozzá a tárgyalásos rendezéshez, és egy sajátos misszió meg is jelent a konfliktus térségben. A koszovói elismerési belső huzavona után, az egyértelmű döntés után szinte azonnal megkezdődött az EULEX szervezése, az Unió szinte vindikálta magának a jogot a „korlátozott függetlenség” felügyeletére és az államépítési feladatokra.

Hasonlóképpen szerepet játszott a Bizottság az orosz-nyugat kapcsolatok javításában, két térség közötti kölcsönös függőség bonyolult rendszerére hivatkozva érveltek a párbeszéd újraindítása mellett. Különösen jelentős volt ez a gázvitában, az energiabiztonság területén, ahol a kellő erély párosult a kompromisszumkészséggel. Felvetődtek olyan nemzetközi fontosságú ügyek, mint az Iránnal folytatott tárgyalások, a nukleáris fegyverek leszerelése vagy az éghajlatváltozás, mint olyan kérdések, melyek megoldásán közösen kell dolgoznia Európának és Oroszországnak. Az „Unió a Mediterrán Térségért” nevet viselő szervezet létrejötte, szerkezete jelentősen megnövelte az Európai Unió szerepét a krónikus közel-keleti válságfolyamat kezelésében, ami az Izrael – Hamasz konfliktus során, mi több, a határellenőrzésben már előtte, megjelent, manifesztálódott. És végül élénk tevékenység indult, majd dekrétumok keletkeztek olyan globális biztonsági kihívások terén, mint a várható migrációs – exodus hullám, továbbá a globális felmelegedés. Az elhalásra ítélt Kiotói Egyezmény aktivizálására megszületett a klímahatározat, és megkezdődött a közös európai uniós menekültügyi rendszert alkotó jogszabályok módosítása, azzal az alapvető céllal, hogy olyan humánus és méltányos menekültügyi eljárás jöjjön létre, amely –az illegális migráció elleni hatékony együttműködés mellett - a menedékkérőket állítja a középpontba.

 

De mintha más térségekben, „középhatalmak” érdekszférájában is lennének változások. Szíria közeledik a válságmegoldáshoz, jószolgálati cserét ajánl a Golán fennsík visszakapásáért, Egyiptom béketerveket gyárt, Khadafi furcsa, ide is – oda is kedvező, de irreális javaslatokat tesz. A Hamasz rakétatámadás és izraeli válaszlépések során mintha Irán csendben lett volna, kedvence, a Hezbollah nem lövöldözött. És az Arab Liga kinyilvánította érdekeltségét, hogy a térségben egy kicsit „legyen béke már”, szerepet vállal a Palesztin Állam építésében. És ezen államok szerepét kár tagadni az Izrael – Hamasz ideiglenes tűzszünetekben.

 

Az angolszász világ európai része hátrébb vonul a viszálytérségekben való jelenléttől, a miniszterelnök csapatkivonásokat jelentett be, majd a brit védelmi minisztérium bejelentette: néhány száz katona kivételével az egész - többségében az ország déli részében állomásozó - brit kontingens távozik június végéig Irakból. Az írek, mintha felismernék az EU Reformszerződés (Lisszaboni Határozat) fontosságát, a konszenzus jelentőségét. Svájc belépni kíván az Unió egyes zónáiba, Európa országai befogadják a Guantanamo-i rabokat.

 

Kuba „lágyul”, mintha egyszerre keresné a szövetséget Latin Amerika egyes északi, többpárti állam szocialista új berendezkedésű országaival, és az enyhülést az USA-val. Függetlenül a pakisztáni hatalomváltástól, a bombay-i merénylettől, India belső dolgaival van elfoglalva, kialakulóban van egy új nemzeti büszkeség, amely az indiai vidék örök elmaradottságának a felgyorsulással kapcsolatos közhangulat terméke, Kasmírról nem is hallani.

És a szomáliai kalózokon kívül, bár nincs béke a Fekete Afrikában, egyes diktátorok és hadurak harca mintha lassulna, a Loméi Egyezmények gazdasági hatásai már mutatkoznak, bár a helyzet továbbra is igen válságos. Mind e mellett Dél-Afrika, bármely furcsán hangzik, ma európai értékkel bíró állam, hatása észak felé lassan kibontakozik, találkozik a Maghreb térség pozitív tendenciáival.

 

Történelmi gyökerek és hátterek.

 

Ebben a néhány bekezdésben arra kívánnám a figyelmet felhívni, hogy az elmúlt év konfliktusai nem „ad hoc” események, hanem tartós válságindukáló tényezők következményi is.

 

A Kaukázus régóta nagyhatalmi vetélkedés színtere. Több, mint egy évszázada ez a térség még a cári Oroszország idején is a nyugtalanság színtere, a közel keleti, többek közt kurd viszályok beáramlási térsége volt. Nézzük a régió országait: Azerbajdzsán, Irán, Törökország a vezetékvitában érdekeltek. De Karabah, Csecsenföld, a kurd vidék nem csak etnikai konfliktusok világa, de hasonlóan Közép-Amerikához, a Szkipetárok balkáni földjéhez, a szigetvilághoz mindég is az Észak – Dél közötti csempészet, drogvilág, maffia csoportok fészke volt. Grúzia a szovjet időkben is, talán elsősorban a gazdasági szerkezetben, „rebellis” térségként volt jelen, látens különállás volt érezhető, akár csak a csecsen vidéken. Nem véletlen, hogy a tatársztáni halvány dezintegrációs kísérlet után a csecsen háború, illetve ma is tartó válság ehhez a térséghez kötődik. Dél-Oszétiában (és Abháziában) eredetileg gyengén felfegyverzett, a Független Államok Közösségének színeiben fellépő orosz békefenntartók tartózkodtak az 1992-ben megvívott grúz-dél-oszét háború nyomán kötött dagomiszi megállapodás értelmében. A dokumentum Közös Ellenőrző Bizottság létrehozását és békefenntartó missziót irányzott elő. A FÁK színeiben, napjainkban a grúz térséghez közel lévő orosz csapatok 92 óta orosz érdeket képviselnek, blokkolni kívánják az oszét – grúz kibékíthetetlen etnikai konfliktust, természetesen a maguk javára. A hadsereg erői ezért a feladatot meghaladó mértékben vannak jelen, még ha nem is az elitcsapatok szintjén, de ottlétük hozzávetőleg annyira legitim, mint 99-ben Szerbia bombázása, vagy az Iraki invázió És, lássuk világosan, ebben a felfújt konfliktusban is jelen van az olaj és gázfegyver. Grúzia stratégiai pont gáz- illetve olajvezetékek szempontjából, kikötői összekötő platformot képeznek a Kaszpi-tengeri, többek között Azerbajdzsán, Türkmenisztán illetve Kazahsztán felől érkező olajnak. És az utóbbi húsz évből csak olyan eseményeket kell felidéznünk, mint a Hegyi Karabah probléma, Örményország helyzete, és a Kaukázust is érintő orosz – ukrán haditengerészeti problémák, a krími kérdés.

 

 

És akkor a Közel-kelet, pontosabban az arab – izraeli immár csaknem évszázados válság kérdése. Izrael részben, más népekhez hasonlóan, egy entitás, civilizációs (benne vallási), kulturális közösség, nem is etnikum, ma inkább nemzet (nem klasszikus értelmezésben) állami megjelenése. Ez azonban a mai helyzet. Kétségtelen és vitathatatlan, hogy a diaszpórában élő zsidóság sok tekintetben jelentkező mássága miatt számos alkalommal a kirekesztéstől a genocídiumig, a megvetéstől a pogromig majd két évszázada szenved. Mozgása, elvándorlása, de mondhatni "menekülése" a múlt százat elejéig nem a történelmi térség volt, hanem országokon belül, vagy között, illetve a demokráciák felé történő emigrációja. A másik kérdés az államformáció. A világnak, a nemzetközi szervezeteknek a holokauszt után helyet kellet adni a kivándorlási rohamnak, ha jól emlékszem, aliázásnak hívtak. Azonban a legújabb kori történelemben a nagyhatalmi politika, vagy a győztes koalíciók igen sokszor húzták meg a határokat körültekintés nélkül, krétával és vonalzóval (akkor még nem volt filctoll). Erre sok a példa, nevezetesen a trianoni határoknál a nemzetiség lakta vonalak figyelmen kívül hagyása, másutt a földrajzi viszonyok, vízrendszer, stb. De példa Jugoszlávia is, érezhettük és érezzük 20 éve. Nem beszélve a Szovjetunió belső szerkezetéről. Izrael esetében is érvényesült e nagyvonalúság, a védhetőség, a kölcsönös kisebbségi viszonyok, és persze a szükséges nemzetközi részvétel. A civilizált, mondhatni nyugati világ, az angolok 1947-es kivonulásával magára hagyta ezt a térséget, Szuez után az egyik kezdeményező SZU szembefordult, ha nem is kemény konfrontálódással, és máig az egyetlen válságtérsége a világnak, ahol nincs nemzetközi jelenléttel járó válságkezelés. Miért? Kétségtelen, hogy Izrael, illetve az ötvenes évektől felfigyelő USA ezt nem akarta, a Palesztínában élő araboknak pedig nem volt legitim szervezetük, hogy kérjék. (nem úgy, mint Kuvait 1991-ben). Ezeknek szenvedői most a térség szereplői, és az lenne a fontos, hogy a Palesztin Állam létrehozásakor ez a szenvtelen nagyvonalúság ne jelenjen meg. És, ha ez a legitim állam, kompromisszum kész kormányzattal létrejön, és elismerésre kerül, még nem lesz működőképes, mint ahogy Koszovó ma sem az. Ezért a nemzetközi jelenlét, az ENSZ, EU, EBESZ, Arab Liga államépítő és békefenntartó jelenléte nélkül minden marad a régiben, ha nem lesz rosszabb.

Az évfordulón zajló, minket is érintő „gázvita” formálisan orosz – ukrán alku kierőszakolása volt, de egész Európát érintette. Azonban az Ukrajna – Oroszország szembenállás sem mai kérdés. Már az Összoroszországi Szovjet Köztársaság Szovjetunióvá történő átszervezése során is volt a régi Kievi Russz területén élő ukrán populáció részéről vonakodás. A második világháború során számos ukrán szélsőséges erő állt alkalmilag harcban a nácik oldalán. A szovjet birodalom felbomlásakor Ukrajnában erősödtek a függetlenségi elemek, nem csatlakoztak a FÁK- hoz, a területükön lévő nukleáris fegyverzet megsemmisítését amerikai támogatással Moszkvába exportálták. A nagy létszámú orosz populáció, mint kisebbség természetesen keletre húzott, ez egyik érve volt az orosz részről kétségkívül tapasztalható Ukrajna felé mutatkozó nyomási hajlamnak. Viták voltak – és vannak – a Fekete tengeri támaszpont, mi több, fennhatóság kérdéseiben. Ukrajna hosszú ideje nem egységes, a nyugati rész, amelynek hagyományos Lemberg – Lvov szárnya civilizációs szempontból is nyugatorientált, míg a keleti rész, a Donyec medence keletre húz. Mind ehhez járulnak az Ukrajnán belül a kormányzó hatalmon belül mutatkozó ellentétek. És ehhez tegyük hozzá: nem ez az első gázvita a két ország között

 

Fekete Afrika mindég külön világ volt. A gyarmatbirodalmak felbomlása után a feszültségek, különböző típusú háborúk modernebb formát vettek. A volt belga Kongó és környékem államformációs és diktátorváltozásai, a Nyugat-afrikai átalakulások, befolyás és hatalomváltások, ezzel járó pusztítások szinte eltűntek a napi- és szaklapok címoldalairól, de léteztek. Az Afrika Szarván mintegy 30 éve fellángolt konfliktussorozat a mai szomáliai, szudáni helyzet gyökerei közé tartozik. És mindehhez járul az ismétlődő eboli vírusterjedés, az ivóvíz probléma, a hallatlan gyermekszegénység és pusztulás. Bár a humanitárius válságkezelés azért megkezdődött, először a kudarcba fulladt szomáliai segélyszállítmány katonai kíséretével, de felélénkült az Artemis elnevezésű kongói, francia erőkkel végrehajtott akcióval az Európai Unió béketeremtő tevékenysége.

 

Mindezek történelmi tények, amelyek azt is bizonyítják, hogy a nagyhatalmi törekvések, vagy tartós térségi válságok terepeinek, a konfliktuskeltés helyszíneinek és gócpontjainak megjelenését, az érdekek ütközését régebbi, sokszor civilizációs történelmi tényezők, netán sajátos, nem mindig pozitív „értékek” tradicionális elemei is befolyásolják.

 

 

Kilátások, remények.

 

A fentiekben leírt visszatekintés, események, felismerések, konfliktusok és szándékok mellé az évtizedünk első dekádjának utolsó éveiben, pontosabban az elmúlt évforduló szélesebb időtartamában mindezekhez hozzá járult, sőt, ennél többet jelentően fölébe telepedet több mint 70 évvel ezelőtt lezajlott krízishez csak felületeiben hasonló, de más lényegi karakterekkel jelentkező gazdasági és pénzügyi világválság, recesszió. A globalizáció korában szemünk előtt, bőrünkön érezhető válság nem talált határokat, azokat az országokat, térségeket, nagyhatalmakat is érintette, ahol az utóbbi mintegy tíz évben éppen a gazdasági és technológiai dinamizmus, a GDP szárnyaló növekedése volt a jellemző. Csupán példaként az olimpiai bemutatkozás kapcsán említett Kína fejlődése nem csupán leállt, hanem látható visszaesés jelei mutatkoznak. Az indiai virágzásnak, ha nincs is vége, de hosszú szünete mutatkozik. Oroszország, amely nyersanyagbázisával, térségi – főleg délkeleti – gazdaságpolitikájával elért a stabilizációhoz, most gazdaságilag a hirtelen visszaesés következményeivel szembesül.

 

Nem lévén közgazdász, csupán a szakszerű, vagy néha felületes, és sok esetben egymástól eltérő elemzéseket tanulmányozva megpróbáltam megtalálni a gazdasági és szociális biztonság szempontjából egyértelműen kiolvasható közös nevezőt. A válság nyugatról, az angolszász térségből, elsősorban Amerikából indulva áradt ki a világba, jellemzőinek kezelésére korántsem alkalmas valamiféle mai New Deal, keynesi irányvonal. A növekedést csökkentő, munkanélküliséget növelő, likviditási zavarokat állampolgári szinten is teremtő, az állami kiadásokat visszafogni kényszerülő, szociális feszültséget létrehozó válság nem marad meg a szorosan vett gazdaság szférájában, hanem az e kötetben több helyen is említett, elemezni próbált összes biztonsági kihívásokat felerősíti.

 

Van azonban egy, és a mi témánk szempontjából, legalábbis perspektivikusan kedvező, progresszív, világrendet befolyásoló tényező. Általános felismerés, hogy e válságban az állam, legyen az nemzeti, vagy szövetségi, beavatkozási kötelezettsége evidencia, a gazdaság szereplőinek és a társadalom egészének garanciákat köteles nyújtani. A mai kor többek között abban is különbözik az 1930-as időktől, hogy a tőke, a pénz, a munkaerő, az információ, a tudás korlátlanul áramlik a globális világban, mindezek a folyamatok nemzetköziek. A fenti tényezők, elsősorban a tőke, a pénzpiac nemzetközisége pedig nem teszi lehetővé, hogy az egyes államok saját maguk, önállóan és elkülönülve tegyenek intézkedéseket, és ez vonatkozik a nagyhatalmakra is. A válság csillapításához, majd feloldásához tehát nemzetközi együttműködés kell, a nemzeti gazdasági és ezzel politikai érdekek tehát nemzetközivé, egyetemessé válnak geopolitikai környezettől, ideológiáktól, konfrontatív elemektől függetlenül. David Miliband brit külügyminiszter, aki közíróként is kritikusságáról volt ismert, így nyilatkozott: „a politika és a gazdaság a modern világban összenőtt”.

 

Számos elmúlt évi politikai tendencia részben változni, részben feloldódni, továbbá átfordulni látszik, van remény arra, hogy 2009 fordulópontos esztendőként vonul be a történelembe. Az új amerikai elnöki adminisztráció számos területen csökkenti, fogja vissza más térségekben lévő keményebb jelenlétét, anélkül, hogy az izolacionista politikához való visszatérés legkisebb jelei is mutatkoznának. Mi több, inkább egy más arculatú, együttműködőbb, de szuperhatalmi pozícióból eredő kezdeményezést tesz. Az állítólag szenátorként az iraki akció ellen szavazó elnök az Irakból való ütemes kivonulás szándéka mellett – amely nem egyszerű kérdés, hiszen a válságkezelés humanitárius elemeinek felszámolása esetén mély válság-mocsár és véres vallásirányzatú konfliktus alakulhat ki – bejelentette, hogy Egyesült Államoknak Afganisztáni szerepvállalását elsősorban a régió biztonságának szilárdítására, valamint a tálib mozgalom és az al-Kaida terrorszervezet központjainak felszámolására kellene összpontosítania, ahelyett, hogy a tartós afganisztáni demokrácia és a virágzó gazdaság elérésére törekedne. Gondolom, ezt a feladatot egy más arculatú, demokráciatudat exportot és gazdasági segélynyújtást vállaló nemzetközi összefogásnak – beleértve a térség államait – kellene felvállalni, amiben a magyar szerepvállalás fennmarad. Határozottan felmerült az egyoldalú, korántsem népszerű amerikai „rakétapajzs” közép európai telepítésnek leállítása, ezzel a kibontakozó újfajta, orosz ellenlépésekben megnyilvánuló fegyverkezési verseny stopja. A guantanamoi tábor felszámolása, a folyamatok leállítása talán tükrözi a terrorizmus elleni háború új, remélhetőleg korszerűbb formájának kialakítását, nagyobb nemzetközi együttműködéssel.

 

Megjelentek az orosz válaszok is. Egy jelentős beosztású orosz tábornok – természetesen az ottani, még meglévő szokások és rend szerint nem a saját szájából – kijelentette, Oroszország ez esetben lemond a nemzeti doktrínában előre jelzett számos tervéről a stratégiai fegyvereket illetően. Más fórumokon elhangzott, hogy a nukleáris fejlesztéseket szorgalmazó lehetséges államok veszélytényezője nem szűnt meg, bár valószínűsége csökkent, ezért, és továbbra is napirenden tartják a gabalai és az armaviri (radarállomások közös használatáról szóló) javaslatukat, tehát az e területen megvalósuló együttműködést. Mindez hitelt adhat annak a kijelentésnek, hogy Oroszország nem szándékozik (katonai) objektumokat telepíteni Kalinyingrádban, mivel nem tekinti ellenségnek Lengyelországot. Ezt némileg hitelesíti, hogy az elmúlt év szeptemberében a környező államok egy részét magába foglaló Kollektív Biztonsági Szerződés Szervezet (ODKB) moszkvai csúcsértekezletén szinte szó sem esett az oszét – abház kérdésről, viszont óvták a NATO-t attól, hogy érdekszférájuk közelében rakétapajzs-elemeket helyezzen el, amire az első választ, mint fentebb említettem, pozitív értelemben kapták meg. Ezeket a válaszlépéseket visszavonó szándékokat bővíti, hogy Oroszország ténylegesen biztosítja az afganisztáni misszió utánpótlásához vezető útvonalakat. Mindezek a kiszivárogtatott információk valamelyest hitelt kapnak abban, hogy a putyini retorikától nem egyszer nyilvánosan is eltérő új elnök, Medvegyev hangsúlyozta, bízik benne, hogy a nyugat lefékezi a „terjeszkedési” folyamatot, szinte azonnali tárgyalási készségről tett tanúságot, nem csak az új amerikai elnöknek, de a NATO-nak és az EU-nak is, és javaslatot tett egyes válságtérségekben az EBESZ tevékenységének aktivizálására. Kijelentése szerint Oroszország alapvető érdeke a közép és hosszú távú jó viszony kialakítása.

 

Valóban, a mostani helyzetben azoknak a kezdeményezéseknek van helye, amelyek arra bíztatják a  nemzetközi közösséget: gondolkodjon el egy új biztonsági felépítmény létrehozásán, hogy megakadályozható legyen "bármely állam dominanciája". És ez a szándék számos irányból kibukkan. A mai multipoláris világban az ellenségkép gyártás, vagy kétoldalú konfrontáció lehetetleníti a többi pólus közeli válságok megoldását. Az iszlám térség kezelése nem megy Kína, vagy Oroszország nélkül, ellenében, de közel-keleti válság új lépései Amerika, a transzatlanti térség akarata és új stratégiája hiányában továbbra is fennmarad, a távol keletet is veszélyeztetve. Kína a maga gazdasági visszaemelkedését nem képes megteremteni a Nyugat, és a szomszédos eurázsiai Oroszország nélkül, vagy ellenében.

 

A gazdasági világválság egyik pillérének, az energiabiztonság tartósságának fenntartása ugyanannyira fontos Amerikának, Európának, Távol-keletnek, a kitermelés értékesítés fontos Oroszországnak és a közel-keleti termelőknek, szállítóknak, ezért közös stratégiát kell kidolgozni. De ez csak egy – bár nem mellékes – dimenzió. A nyugodtabb világ nem nélkülözheti az ENSZ valóban pragmatikus reformját, a több mint hetven éve alakult világszervezetnek új struktúrát, missziót, működési rendet kell felvennie, ha szabad így mondani, „új globális világszervezet kell. A közvetítési folyamatokban nagyobb szerepet kellene szánni a még nem olyan régi, és a hidegháború felszámolásában főszerepet játszó, tagokkal bővült és bővülő EBESZ-nek, vagy szélesebb kooperatív utódjának. Ami bennünket illet, növelni kellene a transzatlanti viszony értéktartalmát, ami a NATO frissülését, újfajta preventív szerepvállalását és az európai pillér megnövekedett és széles szerepét növelné.

 

Íme, egy álmodozó válság- és konfliktuselemző szubjektív reményképe egy új világrendi ciklus létrejöttéről.

 

Európai biztonság- és védelmi politika

 

Deák Péter

NATO-jövő, EU-jelen és a transzatlanti kapcsolatok

 

A XXI. század a globalizálódó világ korszaka. Sokan új világrendről beszélnek, ami – a szerző véleménye szerint – túlságosan fennkölt, elvont. Véleménye szerint azonban a gazdaságban, a műszaki fejlődésben és nemzetközi téren is új hatalmi rend alakult ki. Az új veszélyjelenségek kevésbé az államot, annak területét, légterét és szuverenitását, sokkal inkább az állampolgárok életét, létkörülményeit, tulajdonát és a nemzeti értékeket, az infrastruktúrát és a természeti közeget fenyegetik. Erre a századra, a kihívásokra az aszimmetriák jellemzők mint okok és mint formációk. A sokat hangoztatott ellenségkép helyett az ellenségjelenséggel, nem artikulált veszéllyel állunk szemben – véli a szerző.

 

Az 1938-as müncheni be nem avatkozási alkutól 1941 decemberéig Európa egyedül állt szemben a hitleri fasizmus és csatlósai agressziójával és hódító politikájával. Az Egyesült Államok az emlékezetes Pearl-Harbour-i japán légi intervenciót követően került ténylegesen hadiállapotba a tengelyhatalmakkal, és egyben koalíciót alkotott a nácik által megtámadott, illetve megszállt országokkal, emigrációikkal, antifasiszta felkelőikkel. Az ezt követő három év egyértelműen bizonyította, hogy egy nagyhatalmi agressziónak az „európai” Európa csak összefogással, illetve transzatlanti együttműködéssel tud sikeresen ellenállni.

Ezért a nyugati demokráciák már a háborút követően megkezdték a politikai kooperációk különböző formáinak kialakítását. Ennek a politikai irányvonalnak kezdettől fogva két komponense volt, nevezetesen a gazdasági stabilitás, a gazdaság innovációja, valamint – és ez e cikk tárgya – a világméretű háborús konfliktus megelőzése.

Az európai szerveződésnek több állomása volt. A Montánunió első lépése volt a német-francia történelmi kibékülésnek. Egy évvel később szélesebb szervezeti eseménynek számított az Európai Védelmi Közösség (EVK) megalakításáról szóló szerződés kormányzati szintű aláírása, amelyet azonban az akkori Franciaország nem ratifikált, „helyette” a szervezetileg ma is létező Nyugat-Európai Unió (Western European Union –WEU) jött létre 1954-ben. Ez a szervezet ma lényegében az EU háttérszervezete, elvileg az úgynevezett „petersbergi feladatok”, pontosabban a válságkezelés szervezésének funkciójával.

Ezt követően az európai biztonságpolitikai együttműködés a Varsói Szerződés megalakulása és a hidegháború szervezeti pólusainak kialakulása miatt a folyamatosan bővülő NATO-n belül valósult meg.   

A XXI. század – másként: az új évezred – politikatörténeti szempontból is más vonásokkal jellemezhető új korszak, a globalizálódó világ korszaka. Sokan új világrendről beszélnek, ami, azt hiszem, még túlságosan fennkölt, elvont. Amit viszont nyilvánvalóan ki lehet jelenteni, az a gazdaságban, a műszaki fejlődésben és természetesen nemzetközi téren is egy új hatalmi rend kialakulása.

A nemzetközi politikai elrendeződések általában hosszú távúak, fél évszázadokra, „Kondratyev-ciklusokra” érvényesek, intézményeik azonban kevésbé tartósak, stratégia érdekek mentén változhatnak.

            A globalizáció korának biztonsági elemzése során három tényező evidenciaként fogalmazódott meg, nevezetesen:

·        A technológiai, informatikai robbanás, a természet és a társadalom közötti feszültségek, a fejlődés fenntarthatóságának nehézségei következtében merőben új, komplex, egymást indukáló veszélyjelenségek, közöttük új erőszakformák kerültek felszínre, artikulálódtak. Ezek elsődleges formái a belső válságok, alacsony intenzitású, háborús küszöb alatti konfliktusok, de eléjük került a pontosan nem definiált nemzetközi terrorizmus, újabban a szélsőséges, radikális paramilitáris, avagy civil erőszakmozgalmak terepen való, agresszív megjelenése.

·        A terrorizmus nemzetközi terjedése, akciói sajátos internacionális, globális következményekkel járnak a gazdaságra, a stabilitásra, az információs rendszerekre nézve, más kihívásokat, katasztrófákat, járványokat, exodust, környezetszennyezést, nemzetközi feszültségeket, idegengyűlöletet, belpolitikai instabilitást okozhatnak.

·        A globális felbomlás, szétesés a fentieken túl a fizikai környezetet érő, a természeti környezetet szakadatlanul romboló károsító hatások kiterjedése és növekedése miatt szintén elmélyült. Felmerült az ökoszisztéma kényes egyensúlya megbomlásának közvetlen veszélye. Az emberiség túlélését érő kihívások összetettsége újabb nemzetközi válságok kialakulásának fenyegetettségi érzetét erősítette

E tényezők miatt alapvetően át kell értékelni a biztonság fogalmát és tartalmát. Az új veszélyjelenségek kevésbé az államot, annak területét, légterét és szuverenitását, sokkal inkább az állampolgárok életét, létkörülményeit, tulajdonát és a nemzeti értékeket, az infrastruktúrát és a természeti közeget fenyegetik. A XXI. századra, a kihívásokra az aszimmetriák jellemzők mint okok és mint formációk. A sokat hangoztatott ellenségkép helyett az ellenségjelenséggel, nem artikulált veszéllyel állunk szemben.

Az elmúlt bipoláris világrend, és az abból átmenetet képező kilencvenes évekbeli helyi válságok már eleve felvetették bizonyos nemzetközi szervezetek további létjogosultságát, identitását, netán jellegzetes misszióváltásaikat is. A NATO, az Észak-atlanti Szerződés Szervezete tipikusan a hidegháborús szembenállás szükségleteként jött létre, sajátos történelmi alkalmak során bővült, elsősorban érdek, és kevésbé értékelvű alapon. A bipoláris rend, a nukleáris elrettentés világának felbomlásakor, a fent jellemzett új korszak ezzel együtt jelentkező kibontakozásakor a kétségtelenül észlelhető missziókeresésre a válságok kezelésében találta meg rendeltetését, ehhez igazította ekkor már értékelvű arculatát, a stabilitás és a demokrácia terjesztése érdekében bővítése keletre tolódott. Ezáltal az Amerikát és Nyugat-Európát magában foglaló euroatlanti szervezetből tulajdonképpen a nyugati civilizáció katonapolitikai szervezetévé alakult át. Ennek a lazításnak sajátos felhangot adott a bővítésen kívül az a nyitás, amelyre törekedve létrehozták az NACC-t (North Atlantic Cooperation Council – Észak-atlanti Együttműködési Tanács) több mint 50 eurázsiai taggal, „euroatlantázsiai” szervezetként, továbbá a PfP-t (Partnership for Peace – Partnerség a békéért) hálózatát számos együttműködő országgal. Ezek lényegében nyitások voltak, sokan beszéltek a NATO „elebeszedéséről”, kooperatív irányba fordulásáról is.

            Az önálló európai biztonságpolitika gondolata, amit ma – NATO-felvetés nyomán – Európai Védelmi Identitásnak^[1] nevezünk, az alapvetően gazdasági integrációt képező Európai Gazdasági Közösségben (zsurnalisztikai kifejezéssel: a Közös Piacban) mintegy húsz éven át, különböző hamvában holt kezdeményezések ellenére, háttérbe szorult. A döntő változásra, a valódi európai politika és az önálló biztonsági gondolat tartalmi elemeinek és intézményi rendszerének meghatározására természetesen az 1989-től kezdődő új világrendi szakasz, a bipoláris rendszer felbomlása adott igényt és alkalmat egyaránt. Először 1992-ben, a Maastrichti Szerződésben jelenik meg a második pillér, a Közös Kül- és Biztonságpolitika (Common Foreign and Security Policy, CFSP), amely elsősorban stratégiai, biztonságelvi passzusokat tartalmazott, és kitért a válságkezelés „petersbergi” formáira. Ezek azonban nem szolgáltak alapul a biztonságpolitika aktivizálásához, és ezért 1998-ban az EiT St. Malo-i ülése nyomán, a helsinki csúcson megfogalmazódott a fenti CFSP-nek elvileg alárendelt, de egyben azt konkrétabbá tevő Közös Európai Biztonság- és Védelempolitika (Common European Security and Defense Policy, CESDP) artikulációjának szándéka.

 

Intézményesülés, válságkezelés.

 

A teoretikus és doktrínális szférában felmerült fenti dilemmák mellet, talán azok ellenére, még inkább megoldására Helsinki után Tanács-ülések sorozatán keresztül konkrét irányt kapott a biztonsági intézményrendszer kialakulása. Létrejött az EU Politikai és Biztonsági Bizottsága, a Katonai Bizottság és a Katonai Törzs, amelyek lényegében kötődnek a NATO bizonyos szerveivel, pontosabban testületeivel.

Az előbbiekben ismertetett konkrét lépések ellenére, a további folyamatok még mindig vitatottak, homályosak, újabb kidolgozást és konkretizálást igényelnek. Bár megtörtént több szakaszban az erők „felajánlása” a közös európai haderőbe, és ebben mi is megtettük a szükséges javaslatot, e haderő teljes és funkcionális struktúrája, missziója és doktrínája még korántsem kialakult. Nem töltötték fel azokat a testületeket, amelyek létrehozásáról Feirában döntöttek véglegesen, munkakörüket még most sem definiálták, és a 2003-as határidőre időzített haderőrendszert 2004-ben egy merőben új konstrukció, elvileg 2007-re megteremtendő, de lassan alakuló rendszer és mechanizmus váltotta fel. Ezért Magyarország olyan folyamatokban van érintve, amelyek most bontakoznak ki, de szervezeti és metodikai keretei újak. Ez a terület pedig a Balkán kezelésében megjelenő EU-kompetencia, ezen belül az úgynevezett polgári válságkezelés.

Emellett természetes a folyamatos konzultáció a védelmi rendszer teljes kiépítése terén. Miután a második pillér szorosan kötődik a bel- és igazságügyi együttműködés csomagjához, az EU-n belüli kooperáció már „belső”, lényegében résztvevői területén jelentkezhet a katasztrófavédelem, a migráció kezelése, a schengeni rezsimek egyeztetése, az anti-terrorista felkészülés.

 

Az emberek, a munkaerő szabad vándorlása belül – kötöttségek kívülről

 

Az unió a második és a harmadik pillér közös kihívásai közül – annak gazdasági instabilizációs hatásait is figyelembe véve – talán elsőként az akkor még menekültkérdésnek nevezett problémára koncentrált. A XX. század második felében a többdimenziójú, új népvándorlásként megjelenő európai migráció sajátos formákat vett fel, és más jelenségekkel fonódott össze.

            Az elmúlt másfél évtized eseményei (pl. a Szovjetunió és birodalma szétesése, a délszláv háború, az új államok létrejötte és a nyitottabb államberendezés jellege, az e térségben tapasztalható súlyos életszínvonal-csökkenés, tőlünk keletre lévő válsággócok, valamint a távol-keleti tőke terjeszkedése) felerősítették és tömegessé változtatták a népmozgásokat.

Az emberek szabad, országok közötti mozgása természetes és kívánatos dolog, a normális ütemet és tömeget meghaladó esetekben azonban részben biztonsági jellegű válságok következményei, illetőleg okozói. Maga a „kihívás” az állami-társadalmi élet több szféráját érinti. Az egyidejű, tömeges és illegális migrációs jelenség az országon belül számos zavarhoz vezet. Megzavarja, túlterheli a határrendészet tevékenységét, határövezeti nyugtalanságokat gerjeszthet, veszélyezteti a határ közeli települések közrendjét. A tömeges migráció utat ad nem kívánatos elemek beszivárgásának, és az ellenőrizetlenség az ügynökök és a terrorista előkészítő sejtek bejutását is megkönnyítik. Az egyidejűség leterheli a célország infrastruktúráját, nem kontrollált, gyakorta fekete áruforgalmat, ezen belül kifogásolható minőségek megjelenését vonja maga után. Szinte azonnal megjelenik a fekete munkaerő felajánlkozása és beáramlása a gazdaságba, ezzel együtt az áthozott alacsony minőségű vagy hamisított termékek feketepiaci, minimalizált kínálati áron való értékesítése, esetleg cseréje. Szinte természetes velejáró lehet a járványok terjedése, ez és más okok megterhelik a határhoz közeli egészségügyi, közlekedési és urbanizációs infrastruktúrát. A menekültek, bevándorlók, illetve átvándorlók bizonyos karanténja, elhelyezése, elszigetelése szükségessé teszi a „táborok” mint kényszertartózkodási helyek létrehozását, ez persze költségekkel jár, de nemkívánatos hatósági fellépést, törvénytelen és emberi jogi normákat sértő bánásmódot is megjeleníthet. 

            Megjelenik, illetve felélénkül a tipikusan határ menti bűnözés a maga sajátos formáival és céltárgyaival. A migránsok a hatékony határőrizetet elsősorban „kiképzett” embercsempészettel képesek kijátszani. Ez az iparág összefonódik a nemzetközi bűnözéssel, az áru-, fegyver-, veszélyesanyag- és kábítószer-csempészetnek csatornákat épít ki. Súlyos következménye a nemkívánatos migrációnak az idegengyűlölet esetleges feltámadása is.

            A fent prognosztizált helyzet a célországok, a tranzitterületek és a migrációs forrásállamok számára egyaránt számos problémát vet fel. Ellentmondás jelentkezik a széles körű demokráciával járó emberi jogok egyetemes biztosítása és a kényszerű idegenrendészeti rendszabályok között.

            A problémakör „csapathelyzet” jellegű: egyfelől igazodnunk kell az európai normákhoz, a megcélzott szervezetekhez való csatlakozásunkból adódó előírásokhoz, másrészt gyakorlati válaszokat kell adnunk az ország teherbíró-képességét már most is próbára tevő be- és átvándorlásra, külön kérdésként kezelve a környező országokban élő magyarság idetelepülésének ügyét.

            A jelenség hatással van az európai integráció mélyülésére és bővülésére, a gazdasági nehézségekkel küzdő országok demokratizálódási folyamatára. Összefoglalva, ki kell mondani, hogy az egyébként természetes és egészséges lakosságmozgások tömegességük és összetételük miatt politikai és biztonsági kihívásként jelentkeznek.                      

            A migráció-menekültügy közös problémája elsősorban európai jelenség. Ezért az Európai Közösségek tagállamai, a bel- és igazságügyi együttműködés keretében már a hetvenes évek közepén megpróbálták összehangolni a nemzetközi bűnözés és az akkor még ezen belül megnyilvánuló terrorizmus elleni tevékenységüket. Közös intézmények és eljárások nem voltak, az együttműködés kizárólag kormányközi keretben folyt. A migráció kezelésének problémája a nyolcvanas évek közepén fordulópontot jelentett az együttműködés területén, egyrészt, mert a személyek szabad áramlását – az egységes piac egyik fő elemének tekintve – közösségi keretbe emelték, másrész, mert a „vándorlás” kezdett más jelleget is ölteni.

            1985-ben a tagállamok egy csoportja szorosabb kooperációról döntött, és elfogadta a schengeni megállapodást, majd öt évvel később a schengeni megállapodás végrehajtásáról szóló egyezményt, amelynek akkori elsődleges célja az aláíró államok belső határain az ellenőrzés megszüntetése, valamint az emberek és az áruk szabad áramlásának biztosítása, továbbá a külső határőrizet megerősítése, azaz a szinte korlátlan mozgási szabadság megteremtése a schengeni határokon belül, szigorítása a leendő EU-n kívülről.^[2]

Az EK hat alapító tagországa a két schengeni ^[3] egyezménnyel valójában modellt alkotott az akkor már tizenkét tagországból álló EK számára a „belső határok nélküli térség” megvalósításán túl a közös külső határok ellenőrzéséhez, az addigi hagyományos kereteken túllépő rendőri együttműködéshez, a jogsegély új megoldásaihoz.

Az egyes tagországokban, de még a schengeni egyezmény aláírói között is a határvédelem – más szóval határőrizet, ismét másképp: határrendészet – törvényi és testületi rendszere erősen különböző, hagyományos elemek szerint is megosztódik. A szabatos terminológiával élve, a határrendészet körébe a rend fenntartása, bizonyos karhatalmi feladatok, nyomozati hatáskör tartozik. Egyes tagállamokban a vám- és határrendészet egységes szervezet, van, ahol határrendőrség, csendőrség van. Mindemellett a határforgalom ellenőrzése a sajátos határ menti bűncselekmények okán rendőri feladatokat is tartalmaz, amelyek szintén hatáskörileg különbözőek, de többségében a rendőrségek veszik át a határrendészet kezdeményezésére.

Ennek érdekében új operatív struktúrákat hoztak létre a rendőrségek és a vámhatóságok közti együttműködés erősítésére a Schengeni Információs Rendszer keretében (Schengen Information System, SIS). Végül, a kilencvenes évek sajátosságait is érzékelve Maastrichtban megszületett a harmadik pillér, a tagállamok az Európai Unióról szóló Szerződésben besorolták a bel- és igazságügyi együttműködés témakörébe

·        a menekültkérdést;

·        a személyeknek a tagállamok külső határain történő átlépésére vonatkozó szabályokat és a személyek átlépésének ellenőrzését;

·        a bevándorláspolitikát és a harmadik országok állampolgáraival szemben folytatott politikát (ide értve az illegális bevándorlás és az engedély nélküli munkavállalás elleni küzdelmet).

           

Eltérések a transzatlanti oldalak biztonság- és védelempolitikája között

 

Az Európai Unió politikai és katonai szerepvállalását végig jellemezték a NATO, az ennek kétségtelen vezető hatalmát jelentő Egyesült Államok és az európai országok, főleg a nagyhatalmak közötti folyamatos viták. Sajnálatos módon napjainkban ez a vita nézeteltérésekhez is vezet. Az Irakkal szembeni fellépés formátuma, legitimitása, intenzitása terén kifejezetten éles különbségek, szembenállások jelentek meg, amelyek implicite kihatnak az EU még így is nehezen artikulálódó biztonságpolitikájának kikristályosodására. Hasonló jelenségek mutatkoztak az iráni nukleáris fejlesztés leállításának metodikája terén, és homályos nézetviták vannak a koszovói rendezés alapformáinak ügyében is.

Mindez – megítélésem szerint – lelassítja az Európai Unió eddig is tétova eredményes és konkrét szerepvállalását, megzavarja a Balkán átvételének folyamatát, lassítja az új típusú „rendőri-rendvédelmi-igazgatási” feladatkör struktúráinak kialakítását, vitatottá teszi egy bármilyen iraki utóhelyzet kezelésében való részvételt.

Az új évezred kezdetétől, a terrorizmus világjelenséggé válásától, valamint új indíttatású helyi, illetve regionális háborúktól kezdve az identitáskeresés vitákká, belső válsággá változott. Ez a nézeteltérés-csoport azonban – sokan nem így látják – egyben a NATO értékét fejezi ki, igazolja a konszenzus elvet, amelynek alapján 2001 szeptemberében az új veszélyjelenségre, pontosabban a terrorista cselekményekre adaptálták az Ézsak-Atlanti Szerződés ^[4] 5. §-át, illetve megtették a szükséges intézkedéseket Törökország, a legkeletibb akkori frontállam védelmére.  

Az unió 2004. évi tízes, majd a 2007-ben lezajlott kettes bővítése kétségtelen lazaságot vont maga után, a tagállamok sokszor kapnak dorgálást kötelezettségeik elmulasztása miatt, az amerikai hegemónia kétségkívül nagyobb hangot kapott. Katonai erőben jelen van egy szuperhatalom, egy ennél jóval gyengébb és lassan integrálódó Európa, egy folyamatos képességcsökkenést egyre inkább ellensúlyozni akaró orosz nagyhatalom, valamint a világ elmaradott része. Nem vitás, hogy a belső majdnem válságjelek egyik oka az USA jelentkező ellenségkép-deficitje, és az ezekre adott nem transzatlanti érték- és érdekválaszok.

Ugyancsak fellazító jellegű az Egyesült Államok és az európai tagországok közötti képességszakadék, aminek racionalitása kétségbe vonató. Tekintettel ugyanis Amerika sajátos átfogó érdekeire, geostratégiai és földrajzi pozíciójára, érdekeltségeire és a katonai jelenlét széles diszlokációjára, katonai arculata, képességei, technikája és doktrínái sohasem lesznek, lehetnek azonosak Európáéival.

            Az elemzők nem zárják ki, hogy a középjövőben ez a szövetség, ha nem is oszlik fel, de elcsendesedik, újabb identitásdeficit jelentkezik. A világrend azonban, ettől az intézményi válságtól függetlenül, nem nélkülözheti a transzatlanti kapcsolatot, a transzatlanti gondolatot, biztonsági filozófiát. Ez a zóna ugyanis objektíve meglévő politikai, kulturális, gazdasági és civilizációs övezet, amely történelmileg, és nem csupán a XX. század második felétől volt, most is van, és hosszú távon lesz. Az Atlanti-óceán nem politikai-ideológiai kategória, ebben a tekintetben nem lehet elválasztó vonal, és a modern korban földrajzi szerepe a hajózásban és a halászatban fontos, de tranzit szempontból jelentéktelen. A transzatlantizmussal önmagában nem lehet foglalkozni, annak nincs értelme, pontosabban csak úgy van értelme, ha az „európaizmussal” összefüggésben gondolkodunk róla.

 

Az Egyesült Államok döntő szerepe és ambivalenciái

 

A transzatlanti gondolat és az ezzel járó kapcsolatrendszer fő kérdése ma nem a NATO, hanem az alakuló és politikájában lassan, de mégis artikulálódó Európai Unió és az Egyesült Államok közötti viszony.

A történelmi periodizációs iskolák nagy része 1492-től számolja az újkor kezdetét. Északon az angolszász népesség, később a klasszikus Nyugat-Európa indult meg lassan, majd tömegesen a ritkán lakott földrész felé. A pionírok harccal, az indiánokat nem pusztítva, de ugyanakkor őshazájukból kiszorítva, kemény országépítéssel teremtették meg folyamatosan növekvő államaikat. A megalakuló Egyesült Államoknak nem voltak fejlődést kötő hagyományai, de a bevándorlók magukkal vitték a már a polgári forradalmak korában élő Európa értékeit. De ugyanennek a birodalomnak a déli részén hozták létre még a rómainál is kegyetlenebb, faji alapú rabszolgaságát. Igaz, az északi államok erőszakkal, belső háborúval radikálisan megszüntették és alkotmányosan tiltották ezt a rendszert, de a faji alapú „nigger szemlélet”, a Ku Klux Klan-gyakorlat még sokáig fennmaradt. A XX. század végére a „fekete kérdés” megoldódott, ennek az országnak ma afroamerikai külügyminisztere, számtalan magas közéleti méltósága van.

Észak-Amerika hatalmas fejlődésnek indult, izolálta, elszigetelte magát a történelemformáló Európától, Monroe meghirdette az „Amerika az amerikaiaké” alapelvet, korlátozták a bevándorlást, az indiánokat rezervátumokba zárták. A húszas években kialakult és terjedt az erőszakos bűnözés számos formája, itt jelent meg a diktatórikus szesztilalom hatására a maffiajelenség, a kábítószer fogyasztása, majd terjedése. De Amerikában van a bűnüldözés egyik leghatékonyabb és leginkább jogállami formája, itt jellemző a lokális és a szövetségi jogkörök hatékony aránya.

Az első világháború közepén meghatározható érdekek, de sajátos humanitárius értékek alapján az USA megjelent Európában, és ennek fejében vezető szerepet vindikált magának a kontinens – bennünket is érintő – átrendezésében. A második világháború elejétől az USA az antifasiszta erők oldalán állt, jelentős áldozattal vett részt Nyugat-Európa felszabadításában, segítette a keleti hadjáratok eredményességét.

Óriási szerepet vállalt a kommunizmus terjedése, majd hidegháborús úton való legyőzése területén. Az USA-kormányzatok, talán Kennedyvel kezdve, a NATO-n belül pedig a Harmel-jelentés után kiemelkedő jelentőségű kezdeményezéseket tettek a feszültség enyhítésére, a kommunista diktatúrák „fellazítására”, 1990 után a Kelet demokratikus értékeinek kialakítására, az új demokráciák védelmére, az euroatlanti integrációs folyamat felgyorsítására.

A NATO-n belüli vezető szerep egyértelmű és nélkülözhetetlen volt, de számos alkalommal e pozíció túlhangsúlyozása is jelentkezett. Az „egyetlen szuperhatalom” státusza elszabadított bizonyos tendenciákat, az érdekek gyakorta felülmúlták az értékeket. Az ezredfordulón hatalomra került új adminisztráció megtagadta a világ számára fontos Kiotói Egyezmény, a biológiai fegyverek ellenőrzéséről szóló szerződés, a kézifegyverek kereskedelmének korlátozásáról szóló megállapodás aláírását, negligálta a Johannesburgban tartott, fenntartható fejlődésért összehívott konferenciát.

Újabb, a XXI. század biztonsági fenyegetései elleni nemzetközi mozgalom élére állva, a megrettentés új formáit vállalva lépett fel a legreakciósabb rezsimek ellen. De ebben a tekintetben számos önkényességet mutat, nem törekszik konszenzusra, lejáratja a nemzetközi szervezeteket, mintha mindenképpen, különböző érdekek miatt háborút akarna egy hatékony politikai megoldás helyett. A megindított hadjáratban láthatóan megmutatkozik a veszteségek, a polgári áldozatok visszafogása, de politikai manőverek, kirekesztések és katonai ballépések szinte jellemzővé válnak.

Európában ma az egyes középhatalmak politikai elitjének egy része az USA politikájával való egyet nem értését azért villogtatja, hogy „hallathassa” hangját. Erre a törekvésre nekünk határozott nemet kell mondanunk. A politikai elit egy másik része viszont azt sérelmezi, hogy az USA nem úgy politizál, mintha Európát tényleges szövetségesének tekintené, magányos tetteit nem argumentálja, „take it or leave it” alapon, „erőből” politizál szövetségesei viszonylatában is.

 

Az EU-tag Magyarország reflexiós lehetőségei

 

Mindezek okán és ellenére az EU alakuló külpolitikájának két princípiuma lehet: a transzatlanti kapcsolat és az európai stabilitás gondolata.

A NATO-n és az EU-n belüli törésvonalak kétségkívül nehéz helyzetbe hozzák a magyar külpolitikát. Az USA-n belüli eltérő nézőpontok a Bush-kormányzat retorikáját kevésbé, közvetlen aktivitását azonban inkább befolyásolják. A legitimáció keresése az utóbbi időszakban kétségtelenül jelentkezik, de az önálló lépés hangoztatása fennmaradt. A dilemmát az okozza, hogy ebben a helyzetben mennyire legyünk európaiak, illetve atlantiak.

A magyar belpolitikában ezzel kapcsolatosan a megosztásra törekvés új és populista argumentációi várhatók, főleg a külföldi hozzájárulások ügyében. Ennek bizonyítéka, hogy a kelet-európai amerikai támaszpontok terjeszkedése nyomán megváltozott putyini kül- és biztonságpolitika bizonyos, legalábbis retorikában és demonstratív „ellenlépésekben” jelentkező doktrínális vonala kapcsán oroszellenes közhangulatkeltés volt tapasztalható, amelyik a csecseneket hősöknek, szabadságharcosoknak, Oroszországot, a „Keletet” veszélyforrásnak nevezte, továbbá a radikális jobbszél egyre inkább Irak-párti hangulatot kelt. Szélsőséges elemek részéről szinte természetes, hogy a koszovói rendezési „kísérletek” során a soviniszta érdekeket szélsőségesen hangsúlyozó álláspontot fognak elfogadni, ami a magyar külpolitika mértékletessége ellen fog irányulni, és erőszakra is szítani fog. Ugyanakkor az is várható, hogy mind a NATO-, illetve USA-szövetségesi magyar nyilatkozatokat és cselekvéseket, mind az EU-fogadókészséget annak szándékos félremagyarázásával szélsőséges, nacionalista hangnemben fogják bírálni.

 

Új erőszakformák elleni nemzetközi fellépés

 

Látni kell ugyanis, hogy a globalizáció korában az euroatlanti civilizációt a nemzetközi tömegpusztító terrorizmus jelensége elsőrendű biztonsági kihívásként fenyegeti. A terrorizmus nagyobb térségekben megvalósuló akciói és területi bázisaiban megbúvó erői elleni harcra csak a NATO képes, az EU és az USA csak a közvetlen terrorista akciók, események kezelésére, elhárítására lehet képes, ami elsősorban nemzeti és regionális kapacitások kérdése. Mindezt világosan ismeri fel az Európai Unió lassan, de folyamatosan alakuló közös kül-, biztonság- és védelempolitikája, amely megfogalmazásaiban és a közelmúltban felvállalt akcióival egyaránt a transzatlantiságba ágyazott európai védelmi identitást fogalmazza meg.

Nem csak arról van szó, hogy az új, globális kihívásokra (nemzetközi terrorizmus elleni harc) kizárólag a transzatlanti együttműködés keretében adható válasz, hanem arról is, hogy a transzatlanti kötödés (amint azt a közelmúlt fájdalmasan tanúsította) a régión belüli biztonsági problémák megoldásához is elengedhetetlen. Európa, ezen belül az EU egyelőre nem rendelkezik – és a belátható középtávon sem fog rendelkezni – azzal az operativitással, döntés- és cselekvőképességgel, továbbá katonatechnikai képességekkel és kapacitásokkal, melyek e feladatok teljesítéséhez szükségesek.

A magyar kül- és biztonságpolitikai döntések szempontjából fontos hogy a két nemzetközi „integratív tényező” között a funkció és a kezelési metodika a jövőben hogyan oszlik meg, mit és milyen céllal vállal a NATO, az EU, és mit akar Amerika. Abban egyetértés van, hogy a globális és regionális, eszkalációs következményeket hordozó válsághelyzetekhez való hozzáállás tekintetében elutasítandó a „be nem avatkozási” politika, ez azonban nem kizárólag katonai intervenciót jelent, és nem hatalmi, hanem nemzetközi döntés eredménye kell legyen. Az alábbi álláspontok alakulhatnak ki:

• EU – Politikai fellépés, jószolgálat, békefenntartás (katonai eszközökkel), konszolidációs tevékenység a válságterületen, polgári-katonai építési, helyreállítási feladatok (Civil-Military Co-operation, CIMIC), rendőri tevékenység, közigazgatás ideiglenes ellátása, helyi rendszer létrehozásában támogatás. Ez az akció minden esetben nemzetközi jogi és politikai legitimitással kell bírjon, a döntés és a részvétel a konstruktív tartózkodás elve alapján történik. Ez a fajta tevékenység nem passzív, általában interventív jelleget ölt.
• NATO – Politikai döntés, a katonai lépés eltökéltségének demonstrálása, csapatkoncentráció, szükség esetén békekikényszerítés, majd pacifikáció katonai és rendőri, karhatalmi eszközökkel, CIMIC, megszállásos békefenntartás. Mindehhez minimálisan politikai legitimáció, tehát nemzetközi határozatban említett beavatkozási szükségesség, konszenzusos NATO-döntés, szövetségi tervezés és vezetés, valamint EU-egyeztetés szükséges.

Mindezek tükrében és az eddigi tapasztalatok szerint csak általános területen lehet felleltározni

• egyrészt a sajátos, a magyar helyzet szempontjából speciálisan értékelhető pozitív biztonsági hozadékokat;
• másrészt, hogy melyek az e téren esetleg nemzeti terheket okozó, illetve kockázatokkal járó kötelezettségvállalásból eredő problémák, gondok, ellentmondások,
• végül, hogy milyen nemzeti érdektényezőket kell összehangolni általában és esetenként a védelmi politika gyakorlatában.

           

Az EU növekvő biztonságteremtő rendeltetése és az ennek való megfelelés

 

Alapgondolatként leszögezhető, hogy az EU mélyítésének és bővítésének egységet képező folyamata önmagában is olyan tényező, amelynek eredményeként fennmarad, illetőleg növekszik a kontinens – és ezen belül Magyarország, valamint környezete – biztonsága. Az unió multinacionalista szervezetből transznacionális integrációvá válása nyomán bővül az EU szerepvállalása és mennyiségi képviselete az egyéb biztonsági architekturális elemekben. E folyamatnak köszönhetően világosabbá válhat a biztonságban felelősséget viselő nemzetközi intézmények közötti munkamegosztás. Az EU önálló és körülhatárolt, az eddiginél jelentősebb, sajátos, mi több, vezető szerephez juthat. Ehhez hozzájárul az is, hogy a bővítéssel együtt, annak folyamata során megvalósuló Közös Kül- és Biztonságpolitika határozott és számba veendő arculatot ad az uniónak, a Közös Európai Biztonság- és Védelempolitika pedig alkalmazható önálló kapacitást jelent.

Az újonnan felvett államok némelyikében – bár ez a meghívásra való kiválogatás elsődleges szempontja volt – elméletileg elképzelhető lehet belpolitikai válságok és külső tendenciák hatására kedvezőtlen politikai átrendeződés, de legalábbis belpolitikai feszültségek bekövetkezése. Az is feltételezhető, hogy a tagsági folyamat lezárulása után egyes tagországokban olyan kormányzatok kerülnek hatalomra, melyek bel- és külpolitikai lépéseikben már eltérnek a felvétel feltételét képező irányzattól. Mondhatni, a szélsőségek visszaélnek a felvétel tényével, ami belső vagy környezeti, de EU-n belüli feszültségeket okoz.^[5]

A tagság ezt az unión belül kezelhetővé teszi, ezzel az EU jelenlegi közbülső övezete politikailag stabillá válik. A felvettek köre viszonylag homogén zónát képez, ezzel egy összefüggő térséggel földrajzilag is bővült a szervezet. Miután az új tagok nem semleges országok, garanciákat várnak, eminens módon hozzák be az unióba biztonsági érdekeiket. Ennek következtében számottevően csökkenhet területünk veszélyeztetettsége.

Alapvetően a stabilitás mint biztonsági igény az Európai Unió környezetére vonatkozik, kétféle értelemben. Az egyik egy földrajzi közelség, mintegy „nyugati közelkülföld”, az európai térség, a közvetlen érintkezés, illetve a gazdasági folyamatok érintettségi régiója. A másik lényegében az érdektérség: az itt jelentkező válságok, konfliktusok, labilitás, politikai torzulás, esetleg konfliktus az unió és ezzel valamennyi tagállam számára nemkívánatos körülményeket teremtenek.

Bárki úgy vélhetné, hogy egy katonai koalíció tagságának vállalásakor a belépők szuverenitásának mértéke nagyban csökken. Ez az érzet logikus és igaz. Azonban lassan világossá válik, hogy az EU-felvétellel általában és a biztonságpolitika terén még inkább csökken a szuverenitás mértéke, mint a NATO esetében. Ennek oka pedig a konszenzuselv valószínű feladása lehet. Miután a NATO-ban a döntéseket – amelyek nemzetközi egyetértéssel születnek meg – sokoldalú tervezés előzi meg, továbbá mert a garanciaelv totális, a konszenzuselv fenntartható. A rendkívül bonyolult és növekvő létszámú EU-ban azonban, mint érzékeljük, a tagországok nagy része – főleg a nagyhatalmak – területeknek megfelelő, nem uniformizált módon néhol az együttszavazást, másutt az erős, és nem tagsághoz, hanem súlyhoz kötött minősített többségi elvet, megint másutt az egyszerű többséget szorgalmazzák. Természetesen a kisebb országoknak, valamint a szuverenitást féltő államoknak, továbbá a felvételre váróknak ez a helyzet kedvezőtlen. A magyar politika érdeke az, hogy az új alapokmány végleges szövegébe minél több olyan standard norma, kritérium kerüljön be, amely egyes esetekben evidens szavazást, korlátokat vagy preferált tényezőket helyez kilátásba. Minél lazább az egyezményszöveg, annál több olyan szavazási kázus lehetséges, amely az adott ország konkrét biztonsági érdekeinek legalábbis nem felel meg, vagy hátrányos, de a minősített többség miatt ez nem kerül figyelembevételre.

Az előre érzékelhető problémák alapvetően abból eredhetnek, ha az unió döntési rendszere következtében olyan puha vagy kemény akcióra kerül sor, amely a sajátos magyar geopolitikai, nemzeti, gazdasági, esetleg pillanatnyi politikai érdekeknek nem felel meg, mi több, azoknak ellentmond. Valószínű, hogy az új alapokmányban megfogalmazott határozathozatali rendszer lehetővé tesz majd egyes országok részére speciális magatartási formákat, távolmaradást, pillanatnyi részvételi passzivitást, de mindenképpen elvárja a szolidaritást, és kizárja az ellenfellépést vagy -véleményt. Mindez a konstruktív tartózkodás elvében manifesztálódik, de még ez a konstrukció is eredményezhet politikai, esetleg diplomáciai, gazdasági, pénzügyi, turisztikai, netán határforgalmi komplikációkat, incidenseket.

            Különböző átrendeződések, eltűnő és újonnan kifejlődő szélsőséges mozgalmak, a gerillabázis beszűkülése miatt Európában a politikai terrorizmus újfajta terepeivel, technikájával, módszereivel találkozhatunk. A szélsőséges iszlám terrorizmus kivételével a csoportok sokat vesztettek anyagi forrásaikból, saját maguk nem képesek a régi módszerekkel fedezetet találni, így kialakul bizonyos kapcsolat a hagyományos nemzetközi bűnszövetkezetekkel. Mivel hazánk tranzit-, logisztikai, üzleti jellegű terepet nyújthat bizonyos terrorszervezeteknek, mindenképpen lényeges bekapcsolódni az ezzel kapcsolatos európai információs hálózatba, így értesülhetünk az előre eltervezett akciókról, illetve egyes esetekben részesülhetünk a nemzetközi kezelésben.

 

A közeljövőre vonatkozó nemzeti politikai következtetések

 

A magyar védelemfejlesztés és -gazdaság szinte közös problémája a hadiipar spontán konverziójának kezelése. Mind a beszerzések, mind a profilaktikai szolgáltatások terén – a nyugati túlkínálat mellett – a fejlesztésekre vonatkozóan erősödik a keleti, főleg az orosz ajánlattétel.^[6]. Az EU-ban kialakuló konverziós és hadiipari, kutatásfejlesztési együttműködés politikai támaszt, kvázi kötelezettséget jelent a tekintetben, hogy szűrni és Európára helyezni lehessen a partneri kört, viszonylag közel és érdekeltségben lehessen tartani a szellemi kapacitást, jelentősebb koordinációkat lehessen kiépíteni közeli országok cégeivel, távolabb lehessen tartani a politikai befolyást maguk mögött tudó multikat. Ez a szituáció enyhíti a NATO-csatlakozás folyamán megnyilvánult nagyhatalmi nyomást, nagyobb jogi indokokat is ad az európai kooperációs partnerek keresésében és a piacok összehangolásában.

            Fentieket összegezve és egyben befejezésül azt a következtetést kell levonnom, hogy a biztonság, a védelem, a második-harmadik pillér vonatkozásában a Magyar Köztársaság számára az előnyök – felidézve egy nemrég hallott, meglehetősen manipulált és inkorrekt szöveghasználatot – nem „valamivel” nagyobbak, hanem szinte abszolútak. A magyar politika számára nem lelhető fel az EU továbbfogalmazódó biztonságfilozófiájában, az ezen alapuló végleges szerződésekben, csúcsnyilatkozatokban, a várhatóan kialakuló döntési és akció gyakorlatban nemzeti érdekeinkkel ellentétes vagy azokat sértő tényező, lehetőség. Éppen ellenkezőleg, hazánk elsőrendűen érdekelt az európai stabilitás fenntartását, az ezt veszélyeztető válságok távoltartását, kezelését szolgáló közös biztonságpolitikában, kész és képes ahhoz hozzájárulni. A mai helyzetben tennivalónk és átgondolni valónk azért bőven akad. A közeljövőben a Magyar Köztársaságnak – a konvergenciaprogram, valamint a folyamatban lévő reformok, és nem utolsósorban a költségvetés tényezőit is figyelembe véve – olyan, kormánydokumentumként megjelenő nemzeti biztonsági stratégiával kell rendelkeznie, amely európai értékeinkből és nemzeti érdekeinkből kiindulva harmóniát fejez ki az egyesült Európa stabilitása és az ehhez nélkülözhetetlen transzatlanti viszonyai tekintetében.   

          Magyarország számára kétségtelenül kimondott irány, hogy a kifejezetten garanciális elemeket a NATO jelenti, hiszen a szervezetbe való felvétel megelőzte az EU-csatlakozást. Ebben a felfogásban bennünket részben a minket alacsony szinten érő, nem állami agresszióval járó konfliktuskezelésben a politikai, gazdasági és esetleg hadfelszerelési támogatás hoz kedvező helyzetbe, saját erőkkel tudjuk ezt kezelni és nem szükséges, hogy a NATO alacsony intenzitású, rendezhető konfliktus miatt exponálja magát, illetve megkísérelje a konszenzusteremtést. Ugyanakkor rendkívül fontos, hogy az ingatag térségek közelében, beleértve a kissé terjeszkedő iszlám áramlatot, az unió olyan határozott politikai, gazdasági, diplomáciai és szankcionális lépéseket tegyen, amelyek nemzeti érdekeinknek teljesen megfelelnek. Ezért számunkra ez a biztonságpolitikai arculat a legkívánatosabb. Magyarország teljes egészében felvállalhatja, és fel kell vállalja, hogy az unió biztonsága, a fenntartandó stabilitás, a válságtávoltartás érdekében részt vesz az elhatározott közös biztonságpolitikai lépésekben még akkor is, ha az pillanatnyilag, adott időben akár gazdasági, akár kisebbségi megfontolásokat követelne, esetleg ilyen problémákkal, kezdeti károkkal jár.

A haderőreform folyamatában egyébként is elkerülhetetlen korrekciók során deklaráltan figyelembe kell venni az EU-szempontokat. Ez lényegében rizikómentes, mert a reform iránya – annak ellenére, hogy belső elemein túl „NATO-irányú” – mindenben megfelel az európai követelményeknek, nagyságrendben, struktúrában egyaránt, ugyanis a multifunkcionális képességek és a specifikáció egysége felé halad. Az ezzel kapcsolatos konzultációkban, esetleg konferenciákban teret kell adni a német, a francia, a lengyel és a skandináv (semleges) álláspontoknak is.

Az egy szuperhatalmi rendszer alkonya

 

Az Egyesült Államok az első világháború közepén meghatározható érdekek, de sajátos humanitárius értékek alapján megjelent Európában, és ennek fejében vezető szerepet vindikált magának a földrész – bennünket is érintő - átrendezésében. A második világháború elejétől az USA az antifasiszta szövetség vezető hatalma volt, jelentős áldozattal vett részt Nyugat-Európa felszabadításában, segítette a keleti hadjáratok eredményességét Óriási szerepet vállalt a kommunizmus terjedése, majd hidegháborús úton való legyőzése területén.

A Szovjetunió 1991-es felbomlása döntő mértékben alakította át a globális biztonságpolitikai környezetet. A Varsói Szerződés megszűnése, majd a Szovjetunió szétesése véget vetett a hidegháború négy évtizedét meghatározó bipolaritásnak. A két katonai tömb közötti nukleáris világháború veszélye lekerült a napirendről, ehelyett azonban számos, eddig ismeretlen típusú és mértékű biztonsági kihívás jelentkezett mind a régió újonnan létrejött államai, mind a nemzetközi közösség többi tagja számára.

Az USA kormányzatok, talán Kennedyvel kezdve, a NATO-n belül a Harmel jelentés után kiemelkedő jelentőségű kezdeményezéseket tettek a feszültség enyhítésére, a kommunista diktatúrák „fellazítására”, 1990 után a kelet demokratikus értékeinek kialakítására, az új demokráciák védelmére, az euróatlanti integrációs folyamat felgyorsítására. Újabb, a XXI. század biztonsági fenyegetései elleni nemzetközi mozgalom élére állva, a megrettentés új formáit vállalva lépett fel a legreakciósabb rezsimek ellen.  A NATO-n belüli vezető szerep egyértelmű és nélkülözhetetlen volt, de számos alkalommal e pozíció túlhangsúlyozása is jelentkezett. Az „egyetlen szuperhatalom” státusza elszabadított bizonyos tendenciákat, az érdekek gyakorta felülmúlták az értékeket. Az ezredfordulón hatalomra került új adminisztráció megtagadta a világ számára fontos Kyotói egyezmény, a biológiai fegyverek ellenőrzéséről szóló szerződés, a kézifegyverek kereskedelmének korlátozásáról szóló megállapodás aláírását, negligálta a Johannesburgban tartott, fenntartható fejlődésért összehívott konferenciát.

Ebben a tekintetben, a nyugat világában, egy sajátos civilizációs térségben jelentős ellensúlyként lép be a minden nehézség ellenére is növekvő súlyú Európa, pontosabban a konföderatív nagyhatalmi képben megjelenő Európai Unió. A 25 tagállam 450 millió lakost, állampolgárt képvisel, a világ össztermékének mintegy 29%-át hozza létre. Értékben ez 2001-ben nem egészen 9000 milliárd eurót tett ki, az USA 11 ezer milliárdos adatával szemben. Ugyan ebben az évben az export tekintetében 0,6 %-ra felzárkózott Amerika mögé. A katonai erő tekintetében nem a létszám, hanem a hatékonyság területén jelentős, mintegy 40%-os lemaradásban van.

Hosszabb időre előre tekintve pedig azt mondhatjuk, hogy a Nyugat-Balkán az egyik olyan fél perifériája, peremvidéke a fejlett euro atlanti centrumnak, amely a puszta önerejével, az USA nélkül nem tud kitörni ebből a helyzetéből, s felzárkózásának strukturális feltételei a kelet-közép-európai térségnél lényegesen gyengébbek. A centrum segítsége nélkül további leszakadására és a válságok ciklikus ismétlődésére lehet számítani. Ugyanakkor a térség múltjában, strukturális sajátosságaiban semmi olyan nincs, ami kizárná a működőképes demokrácia és piacgazdaság meghonosításának a lehetőségét, ezért nemzetközi segítséggel már középtávon is fennáll a felzárkózás lehetősége

Európában ma az egyes középhatalmak politikai elitjének egy része az USA politikájával való egyet nem értését azért villogtatja, hogy „hallathassa”  hangját. A politikai elit egy másik része viszont azt sérelmezi, hogy az USA nem úgy politizál, mintha Európát tényleges szövetségesének tekintené, magányos tetteit nem argumentálja, ”take it or leave it" alapon, „erőből” politizál szövetségesei viszonylatában is.

Jelentősebb tényezőt képez az USA a Távol-Keleten, ahol csakis maga vállalhatja Észak-Korea gazdasági eszközökkel való csillapítását, Kína reformúton tartását, és egy biztonsági okokra hivatkozó és a haditechnika gyártásban lehetségesen érdekeltté váló Japán lefogását. A többi térségben csak abban az esetben jelentkezik az USA beavatkozó eszközökkel, ha fundamentalizmusok világosan felismerhető agressziója mutatkozik meg, illetve más államok beavatkozása vezető szerepét csorbítaná. Az ilyen konfliktusok ez esetben a legmagasabb szintű politikai nyomásgyakorló-, illetve haditechnikai eszközök bevetésével jár együtt.

Miközben történelmi összehasonlításban példátlan erőfölényről beszélünk, mára világosan láthatóvá váltak ugyanakkor az amerikai hatalom korlátai is, hiszen – gondoljunk például Észak-Koreára – akaratának a világ különböző pontjain csak korlátozott mértékben tud érvényt szerezni egy olyan globalizálódó nemzetközi rendszerben, amelyben a hatalom egyre diffúzabbá válik.  Alapvetően három fő korlát, a finanszírozási problémák, az emberhiány, valamint a nemzetközi fellépés anyagi és emberveszteségeivel összefüggő ún. „figyelemdeficit” csökkenti az amerikai hatalomgyakorlás hatékonyságát. 

A négy és fél iskola képviselői Oroszország helyett a negyedik pillért a fundamentalizmus felé elforduló, növekvő muszlim térségben, egy dél-ázsiai és óceániai Nagy Iszlám birodalom létrejöttében látják, amelynek tervei már évek óta lebegnek. Ez a helyzet bizonyos konfrontatív világrendet jelenthet, amelynek veszélyeit az atlanti – ortodox – távol-keleti civilizációs hatalmi központok ellensúlyoznák. Ebben a felfogásban azonban azt is figyelembe kell venni, hogy a szakértők szerint India mid populációban, mind gazdasági és műszaki fejlődés tekintetében, valamint katonai téren egy gyorsan növekvő korszak előtt áll, és orientációjának iránya még kétséges.

 

Mindenesetre a közel-keleti régió stabilitásának alakulásában továbbra is meghatározó szerepet játszik az Egyesült Államok. Úgy tűnik, a Bush-adminisztráció változatlanul a kemény fellépést, a diplomáciai megoldások helyett az erő alkalmazását részesíti előnyben. Pedig hosszabb, de már középtávon is aligha képzelhető el a közel-keleti válsággócok rendezése az érintett felek közvetlen, tárgyalásokon történő részvétele nélkül. (Irán szinte valamennyi közel-keleti kérdésben érdekelt, illetve érintett.) A fokozódó külső beavatkozás, történjék bármilyen pozitív céllal, csak növeli a helyi ellenállást. A közel-keleti régió stabilitásának biztosításához elengedhetetlen a határozott előrelépés az egymással összefüggő válsággócok megoldásában. Nyilvánvalóan nélkülözhetetlen az Egyesült Államok részvétele, közreműködése, mivel nemcsak egyedüli globális szuperhatalom, hanem közvetlen szereplője is a közel-keleti folyamatoknak. Tényleges megoldás azonban csak akkor várható, ha bármiféle rendezés a helyi sajátosságok figyelembe vételével, a változásokban, a reformokban érdekelt helyi mérsékelt erők bevonásával és aktív részvételével történik.

Bár Ázsiában továbbra is párhuzamosan lesznek jelen a stabilitás és az instabilitás tényezői, az alapvető tendencia azonban a stabilitás. Kína stratégiai érdeke a folyamatok stabilitásának, kiszámíthatóságának megőrzése, az érdekközösségek szaporítása, a kooperációk szélesítése, a regionalizmus térhódítása Kína részvételével. Az ázsiai változások tovább dinamizálódnak, növekvő befolyást gyakorolnak a nemzetközi helyzet egészére. A változások regionális főszereplője Kína, miközben India sikeresen megkísérli a fölzárkózást.

Elvileg, és különösen hosszabb távon, nem zárható ki egyéb forgatókönyvek esélye sem, így a forró pontok zsarátnokának fellángolása; kétoldalú konfliktusok kiéleződése. Ha például India megteszi első lépéseit a világhatalommá válás útján, máris egy új versengés kibontakozásának lehetünk szemtanúi Kína és India között. E vetélkedésben India, mint a “legnagyobb demokrácia” inkább élvezné az USA szimpátiáját, mint Kína. Éleződhet a be-folyásért folyó vetélkedés Kína, Japán és India között az ASEAN-régióban.

 

Az elkövetkező években, évtizedekben nem várható regionális konfliktus vagy polgárháború kirobbanása Latin-Amerikában, még kisebb az esélye annak, hogy valamely régión kívüli országgal kezd háborút a térség valamelyik szereplője. Latin-Amerika számára sokkal komolyabb veszélyt jelentenek a nem hagyományos jellegű biztonsági kihívások. Mára a régió több országában a társadalmi státusz és a bőrszín okozta megosztottságot tovább súlyosbbítja a politikai megosztottság, mely ma Mexikóban és Venezuelában és Boliviában tűnik a legkomolyabbnak. A baloldali elnökök hatalomra jutása komoly politikai törésvonalat hozott a régió társadalmaiban. A brazil és a venezuelai elnökök 2006. decemberi újraválasztása azt bizonyítja, hogy Latin-Amerikában hosszabb távon kell számolni az újbaloldali elnökökkel és a régió jövőjét illető elképzeléseikkel.

         A 21. század elején a térség országai előtt álló legfőbb biztonsági kihívás a szegénység, az urbanizáció, az erőszak és az illegális drogkereskedelem mind összetettebb problémahalmaza, amelyre megoldás csak hosszú távon várható.

Fekete-Afrikában a nemzetté válás máig nyitott folyamat. A mai napig léteznek és működnek a területi revízióra irányuló mozgalmak, illetve az újracsoportosulási törekvések a kontinensen Afrikában is léteznek térségek, amelyek régióként említhetők, s mint ilyenek – nem vizsgálva most, hogy milyen fejlettségi stádiumban vannak egymásközti kapcsolataik -, saját struktúrával bírnak, amely összeköti az államokat és hatással van viselkedésükre, magára a “komplex biztonságra”. Két domináló hatalmi szereplő emelkedik ki: az egyik Nigéria, mint helyi hatalom, a másik Franciaország, mint a térség befolyásos külhatalma.

akciójukat Nigéria vezesse, mint a régió egyik pólusát jelentő regionális hatalom.[1]

 

Deák Péter

NATO-jövő, EU-jelen és a transzatlanti kapcsolatok

 

Az 1938-as müncheni be nem avatkozási alkutól 1941 decemberéig Európa egyedül állt szemben a hitleri fasizmus és csatlósai agressziójával és hódító politikájával. Az Egyesült Államok az emlékezetes Pearl-Harbour-i japán légi intervenciót követően került ténylegesen hadiállapotba a tengelyhatalmakkal, és egyben koalíciót alkotott a nácik által megtámadott, illetve megszállt országokkal, emigrációikkal, antifasiszta felkelőikkel. Az ezt követő három év egyértelműen bizonyította, hogy egy nagyhatalmi agresszióval szemben az „európai” Európa csak összefogással, illetve transzatlanti együttműködéssel tud sikeresen ellenállni.

Ezért a nyugati demokráciák már a háborút követően megkezdték a politikai együttműködés különböző formáinak kialakítását. Ennek a politikai irányvonalnak kezdettől fogva két komponense volt, nevezetesen a gazdasági stabilitás, a gazdaság innovációja, valamint – és ez e cikk tárgya – a világméretű háborús konfliktus megelőzése.

Az európai szerveződésnek több állomása volt. A Montánunió első lépése volt a német-francia történelmi kibékülésnek. Egy évvel később szélesebb szervezeti eseménynek számított az Európai Védelmi Közösség (EVK) megalakításáról szóló szerződés kormányzati szintű aláírása, amelyet azonban az akkori Franciaország nem ratifikált, „helyette” a szervezetileg ma is létező Nyugat-Európai Unió (WEU) jött létre 1954-ben. Ez a szervezet ma lényegében az EU háttérszervezete, elvileg az úgynevezett „petersbergi feladatok”, pontosabban a válságkezelés szervezésének funkciójával.

Ezt követően az európai biztonságpolitikai együttműködés a Varsói Szerződés megalakulása és a hidegháború szervezeti pólusainak kialakulása miatt a folyamatosan bővülő NATO-n belül valósult meg.   

A XXI. század, másként új évezred, politikatörténeti szempontból is más vonásokkal jellemezhető új korszak, a globalizálódó világ korszaka. Sokan új világrendről beszélnek, ami, azt hiszem, még túlságosan fennkölt, elvont. Amit viszont nyilvánvalóan ki lehet jelenteni, az a gazdaságban, a műszaki fejlődésben és természetesen nemzetközi téren egy új hatalmi rend kialakulása.

A nemzetközi politikai elrendeződések általában hosszú távúak, fél évszázadokra, „Kondratyev-ciklus”-okra érvényesek, intézményeik azonban kevésbé tartósak, stratégia érdekek mentén változhatnak.

            A globalizáció korának biztonsági elemzése során három tényező evidenciaként fogalmazódott meg, nevezetesen:

·        A technológiai, informatikai robbanás, a természet és a társadalom közötti feszültségek, a fejlődés fenntarthatóságának nehézségei következtében merőben új, komplex, egymást indukáló veszélyjelenségek, közöttük új erőszakformák kerültek felszínre, artikulálódtak. Ezek elsődleges formái a belső válságok, alacsony intenzitású, háborús küszöb alatti konfliktusok, de eléjük került a pontosan nem definiált nemzetközi terrorizmus, újabban a szélsőséges, radikális paramilitáris, avagy civil erőszakmozgalmak terepen való, agresszív megjelenése.

·        A terrorizmus nemzetközi terjedése, akciói sajátos internacionális, globális következményekkel járnak a gazdaságra, a stabilitásra, az információs rendszerekre, más kihívásokat, katasztrófákat, járványokat, exodust, környezetszennyezést, nemzetközi feszültségeket, idegengyűlöletet, belpolitikai instabilitást eredményezhetnek.

·        A globális felbomlás, szétesés a fentieken túl a fizikai környezetet érő, a természeti környezetet szakadatlanul romboló károsító hatások kiterjedése és növekedése miatt szintén elmélyült. Felmerült az ökoszisztéma kényes egyensúlya megbomlásának közvetlen veszélye. Az emberiség túlélését érő kihívások összetettsége újabb nemzetközi válságok kialakulásának fenyegetettségi érzetét erősítette

Ezek a tényezők a biztonság fogalmának és tartalmának vonatkozásában radikális átértékelést igényelnek. Az új veszélyjelenségek kevésbé az államot, annak területét, légterét és szuverenitását, sokkal inkább az állampolgárok életét, létkörülményeit, tulajdonát és a nemzeti értékeket, infrastruktúrát és természeti közeget fenyegetik. A XXI. századra, a kihívásokra az aszimmetriák jellemzők, mint okok és mint formációk. A sokat hangoztatott ellenségkép helyett az ellenségjelenséggel, nem artikulált veszéllyel állunk szemben.

Az elmúlt bipoláris világrend, és az abból átmenetet képező kilencvenes évekbeli helyi válságok már eleve felvetették bizonyos nemzetközi szervezetek további létjogosultságát, identitását, netán jellegzetes misszióváltásaikat is. A NATO, az Észak-atlanti Szerződés Szervezete tipikusan a hidegháborús szembenállás szükségleteként jött létre, sajátos történelmi alkalmak során bővült, elsősorban érdek, és kevésbé értékelvű alapon. A bipoláris rend, a nukleáris elrettentés világának felbomlásakor, a fent jellemzett új korszak ezzel együtt jelentkező kibontakozásakor a kétségtelenül észlelhető missziókeresésre a válságok kezelésében találta meg rendeltetését, ehhez igazította ekkor már értékelvű arculatát, a stabilitás és a demokrácia terjesztés érdekében bővítése keletre tolódott. Ezáltal az egyértelműen az Amerikát és Nyugat-Európát magában foglaló euroatlanti szervezetből tulajdonképpen a nyugati civilizáció katonapolitikai szervezetévé alakult át. Ennek a lazításnak sajátos felhangot adott a bővítésen kívül az a nyitás, amelyre törekedve létrehozták az NACC-t (Észak-atlanti Együttműködési Tanács) több mint 50 eurázsiai taggal, „euroatlantázsiai” szervezetként, továbbá a PfP-t (Partnerség a Békéért) hálózatát számos együttműködő országgal. Ezek lényegében nyitások voltak, sokan beszéltek a NATO ”elebeszedédésé”-ről is, kooperatív irányba fordulásáról.

            Az önálló európai biztonságpolitika gondolata, amit ma – NATO-felvetés nyomán – Európai Védelmi Identitásnak[1] nevezünk, az alapvetően gazdasági integrációt képező Európai Gazdasági Közösségben (zsurnalisztikai kifejezéssel: a Közös Piacban) mintegy húsz éven át, különböző hamvában holt kezdeményezések ellenére, háttérbe szorult. A döntő változásra, a valódi európai politika és az önálló biztonsági gondolat tartalmi elemeinek és intézményi rendszerének meghatározására természetesen az 1989-től kezdődő új világrendi szakasz, a bipoláris rendszer felbomlása adott igényt és alkalmat egyaránt. Először 1992-ben, a Maastrichti Szerződésben jelenik meg a második pillér, a Közös Kül- és Biztonságpolitika (CFSP), amely elsősorban stratégiai, biztonságelvi passzusokat tartalmazott, és kitért a válságkezelés „petersbergi” formáira. Ezek azonban nem szolgáltak alapul a biztonságpolitika aktivizálására, és ezért 1998-ban az EiT St. Malo-i ülése nyomán, a helsinki csúcson megfogalmazódott a fenti CFSP-nek elvileg alárendelt, de egyben azt konkrétabbá tevő Közös Európai Biztonság- és Védelempolitika (CESDP) artikulációjának szándéka.

 

Intézményesülés, válságkezelés.

 

A teoretikus és doktrínális szférában felmerült fenti dilemmák mellet, talán azok ellenére, még inkább megoldására Helsinki után Tanács-ülések sorozatán keresztül konkrét irányt kapott a biztonsági intézményrendszer kialakulása. Létrejött az EU „Politikai és Biztonsági Bizottsága”, a Katonai Bizottság” és a „Katonai Törzs”, amelyek lényegében kötődnek a NATO bizonyos szerveivel, pontosabban testületeivel.

A fentiekben ismertetett konkrét lépések ellenére, a további folyamatok még mindig vitatottak, homályosak, újabb kidolgozást és konkretizálást igényelnek. Bár megtörtént több szakaszban az erők „felajánlása” a közös európai haderőbe, és ebben mi is megtettük a szükséges javaslatot, e haderő teljes és funkcionális struktúrája, missziója és doktrínája még korántsem kialakult. Nem kerültek feltöltésre a Feirában véglegesen kimondott testületek, munkakörüket még most sem definiálták, és a 2003-as határidőre időzített haderőrendszert 2004-ben egy merőben új konstrukció, elvileg 2007-re megteremtendő, de lassan alakuló rendszer és mechanizmus váltotta fel. Ezért Magyarország olyan folyamatokban van érintve, amelyek most bontakoznak ki, de szervezeti és metodikai keretei újak. Ez a terület pedig a Balkán kezelésében megjelenő EU-kompetencia, ezen belül az úgynevezett polgári válságkezelés.

E mellett természetes a folyamatos konzultáció a védelmi rendszer teljes kiépítése terén. Miután a 2. pillér szorosan kötődik a bel- és igazságügyi együttműködés csomagjához, az EU-n belüli együttműködés már „belső”, lényegében résztvevői területén jelentkezhet a katasztrófavédelem, a migráció kezelése, a schengeni rezsimek egyeztetése, az anti-terrorista felkészülés.

 

Az emberek, munkaerő szabad vándorlása belül – kötöttségek kívülről

 

Az Unió a 2. és 3. pillér közös kihívásai közül, annak gazdasági instabilizációs hatásait is figyelembe véve, talán elsőként az akkor még menekültkérdésnek nevezett problémára koncentrált. A XX. század második felében a többdimenziójú, új népvándorlásként megjelenő európai migráció sajátos formákat vett fel, és más jelenségekkel fonódott össze.

            Az elmúlt másfél évtized (pl. a Szovjetunioó és birodalma szétesése, a délszláv háború, az új államok létrejötte és a nyitottabb államberendezés jellege, az e térségben tapasztalható súlyos életszínvonal-csökkenés, tőlünk keletre lévő válsággócok, valamint a távol-keleti tőke terjeszkedése) felerősítette és tömegessé változtatta a népmozgásokat.

Az emberek szabad, országok közötti áramlása természetes és kívánatos dolog, normális ütemét és tömegét meghaladó esetekben azonban részben biztonsági jellegű válságok következményei, másrészt okozói. Maga a „kihívás” az állami-társadalmi élet több szféráját érinti. Az egyidejű, tömeges és illegális migrációs jelenség az országon belül számos zavarhoz vezet. Megzavarja, túlterheli a határrendészet tevékenységét, határövezeti nyugtalanságokat okozhat, veszélyezteti a határ közeli települések közrendjét. A tömeges migráció utat ad nem kívánatos elemek beszivárgásának, és az ellenőrizetlenség az ügynökök és a terrorista előkészítő sejtek bejutását is megkönnyítik. Az egyidejűség leterheli a célország infrastruktúráját, nem kontrollált, gyakorta fekete áruforgalmat, ezen belül kifogásolható minőségek megjelenését eredményezi. Szinte azonnal megjelenik a fekete munkaerő felajánlkozása és beáramlása a gazdaságba, ezzel együtt az áthozott alacsony minőségű vagy hamisított termékek feketepiacon történő, minimalizált kínálati áron való értékesítése, esetleg cseréje. Szinte természetes velejáró lehet a járványok áthozatala és terjedése, ez és más okok megterhelik a határ közeli egészségügyi, közlekedési és urbanizációs infrastruktúrát. A menekültek, bevándorlók, illetve átvándorlók bizonyos karanténja, elhelyezése, elszigetelése szükségessé teszi a „táborok” mint kényszertartózkodási helyek létrehozását, ami költségvetési terheket jelent, de nemkívánatos hatósági fellépést, törvénytelen és emberi jogi normákat sértő bánásmódot is megjeleníthet. 

            Megjelenik, illetve felélénkül a tipikusan határ menti bűnözés a maga sajátos formáival és céltárgyaival. A migránsok a hatékony határőrizetet elsősorban „kiképzett” embercsempészettel képesek átjátszani. Ez az iparág összefonódik a nemzetközi bűnözéssel, az áru-, fegyver-, veszélyesanyag- és kábítószer-csempészetnek csatornákat épít ki. Súlyos következménye a nemkívánatos migrációnak az idegengyűlölet esetleges feltámadása is.

            A fent prognosztizált helyzet a célországok, a tranzitterületek és a migrációs forrásállamok számára egyaránt számos problémát vet fel. Ellentmondás jelentkezik a széles körű demokráciával járó emberi jogok egyetemes biztosítása és a kényszerű idegenrendészeti rendszabályok között.

            A problémakör „csapathelyzet” jellegű: egyfelől igazodnunk kell az európai normákhoz, előírásokhoz, a megcélzott szervezetekhez való csatlakozásunkból adódó előírásokhoz, másrészt gyakorlati válaszokat kell adnunk az ország teherbíró-képességét már most is próbára tevő be- és átvándorlásra, külön kérdésként kezelve a környező országokban élő magyarság idetelepülésének ügyét.

            A jelenség hatással van az európai integráció mélyülésére és, bővülésére, a gazdasági nehézségekkel küzdő országok demokratizálódási folyamatára. Összefoglalva, ki kell mondani, hogy az egyébként természetes és egészséges lakosságmozgások tömegességük és összetételük miatt politikai és biztonsági kihívásként jelentkeznek.                      

            A migráció-menekültügy közös problémája elsősorban európai jelenség. Ezért az Európai Unióban a kérdés kezelése a bel- és igazságügyi együttműködés keretében az 1970-es évek közepén kezdődött az Európai Közösségek tagállamai között, azzal a céllal, hogy összehangolják a nemzetközi bűnözés, és akkor még ezen belül elsősorban az akkori terrorizmus ellenes együttműködést. Közös intézmények és eljárások nem voltak, az együttműködés kizárólag kormányközi keretben folyt. A migráció kezelésének problémája a nyolcvanas évek közepén fordulópontot jelentett az együttműködés területén, egyrészt, mert a személyek szabad áramlását, az egységes piac egyik fő elemének tekintve, közösségi keretbe emelték, másrész mert a „vándorlás” kezdett más jelleget is ölteni.

            1985-ben a tagállamok egy csoportja szorosabb együttműködésről döntött, és elfogadta a schengeni megállapodást, majd öt évvel később a schengeni megállapodás végrehajtásáról szóló egyezményt, amelynek akkori elsődleges célja az aláíró államok belső határain az ellenőrzés megszüntetése, és az emberek és áruk szabad  áramlásának biztosítása, továbbá  a külső határőrizet megerősítése, azaz a színte korlátlan mozgási szabadság megteremtése a schengeni határokon belül, szigorítása a leendő EU-n kívülről.[2]

Az EK hat alapító tagországa a két schengeni [3]egyezménnyel valójában modellt alkotott az akkor már tizenkét tagországból álló EK számára a „belső határok nélküli térség” megvalósításán túl, a közös külső határok ellenőrzéséhez, az addigi hagyományos kereteken túllépő rendőri együttműködéshez, a jogsegély új megoldásaihoz.

Az egyes tagországokban, de még a schengeni egyezmény aláírói között is a határvédelem – más szóval határőrizet, ismét másképp: határrendészet – törvényi és testületi rendszere erősen különböző, hagyományos elemek szerint is megosztódik. A szabatos terminológiával élve, a határrendészet körébe a rend fenntartása, bizonyos karhatalmi feladatok, nyomozati hatáskör tartozik. Egyes tagállamokban a vám- és határrendészet egységes szervezet, van, ahol határrendőrség, csendőrség van. Mind e mellett a határforgalom ellenőrzése a sajátos határ menti bűncselekmények okán rendőri feladatokat is tartalmaz, amelyek szintén hatáskörileg különbözőek, de többségében a rendőrségek veszik át a határrendészet kezdeményezésére.

Ennek érdekében új operatív struktúrákat hoztak létre a rendőrségek és a vámhatóságok közti együttműködés erősítésére a Schengeni Információs Rendszer keretében (Schengen Information System, SIS). Végül, a kilencvenes évek sajátosságait is érzékelve Maastrichtban megszületett a harmadik pillér, a tagállamok az Európai Unióról szóló Szerződésben besorolták a bel- és igazságügyi együttműködés témakörébe a

·        menekültkérdést;

·        a személyeknek a tagállamok külső határain történő átlépésére vonatkozó szabályok és a személyek átlépésének ellenőrzését;

·        a bevándorlás-politikát és a harmadik országok állampolgáraival szemben folytatott politikát (ideértve az illegális bevándorlás és engedély nélküli munkavállalás elleni küzdelmet);

           

Eltérések a transzatlanti oldalak biztonság és védelempolitikája között.

 

Az Európai Unió politikai és katonai szerepvállalását végig jellemezték a NATO, az ennek kétségtelen vezető hatalmát jelentő Egyesült Államok és az európai országok, főleg nagyhatalmak közötti folyamatos viták. Sajnálatos módon napjainkban ez a vita nézeteltérésekhez is vezet.. Az Irakkal szembeni fellépés formátuma, legitimitása, intenzitása terén kifejezetten éles különbségek, szembenállások jelentek meg, amelyek implicite kihatnak az EU még így is nehezen artikulálódó biztonságpolitikájának kikristályosodására. Hasonló jelenségek mutatkoztak az iráni nukleáris fejlesztés leállításnak metodikája terén, és homályos nézetviták vannak a koszovói rendezés alapformáinak ügyében is.

Mindez – megítélésem szerint – lelassítja az Európai Unió eddig is tétova eredményes és konkrét szerepvállalását, megzavarja a Balkán átvételének folyamatát, lassítja az új típusú „rendőri – rendvédelmi – igazgatási” feladatkör struktúráinak kialakítását, vitatottá teszi egy bármilyen iraki utóhelyzet kezelésében való részvételt.

Az új évezred kezdetétől, a terrorizmus világjelenséggé válásától, valamint új indíttatású helyi, illetve regionális háborúktól kezdve az identitáskeresés vitákká, belső válsággá változott. Ez a nézeteltérés-csoport azonban – sokan nem így látják – egyben a NATO értékét fejezi ki, igazolja a konszenzus elvet, amelynek alapján 2001 szeptemberében az új veszélyjelenségre, pontosabban a terrorista cselekményekre adaptálták az Ézsak Atlanti Szerződés [4]5. §-át illetve megtették a szükséges intézkedéseket Törökország, a legkeletibb akkori frontállam védelmére.  

Az Unió jelentős, 2004-es hetes, majd a 2007-es kettes bővítés kétségtelen lazaságot eredményezett, a tagállamok sokszor kapnak dorgálást kötelezettségeik elmulasztása miatt, az amerikai hegemónia kétségkívül nagyobb hangot kapott. Katonai erőben jelen van egy szuperhatalom, egy ennél jelentősen gyengébb és lassan integrálódó Európa, egy folyamatos képességcsökkenést egyre inkább ellensúlyozni akaró orosz nagyhatalom, valamint a világ elmaradott része. Nem vitás, hogy belső, majdnem válságjelek egyik oka az USA jelentkező ellenségkép-deficitje, és az ezekre adott nem transzatlanti érték- és érdekválaszok.

Ugyancsak fellazító jellegű az Egyesült Államok és az európai tagországok közötti képességszakadék, aminek racionalitása kétségbe vonató. Tekintettel ugyanis Amerika sajátos átfogó érdekeire, geostratégiai és földrajzi pozíciójára, érdekeltségeire és a katonai jelenlét széles diszlokációjára, katonai arculata, képességei, technikája és doktrínái sohasem lesznek, lehetnek azonosak Európával.

            Az elemzők nem zárják ki, hogy a középjövőben ez a Szövetség, ha nem is oszlik fel, de elcsendesedik, újabb identitás deficit jelentkezik. A világrend ettől az intézményi válságtól függetlenül azonban nem nélkülözheti a transzatlanti kapcsolatot, a transzatlanti gondolatot, biztonsági filozófiát. Ez a zóna ugyanis objektíve meglévő politikai, kulturális, gazdasági és civilizációs övezet, amely történelmileg, és nem csupán a XX. század második felétől volt, most is van, és hosszú távon lesz. Az Atlanti-óceán nem politikai-ideológiai kategória, ebben a tekintetben nem lehet elválasztó vonal, és a modern korban földrajzi szerepe a hajózásban és a halászatban fontos, de tranzit szempontból jelentéktelen. A transzatlantizmussal önmagában nem lehet foglalkozni, annak nincs értelme, pontosabban csak úgy van értelme, ha az „európaizmussal” összefüggésben gondolkodunk róla.

 

Az Egyesült Államok döntő szerepe és ambivalenciái

 

A transzatlanti gondolat és ezzel járó kapcsolatrendszer fő kérdése ma nem a NATO, hanem az alakuló és politikájában lassan, de mégis artikulálódó Európai Unió és az Egyesült Államok közötti viszony.

A történelmi periodizációs iskolák nagy része 1492-től számolja az újkor kezdetét. Északon az angolszász népesség, később a klasszikus Nyugat-Európa indult meg lassan, majd tömegesen a ritkán lakott földrész felé. A pionírok harccal, az indiánokat nem pusztítva, de ugyanakkor őshazájukból kiszorítva, kemény országépítéssel teremtették meg folyamatosan növekvő államaikat. A megalakuló Egyesült Államoknak nem voltak fejlődést kötő hagyományai, de a bevándorlók magukkal vitték a már a polgári forradalmak korában élő Európa értékeit. De ugyanennek a birodalomnak a déli részén hozták létre még a rómainál is kegyetlenebb, faji alapú rabszolgaságát. Igaz, az északi államok erőszakkal, belső háborúval radikálisan megszüntették, és alkotmányosan tiltották ezt a rendszert, de a faji alapú „nigger szemlélet”, a Ku-Klux-Klan gyakorlat még sokáig fennmaradt. A XX. század végére a „fekete kérdés” megoldódott, ennek az országnak ma afroamerikai külügyminisztere, számtalan magas közéleti méltósága van.

Észak-Amerika hatalmas fejlődésnek indult, izolálta, elszigetelte magát a történelemformáló Európától, Monroe meghirdette az „Amerika az amerikaiaké” alapelvet, korlátozták a bevándorlást, az indiánokat rezervátumokba zárták. A húszas években kialakult és terjedt az erőszakos bűnözés számos formája, itt jelent meg a diktatórikus szesztilalom hatására a maffiajelenség, a kábítószer fogyasztása, majd terjedése. De Amerikában van a bűnüldözés egyik leghatékonyabb és leginkább jogállami formája, a lokális és szövetségi jogkörök hatékony aránya.

Az első világháború közepén meghatározható érdekek, de sajátos humanitárius értékek alapján az USA megjelent Európában, és ennek fejében vezető szerepet vindikált magának a kontinens – bennünket is érintő – átrendezésében. A második világháború elejétől az USA az antifasiszta erők oldalán állt, jelentős áldozattal vett részt Nyugat-Európa felszabadításában, segítette a keleti hadjáratok eredményességét

Óriási szerepet vállalt a kommunizmus terjedése, majd hidegháborús úton való legyőzése területén. Az USA-kormányzatok, talán Kennedyvel kezdve, a NATO-n belül a Harmel-jelentés után kiemelkedő jelentőségű kezdeményezéseket tettek a feszültség enyhítésére, a kommunista diktatúrák „fellazítására”, 1990 után a Kelet demokratikus értékeinek kialakítására, az új demokráciák védelmére, az euroatlanti integrációs folyamat felgyorsítására.

A NATO-n belüli vezető szerep egyértelmű és nélkülözhetetlen volt, de számos alkalommal e pozíció túlhangsúlyozása is jelentkezett. Az „egyetlen szuperhatalom” státusza elszabadított bizonyos tendenciákat, az érdekek gyakorta felülmúlták az értékeket. Az ezredfordulón hatalomra került új adminisztráció megtagadta a világ számára fontos Kiotói Egyezmény, a biológiai fegyverek ellenőrzéséről szóló szerződés, a kézifegyverek kereskedelmének korlátozásáról szóló megállapodás aláírását, negligálta a Johannesburgban tartott, fenntartható fejlődésért összehívott konferenciát.

Újabb, a XXI. század biztonsági fenyegetései elleni nemzetközi mozgalom élére állva, a megrettentés új formáit vállalva lépett fel a legreakciósabb rezsimek ellen. De ebben a tekintetben számos önkényességet mutat, nem törekszik konszenzusra, lejáratja a nemzetközi szervezeteket, mintha mindenképpen, különböző érdekek miatt háborút akarna egy hatékony politikai megoldás helyett. A megindított hadjáratban láthatóan megmutatkozik a veszteségek, polgári áldozatok visszafogása, de politikai manőverek, kirekesztések és katonai ballépések szinte jellemzővé válnak.

Európában ma az egyes középhatalmak politikai elitjének egy része az USA politikájával való egyet nem értését azért villogtatja, hogy „hallathassa” hangját. Erre a törekvésre nekünk határozott nemet kell mondani. A politikai elit egy másik része viszont azt sérelmezi, hogy az USA nem úgy politizál, mintha Európát tényleges szövetségesének tekintené, magányos tetteit nem argumentálja, „take it or leave it” alapon, „erőből” politizál szövetségesei viszonylatában is.

 

Az EU-tag Magyarország reflexiós lehetőségei

 

Mindezek okán és ellenére az EU alakuló külpolitikájának két princípiuma lehet: a transzatlanti kapcsolat és az európai stabilitás gondolata.

                      A NATO-n és az EU-n belüli törésvonalak kétségkívül nehéz helyzetbe hozzák a magyar külpolitikát. Az USA-n belüli eltérő nézőpontok a Bush-kormányzat retorikáját kevésbé, közvetlen aktivitását azonban inkább befolyásolják. A legitimáció keresése az utóbbi időszakban kétségtelenül jelentkezik, de az önálló lépés hangoztatása fennmaradt. A dilemmát az okozza, hogy ebben a helyzetben mennyire legyünk európaiak, illetve atlantiak.

            A magyar belpolitikában ezzel kapcsolatosan a megosztásra törekvés új és populista argumentációi várhatók, főleg a külföldi hozzájárulások ügyében. Ennek bizonyítéka, hogy a keleteurópai amerikai támaszpont terjeszkedés kapcsán változott  putyini kül- és biztonságpolitika bizonyos, legalábbis retorikában és demonstratív „ellenlépésekben” jelentkező doktrinális vonala kapcsán korbácsolódott egy oroszellenes közhangulatkeltés, amelyik a csecseneket hősöknek, szabadságharcosoknak, Oroszországot, a „keletet” veszélyforrásnak nevezte, továbbá a radikális jobbszél egyre inkább Irak-párti hangulatot kelt. Szélsőséges elemek részéről szinte természetes, hogy a koszovói rendezési „kísérletek” során a soviniszta érdekeket szélsőségesen hangsúlyozó álláspontot fognak elfogadni, ami a magyar külpolitika mértékletessége ellen fog irányulni, és erőszakra is szítani fog. Ugyanakkor az is várható, hogy mind a NATO-, illetve USA-szövetségesi magyar nyilatkozatokat és cselekvéseket, mind az EU-fogadókészséget annak szándékos félremagyarázásával szélsőséges, nacionalista hangnemben fogják bírálni.

 

Új erőszakformák elleni nemzetközi fellépés

 

Látni kell ugyanis, hogy az euroatlanti civilizációt a globalizáció mai korában  a nemzetközi tömegpusztító terrorizmus jelensége elsőrendű biztonsági kihívásként fenyegeti. A terrorizmus nagyobb térségekben megvalósuló akciói és területi bázisaiban megbúvó erői elleni harcra csak a NATO képes, az EU és az USA csak a közvetlen terrorista akciók, események kezelésére, elhárítására lehet képes, ami elsősorban nemzeti és regionális kapacitások kérdése. Mindezt világosan ismeri fel az Európai Unió lassan, de folyamatosan alakuló közös kül-, biztonság- és védelempolitikája, amely megfogalmazásaiban és a közelmúltban felvállalt akcióival egyaránt a transzatlantiságba ágyazott európai védelmi identitást fogalmazza meg.

Nem csak arról van szó, hogy az új, globális kihívások (nemzetközi terrorizmus elleni harc) kizárólag a transzatlanti együttműködés keretében oldhatók meg, hanem arról is, hogy a transzatlanti kötödés (amint azt a közelmúlt fájdalmasan tanúsította) a régión belüli biztonsági problémák megoldásához is elengedhetetlen. Európa, ezen belül az EU egyelőre nem rendelkezik – és a belátható középtávon sem fog rendelkezni – azzal az operativitással, döntés- és cselekvőképességgel, továbbá katonatechnikai képességekkel és kapacitásokkal, melyek e feladatok teljesítéséhez szükségesek.

                      A magyar kül- és biztonságpolitikai döntések szempontjából fontos hogy a két nemzetközi „integratív tényező” között a funkció és kezelési metodika a jövőben hogyan oszlik meg, mit és milyen céllal vállal a NATO, az EU, és mit akar Amerika. Abban egyetértés van, hogy a globális és regionális, eszkalációs következményeket hordozó válsághelyzetekhez való hozzáállás tekintetében elutasítandó a „be nem avatkozási” politika, ez azonban nem kizárólag katonai intervenciót jelent, és nem hatalmi, hanem nemzetközi döntés eredménye kell legyen. Az alábbi álláspontok alakulhatnak ki:

EU – Politikai fellépés, jószolgálat, békefenntartás (katonai eszközökkel), konszolidációs tevékenység a válságterületen, polgári-katonai építési, helyreállítási feladatok (CIMIC), rendőri tevékenység, közigazgatás ideiglenes ellátása, helyi rendszer létrehozásában támogatás. Ez az akció minden esetben nemzetközi jogi és politikai legitimitással kell bírjon, a döntés és részvétel a konstruktív tartózkodás elve alapján történik. Ez a fajta tevékenység nem passzív, általában interventív jelleget ölt.

NATO – Politikai döntés, a katonai lépés eltökéltségének demonstrálása, csapatkoncentráció, szükség esetén békekikényszerítés, majd pacifikáció katonai és rendőri, karhatalmi eszközökkel, CIMIC, megszállásos békefenntartás. Mind ehhez minimálisan politikai legitimáció, tehát nemzetközi határozatban említett beavatkozási szükségesség, konszenzusos NATO-döntés, szövetségi tervezés és vezetés, valamint EU-egyeztetés szükséges.

Mindezek tükrében és az eddigi tapasztalatok szerint csak általános területen lehet felleltározni

·                                                       egyrészt a sajátos, a magyar helyzet szempontjából speciálisan értékelhető pozitív biztonsági hozadékokat,

·                                                       másrészt, hogy melyek e téren nemzeti terheket, illetve kockázatokat okozható kötelezettségvállalásból eredő problémák, gondok, ellentmondások,

·                                                       végül, hogy milyen nemzeti érdektényezőket kell összehangolni általában és esetenként a védelmi politika gyakorlatában.

           

Az EU növekvő biztonságteremtő rendeltetése és az ennek való megfelelés

 

Alapgondolatként leszögezhető, hogy az EU mélyítésének és bővítésének egységet képező folyamata önmagában is a kontinens és ezen belül Magyarország, valamint környezete biztonságát ma legjobban kifejező stabilitás fenntartását és fokozását eredményező tényező.          Az Unió multinacionalista szervezetből transznacionális integrációvá válása kiterjeszti az EU szerepvállalását és mennyiségi képviseletét az egyéb biztonsági architekturális elemekben, egységes szavazótábort fejez ki. Világosabbá teheti a biztonságban felelősséget viselő nemzetközi intézmények közötti munkamegosztást, az EU önálló és körülhatárolt, megfogalmazott, az eddiginél jelentősebb sajátos szerephez, mi több, vezető szerephez juthat. Ehhez hozzájárul, hogy a bővítéssel együtt, annak folyamata során megvalósuló Közös Kül- és Biztonságpolitika határozott és számba veendő arculatot ad az Uniónak, a Közös Európai Biztonság- és Védelempolitika pedig alkalmazható önálló kapacitást jelent.

Az újonnan felvett államok némelyikében – bár ez a meghívásra való kiválogatás elsődleges szempontja volt – elméletileg elképzelhető lehet belpolitikai válságok és külső tendenciák hatására kedvezőtlen politikai átrendeződés, de legalábbis belpolitikai feszültségek bekövetkezése. Az is feltételezhető, hogy a tagsági folyamat lezárulása után egyes tagországokban olyan kormányzatok kerülnek hatalomra, melyek bel- és külpolitikai lépéseikben már eltérnek attól az irányzattól, amelyek a felvétel feltételei voltak, mondhatni a szélsőségek visszaélnek a felvétel tényével, ami belső vagy környezeti, de EU-n belüli feszültségeket okoz.[5]

A tagság ezt az Unión belül kezelhetővé teszi, ezzel az EU jelenlegi közbülső övezete politikailag stabillá válik. A felvettek köre viszonylag homogén zónát képez, ezzel egy összefüggő térséggel földrajzilag is bővült a szervezet. Miután az új tagok nem semleges országok, garanciákat várnak, eminens módon hozzák be az Unióba biztonsági érdekeiket. Ennek következtében jelentősen csökkenhet területünk veszélyeztetettsége.

Alapvetően a stabilitás mint biztonsági igény az Európai Unió környezetére vonatkozik, kétféle értelemben. Az egyik egy földrajzi közelség, mintegy „nyugati közelkülföld”, az európai térség, a közvetlen érintkezés, illetve a gazdasági folyamatok érintettségi régiója. A másik lényegében az érdektérség, amelyben jelentkező válságok, konfliktusok, labilitás, politikai torzulás, esetleg konfliktus az Unió és ezzel valamennyi tagállam számára nemkívánatos körülményeket teremtenek.

Bárki úgy vélhetné, hogy egy katonai koalíció tagságának vállalása esetén a belépést vállalók szuverenitásának mértéke jelentősen csökken. Ez az érzet logikus és igaz egyaránt. Azonban világossá válik lassan, hogy az EU-felvétellel általában és a biztonságpolitika terén nagyobb mértékben csökken a szuverenitás mértéke, mint a NATO esetében. Ennek oka pedig a konszenzuselv valószínű feladása lehet. Miután a NATO-ban a döntéseket sokoldalú tervezés előzi meg, amelyek nemzetközi egyetértéssel készülnek, továbbá mert a garanciaelv totális, a konszenzuselv fenntartható. A rendkívül bonyolult és növekvő létszámú EU-ban azonban, mint érzékeljük, a tagországok jelentős száma, főleg a nagyhatalmak területeknek megfelelő, nem uniformizált módon néhol az együttszavazást, másutt az erős, és nem tagsághoz, hanem súlyhoz kötött minősített többségi elvet, másutt az egyszerű többséget szorgalmazzák. Természetes, így a kisebb országoknak, valamint a szuverenitást féltő, továbbá a felvételre váróknak ez a helyzet kedvezőtlen. A magyar politika érdeke az, hogy az „Új Alapokmány”-ban minél több olyan standard norma, kritérium kerüljön be a végleges szerződésszövegbe, amely egyes esetekben evidens szavazást, korlátokat, vagy preferált tényezőket helyez kilátásba, Minél lazább az egyezményszöveg, annál több olyan szavazási kázus lehetséges, amelyek az adott ország konkrét biztonsági érdekeinek legalábbis nem felel meg, vagy hátrányos, de a minősített többség miatt ez nem kerül figyelembevételre.

Az előre érzékelhető problémák alapvetően abból eredhetnek, ha az Unió döntési rendszere következtében olyan puha vagy kemény akcióra kerül sor, amely a sajátos magyar geopolitikai, nemzeti, gazdasági, esetleg pillanatnyi politikai érdekeknek nem felel meg, mi több, azoknak ellentmond. Valószínű, hogy az új alapokmányban megfogalmazott határozathozatali rendszer lehetővé tesz majd egyes országok részére speciális magatartási formákat, távolmaradást, pillanatnyi részvételi passzivitást, de mindenképpen elvárja a szolidaritást, és kizárja az ellenfellépést vagy véleményt. Mindez a konstruktív tartózkodás elvében manifesztálódik, de még ez a konstrukció is eredményezhet politikai, esetleg diplomáciai, gazdasági, pénzügyi, turisztikai, netán határforgalmi komplikációkat, incidenseket.

            Különböző átrendeződések, eltűnő és újonnan kifejlődő szélsőséges mozgalmak, a gerillabázis beszűkülése miatt Európában a politikai terrorizmus újfajta terepeivel, technikájával, módszereivel találkozhatunk. A szélsőséges iszlám terrorizmus kivételével a csoportok jelentősen vesztettek anyagi forrásaikból, saját maguk nem képesek a régi módszerekkel fedezetet találni, így kialakul bizonyos kapcsolat a hagyományos nemzetközi bűnszövetkezetekkel. Attól függetlenül, hogy hazánk tranzit-, logisztikai, üzleti jellegű terepet nyújthat bizonyos terrorszervezeteknek, vagy a felvétel közeledtével szekunder célországgá válik-e, mindenképpen lényeges az ezzel kapcsolatos európai információs hálózatba való éles bekapcsolódás, előtervezett akciókról szóló értesülés, illetve egyes esetekben, a nemzetközi kezelésben való részesülés.

 

Közeljövőre vonatkozó nemzeti politikai következtetések

 

A magyar védelemfejlesztés és gazdaság szinte közös problémája a hadiipar spontán konverziójának kezelése. Mind a beszerzések, mind a profilaktikai szolgáltatások terén jelenleg a nyugati túlkínálat mellett a fejlesztések terén erősödik a keleti, főleg az orosz ajánlattétel.[6]. Az EU-ban kialakuló konverziós és hadiipari, kutatásfejlesztési együttműködés politikai támaszt, kvázi kötelezettséget jelent a tekintetben, hogy szűrni és Európára helyezni lehessen a partneri kört, viszonylag közel és érdekeltségben lehessen tartani a szellemi kapacitást, jelentősebb koordinációkat lehessen kiépíteni közeli országok cégeivel, távolabb lehessen tartani a politikai befolyást maguk mögött tudó multikat. Ez a szituáció enyhíti a NATO-csatlakozás folyamán megnyilvánult nagyhatalmi nyomást, nagyobb jogi indokokat is ad az európai kooperációs partnerek keresésében és a piacok összehangolásában.

            Fentieket összegezve és egyben befejezésül azt a következtetést kell levonnom, hogy a biztonság, a védelem, a második-harmadik pillér vonatkozásában a Magyar Köztársaság számára az előnyök – felidézve egy nemrég hallott, meglehetősen manipulált és inkorrekt szöveghasználatot – nem „valamivel” nagyobbak, hanem szinte abszolútak. A magyar politika számára nem lelhető fel az EU továbbfogalmazódó biztonságfilozófiájában, az ezen alapuló végleges szerződésekben, csúcs nyilatkozatokban, a várhatóan kialakuló döntési és akció gyakorlatban nemzeti érdekeinkkel ellentétes, vagy azokat sértő tényező, lehetőség. Éppen ellenkezőleg, hazánk elsőrendűen érdekelt az európai stabilitás fenntartását, az ezt veszélyeztető válságok távoltartását, kezelését szolgáló közös biztonságpolitikában, kész és képes ahhoz hozzájárulni. A mai helyzetben tennivalónk és átgondolni valónk azért bőven akad. A közeljövőben a Magyar Köztársaságnak, a Konvegencia Program, valmint a folyamatban lévő reformok, és nem utolsó sorban a parlament előtt álló 2006-as költségvetés tényezőit is figyelembevéve olyan kormány- dokumentumként megjelenő Nemzeti Biztonsági Stratégiával kell rendelkeznie, amely európai értékeinkből és nemzeti érdekeinkből kiindulva harmóniát fejez ki az egyesült Európa stabilitása és ehhez nélkülözhetetlen transzatlanti viszonyai tekintetében.   

          Magyarország számára kétségtelenül kimondott irány, hogy a kifejezetten garanciális elemeket a NATO jelenti, hiszen a felvétel megelőzte az EU-csatlakozást. Ebben a felfogásban számunkra részben a bennünket alacsony szinten érő, nem állami agresszióval járó konfliktuskezelésben a politikai, gazdasági és esetleg hadfelszerelési támogatás hoz kedvező helyzetbe, saját erőkkel tudjuk ezt kezelni és nem szükséges, hogy a NATO alacsony intenzitású, rendezhető konfliktus miatt exponálja magát, illetve megkísérelje ehhez a konszenzusteremtést. Ugyanakkor rendkívül fontos, hogy az ingatag térségek közelében, beleértve a kissé terjeszkedő iszlám áramlatot, az UNIÓ olyan határozott politikai, gazdasági, diplomáciai és szankcionális lépéseket tegyen, amelyek nemzeti érdekeinknek teljesen megfelelnek. Ezért számunkra ez a biztonságpolitikai arculat a legkívánatosabb. Magyarország teljes egészében felvállalhatja, és fel kell vállalja, hogy az Unió biztonsága, a fenntartandó stabilitás, a válság-távoltartás érdekében részt vesz a közös elhatározott biztonságpolitikai lépésekben még akkor is, ha az pillanatnyilag, adott időben akár gazdasági, akár kisebbségi megfontolásokat követelne, esetleg ilyen problémákkal, kezdeti károkkal jár.

A haderőreform folyamatában egyébként is elkerülhetetlen korrekciók során deklaráltan figyelembe kell venni az EU-szempontokat. Ez lényegében rizikómentes, mert a reform iránya, annak ellenére, hogy belső elemein túl „NATO-irányú”, mindenben megfelel az Európai követelményeknek, nagyságrendben, struktúrában egyaránt, ugyanis a multifunkcionális képességek és a specifikáció egysége felé halad. Az ezzel kapcsolatos konzultációkban, esetleg konferenciákban teret kell adni a német, francia, lengyel és skandináv (semleges) álláspontoknak is.

KÖZLEKEDÉS, AVAGY A KÖZ LÖKÖDÉSE.

Deák Péter

 

 

A közlekedés tartalma már rég nem egyezik meg a lexikális definícióval. Ezen túl nem szűkíthető le a személyek és anyagok gépi mobilitására, hanem ma már a társadalmi létforma szerves eleme, ami azt is jelenti, hogy kontaktus van a mozgó elem és az ezáltal érintett stacioner személy, anyag, infrastruktúra, valamint szociológiai elemek között. És akkor nem vetettük még fel a globális gazdaság és környezet komponenseit. Mindezt annak ellenére írom le, hogy a közkedvelt Wikipédia – mint lexikon és értelmező szótár elegye – ezt a fogalmat használja: “A közlekedés személyek vagy tárgyak mozgását jelenti. A közlekedés egyik célja a szállítás, amikor egy közlekedési eszköz segítségével embereket vagy árut, vagy szállító vezetékek segítségével energiát, energiahordozókat, információs jeleket meghatározott helyre továbbítanak.”

 

Ha a globalizáció pontosan nem definiált, de számos kutató által többféleképpen körülírt fogalmából, tartalmából indulunk ki, akkor az újonnan értelmezett tőke, anyag, munkaerő, információ, tudás áramlásának lényegében a hajdanában nevezett közlekedés a hordozója. Életformánk elválaszthatatlan részévé vált akkor is, ha gyalog járunk, mozgásunkban korlátozottak vagyunk, avagy csak kitekintünk az ablakon, állunk lakó-, vagy munkahelyünk előtt. De talán ennyi elég a túl elméleti megközelítésből, próbáljunk a napi gyakorlat felé fordulni anélkül, hogy napi bosszankodásainkba merülnénk.

 

A közlekedés tehát nem ágazat, a társadalmi rendszer eleme, nem is alrendszere. Kapcsolata a gazdasággal kiemelt, hiszen a szállítás maga a termelés alapkondíciója, árképzője, a kereslet – kínálat alakítója egyben. E tekintetben több formában jelenik meg, nevezetesen az infrastruktúrához szükséges anyagok – gépek helyszínre juttatása, az üzemeltetéshez szükséges energiaszállítás, a személyzet “utaztatása”, a fogyasztók felé nyújtott szolgáltatás. Területet foglal el, parkok létesülnek, amelyek diszlokációja fontos eleme a napi és általános gazdasági képnek, ezen belül a felértékelődött logisztikának.

 

Fontos szerepe van a stabilitás, biztonság fenntartásában. Ezt a területet is hosszan lehetne fejtegetni, a katonai – rendészeti jelenléttől a katasztrófakezelésben játszott vezető szerepig. Utóbbi is igen sokrétű, az evakuációtól a romeltakarításon át a helyreállításig.

 

Az egészségügy – és nem csak a mentőkre gondolok – több tekintetben épül a közlekedésre, intézményen belül, között és kívül. De közvetetten az emberre hat több tekintetben is a közlekedés. A járványveszélyek több irányú igényt jelenítenek meg, tömeges, de elkülönített betegszállítást, térségek (karanténok) zárását, gyógyszer és egyéb anyagellátást, műszerek –akár önjáró –laboratóriumokat, víztisztítást.

 

Itt térhetünk át a mai közlekedési eszközpark és gyártási, építési technológia ökológiai kérdéseire. A fosszilis energiákra épített eszközök környezeti, és nem csak légszennyező hatása evidencia, a szmog riadók fokozatosak. Az agrárkultúrára, a vizekre való hatás igazolt, és akkor nem beszéltünk a szennyező, mi több, hulladék anyagok szállításáról. Maga a hulladéktárolás hazai és nemzetközi vitái, sok esetben konfliktusai odajuttatási és a közlekedés végpontját jelentő célba juttatási kérdés.

 

De maga a saját infrastruktúrateremtés is tényező, részben, mint a közlekedési vonalak terhelése, mi több, zárása az építkezés folyamatában, másrészt a megépítés utáni üzemeltetés is kiterjedt egyéb szolgáltatásokat követel. Folyamatosan változik, bővül a hálózat igény, a vonalvezetés. Nem véletlen, hogy napjainkban a kritikus infrastruktúra egyik fő kérdése az Európában már 70 évvel ezelőtt megjelenő „autópálya igény”, illetve a fosszilis energia elleni harcban a vasút valamiféle reneszánsza, a föld és vízalattiság.

 

A rendszernek, a működésnek, intenzitásnak, pontosságnak jelentős tömegpszichológiai konzekvenciái vannak. A növekvő sűrűség, balesetveszély, az időtényezők sok mindentől való függése, késések, járatkimaradások a gazdasági konzekvenciákon, az üzleti problémákon kívül, vagy azok által stresszhelyzeteket indukálnak nem csak egyénekben, csoportokban, néha tömegekben. A bizonytalanság nem csak katasztrófahelyzetekben jelent aggodalmat, hozzátartozó keresést, nem csak terrorcselekmények során, hanem általános, főleg az iskolásokat illetően.

 

A felgyorsult világban tehát a közlekedés, és egyik megjelenése, a sajátos „forgalom” beépül mindennapjainkba, de nem csak a cselekvés, a mindennapi tevékenység tartományába, hanem a tudatba, a szociálpszichológiai térbe is. A hatékony, illeszkedő képes, szabályos, más elemeket nem sértő folyamathoz tudás, ezen belül technikai és szabályismeret, szervezési képesség, magatartásminta és formális, valamint szakmai logika igényeltetik. Az eszköz szám, a forgalmi intenzitás növekedése, az infrastruktúra racionális használata azt igényli, hogy változzanak, netán sokasodjanak és szigorodjanak a szabályozások, persze jobban alkalmazkodva a körülményekhez, a széles környezethez. És – talán nem is ezen a helyen kell említeni, hanem később, de a forgalom, az egész közlekedés sajátos pszichológiai jelenségeket vált ki, pozitív és negatív téren egyaránt, de ezzel talán a későbbiekben foglalkoznék.

 

Nos, ha mindezeket számításba vesszük, a mindennapi életben azt tapasztaljuk, hogy ez a szektor, tehát a közlekedés nem éppen a legműködőképesebb része a mai magyar társadalom mindennapjainak. És most rátérnék néhány evidenciára.

 

Magyarországon a közlekedés bizonyos értelemben a törvényszegési hajlam egyik gyökere, fészekpontja. A gépkocsi közlekedési morál szintje a nulla felé tart. A kisebbségben lévő „szakszervezet”, ha annak lehet nevezni a dolgozók többségével, de az ország egészének érdekével szemben elképzelhetetlen és irreális sztrájkzsarolással gerjeszt bizonytalanságot, most már világosan nem közlekedéspolitikai, hanem pártérdeki szempontból De ez egy kis csoport.

Magyarországon a gépjárművek száma a hetvenes évek elejéig nem volt számottevő. A Moszkvics- Skoda-Trabant háromszögben, a kevés teherautó forgatagában kevesen törődtek a vezetéstechnikával. A gyorshajtás fogalma ismeretlen volt, a rendőr csak a motorpörgés alapján következtetett a sebességre" - nyilatkozta a STOP-nak Pesoldt Ferenc, a kísérleti pálya instruktora. "Amikor az autós leugrott a nyaralójába, maximum kéttucatnyi autóval találkozott a szembejövő sávban. A közlekedés olyan volt, mint egy lassított felvétel. Békés, nyugodt és öreguras" - teszi hozzá a pálya melletti épület egyik irodájában.

 

Az autóközlekedésben a maximumot messze túlhaladó öncélú, exhibicionista sebességtúllépés mindennapos, párosul az irányjelzést mellőző sávok közötti manőverrel és mind e közben a mobiltelefon kihangosító nélküli vidámkodó használatával. Természetesen mindez erőszakos jelzésekkel, fitogtatásokkal járt együtt, mert ha a maximális kilométerrel a belső sávban haladtam, őrjöngés, dudálás, kézmutogatás jutott nekem. Index ismeretlen, a cikázás szinte mindenperces, a frász kitör, ha a bájos mobiltelefonozás – természetesen az 1200 forintos fülhallgató nélkül – a kormánykerék ingadozását például felém, eredményezi. Nemrég, néhány napja színházból jöttünk haza. Utastársam, kedves nejem megállapodásunk szerint, eleinte kíváncsiságból figyelte, számolta a kisebb, nagyobb közlekedési szabálysértéseket. A személyautók 70%-, a haszonjárművek mintegy 40 százaléka vette semmibe közismert közlekedési előírásokat. Volt autó, amely 140 km-el suhogott el mellettünk, de nagyon sürgős dolga nem lehetett, mert 2 perccel később a lámpa előtt láttuk viszont. Persze az őrjöngő autók elsősorban a fekete színűek, a híres márkák, vezetőik sajátos és ismert hajzattal és divattal közlekednek, borult időben is napszemüveggel, kopogós hangos zenével. Mindez nem csupán exhibicionizmus, elszabadult repülési vágy, hanem a semmibevevés törvények iránt. Pedig nem ártatlan szórakozásról, veszélyes üzemről van szó. Nem csak a valószínű baleset, hanem a szemben, vagy párhuzamosan haladó sokkolása is a következmények közé tartozik, de mit számít az nekik. És az az indulat, amit ennek láttán egy nem éppen fiatal, nem teljesen egészséges utazó elszenved, szinte a düh színvonalán. Hiszen közel húsz halott a hét végén egy ilyen kis országban még annyi sincs, mint Bagdadban egy nap alatt.

 

Szerintem a hazánkra ma jellemző törvénysértési közmagatartás talán itt kezdődik, itt válik természetessé, majd követi a durvaság, az adócsalás, az utcai rombolás. A közlekedés szinte megengedett törvénytelensége ilyen attitűdöt szül, ezért tartom egyszerre erőszaknak és arra való felbujtásnak. És arról nem is írtam, hogy az ezektől beszedett törvényes büntetés milyen jelentős bevételt jelenthetne olyan célokra, amelyek ezek megfékezését szolgálhatja. És ez nem polgári engedetlenség, hanem lázadás a legitim hatalom népérdekből hozott törvényei ellen, csak nincs kimondva. Sajnos, ezért a generációs jelenségért mi vagyunk a felelősek. A kutatások és tapasztalatok, valamint a friss statisztikák azt bizonyítják, hogy számos országban, de a közvélemény által is érzékelve Magyarországon a szabály és törvényszegés lélektani melegágya a közúti közlekedés. Az autózásban a gyorshajtás, sebességtúllépés, irányjelző nélküli „furakodás”, menet közben a mobiltelefon kézi használata nem csupán balesetveszélyt, más közlekedők gyakori sokkját eredményezi, de a vezetési mód, az exhibicionista magatartás, a figyelmeztetésre való útszéli és hangos reagálás a szabályszegés megengedhetőségét, mi több, dicsőségét terjeszti az általános lakossági felháborodás ellenére. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a közlekedés a társadalom hű tükörképe, amelyben visszatükröződnek mindazok a feszültségek, konfliktusok, közösségszabályozó anomáliák, amelyek közérzetünket általában is meghatározzák. Szereplőinek zöme egy olyan szektora a fiatal generációnak, amely számos okból és lehetőségből az un. "futball huliganizmussal” jellemzett csoport, esetleg kiszabadult, de vissza nem illeszkedő bűnözők, militáns hajlamú, exhibicionista, galeri fiatalok, a bakancsos szkinhedek egyre terjedő galeri csoportjai, amelyek a mindennapi utcai magatartásukban, szóhasználatukban, a közlekedési attitűdben is megjelenítik az erőszak, a polgárok visszahúzódását eredményező elemeit.

 

Persze a hatóság, az Új rend program ezt felismerte, szigorításokat és kollektív felelősséget léptetett életbe. A szabályozáshoz azonban nem elég a rendszabály, az előírással párosuló szigorító szankció, ha nincs mögötte az intézményi, morális betartási garanciarendszer, tudatosító kommunikáció, feszes és korrupciómentes kontroll és gyors „behajtás” szankció. E kettő közel egyidejűségének hiánya pontosan ellenkező hatást vált ki, felbátorítja a törvény és szabályszegőket, mi több, növeli a meg nem engedettség szinte agresszív szintjét. Érzékeltem, hogy nőtt a közlekedési ellenőrzés, remélem, hogy a biztonság e szegmensében sikerül valamit elérni. Nem tudom, nem ismerem, hogy a felismert helyzet, a gyors rendeletalkotás mögött milyen biztosítéka van a végrehajtásnak, a betartásnak, milyenek lesznek a fékező adatközlések, szakszerűség párosul-e a keménység és esetenként a megértés szimbiózisával, hatékonyabb ellenőrzés, és kevesebb korrupció kellene. Persze a civilnek, állampolgárnak is van ebben szerepe. Hasonlóan „vidám” élmény, hogy Szentesről hazajövet, látva a szédületes szabálytalanságokat, nejem kezébe vette a digitális fényképezőgépét és mások számára láthatóan, engem a vezetésben nem zavarva úgy tett, mintha felvételeket készítene, sőt, néhányan lehet, hogy kamerának nézték. Nehéz elhinni, de, feltehetően átmenetileg egyes autók érzékelhetően lassítottak, beálltak a külső sávba, szolidabban suhantak tovább. Mi persze nagyokat mulattunk ezen, hiszen felvételt valóban nem készítettünk, de maga a látszat is bizonyos hatást eredményezett.

 

Mindezek a jelenségek kettős hatást eredményeznek. Az egyik a „de facto” bekövetkező, zömmel szabálytalanságból eredő balesetek növekvő száma és súlyosságuk növekvő mértéke. Ha az ideiglenes statisztikák netán nem támasztanák alá ezt a mondatomat, a köztudatban mégis ez jelentkezik. De talán fontosabb a szabályosan közlekedő (nem csak autózó) populációban megjelenő alkalmi, majd általános stresszhatás. Ennek pedig az általános közérzeti konzekvenciákon kívül közvetlen kockázatai vannak, az autózó, a gyalogos megijed, félrehúz, vagy félrelép.

 

Természetesen ezek a jelenségek más tényezők hatásának is következményei – egyben okozói, - ez padig a „dugó szindróma”. Következményeit, a mindennapiságban jelentkező terheit, negatívumait már a bevezetőben elemeztem, itt inkább az okokkal foglalkoznék. Két fontos, közérdeket sértő hatásjelenséget azonban mégis, talán ismétlődően kiemelnék. Az egyik az egyre keményebb levegőszennyezés, hozzátéve a zajártalmat, az út- és térszennyezést, amelyek hajlamos személyeknél egészségügyi károkat okoznak. A mási a nem csupán magánjellegű, vagy akár még üzleti időpontokat felborító bizonytalan és szinte állandó késés-megszokás, hanem ennek komolyabb, főleg egészségügyi Pl.: inzulinbeadás időpontja, sürgősségi beérkezés fontossága a mentőszolgálat ismert hiányosságai mellett), továbbá olyan szállítmányok zavara, amelyek éppen a forgalomhatékonyságát hivatottak biztosítani,(tervezett út, Metro építések, felbontott anyagok elszállítása, stb.) és ezáltal éppen a kívánt céllal kontraindukálódnak.

 

Egyik ezek között –alapvetően Budapesten, de néhány autópálya szakaszon és vidéki városban is – az építkezések, út és vonalkarbantartások abszolút összehangolatlan módja, illetve ezen túl, avagy belül a határidőcsúszások, akadálytorlódások. A különböző pályáztatásokon nyer fő és alvállalkozók között nincs kialakítva a minimális információ csere, illetve összehangolás. De az a gyanúm, hogy az egyes építkezések időtényezőinek átgondolása, az anyagszállítás, burkolatfelbontás, vezetékfektetések időbeni egyeztetése vagy ötletszerű, netán elmarad, nincs a mindennapi, vagy várhatóan növekvő környezeti tényezőkbe illesztve, magyarán szólva laikus és felelőtlen. Az építőiparban ismert „erőforrás allokáló eljárás”, annak tervezési metodikája nincs adaptálva az elkülönülten jelentkező út, pálya és hídelzárást igénylő műveletek összességére. Ámulva hallgattam az egyik kereskedelmi rádióban egy „szakértő úr” kijelentését, miszerint, ha késne a Szabadsághíd munkálatainak befejezése és ez belecsúszna a Margit híd lezárásába, akkor ez semmi fennakadást nem jelent, mert a két pályát más – és más célközönség használja. Mintha a budapesti közlekedés nem egy komplex hálózat keretében valósulna meg. Ez a dugó jelenség egyik oka, pontosabban az e területen jelentkező fegyelmezetlenség, a vállalkozók időcsúszásai és e mellett a hiányos információ.

 

A másik jelenség a forgalomkezelés, szervezés majd hogy nem dilettantizmusa. Tévedés ne essék, nem a rendőrökről van szó. Az alkalmi, vagy huzamos pályaelterelés ugyanis szakma. Egy több sávos útról az elterelést kétirányú vidéki kerülő országútra elterelni – számos negatív következménnyel jár, pláne ha falun megy keresztül. Ilyen esetben szinte evidencia az egyik irányban „A” elterelő út egyirányúsítása két sávval, a másik irányba, másik terelő úton dettó. Erre szemléletes volt az inárcsi erdőtűz esete, amely tömegkáoszt, visszafordulásokat váltott ki. Nem beszélve arról, hogy az eltérítést nem az adott pontban, de több kilométerrel, több csomóponttal előbb jelezni kell táblával, személlyel és hangszóróval is. De ehhez még az is hozzátartozik, hogy a kárhelyzet megszűnése után ezeket a jelzéseket nem szabad „ott felejteni”, ami igen gyakran előfordul, van ahol még hónapokkal később is kint van az idejét múlt jelzés, ami bizonytalanságot szül. Gyermekcipőben jár a baleset következtében létrejövő dugulások kezelése. A mentést forgalmas helyen helikopterrel kellene megoldani, beleértve a fotóval rögzített helyzet, felelősség megállapítása után a sérült járművek mellékterepre való kiemelését is.

 

A harmadik okcsoport – úgy tűnik – megoldódóban van, ez pedig a járműfajták mozgásának elkülönítése. A megépült nullás körgyűrű, az autópályák egyes szakaszain a nehézjárművek külső sávba szorítása, a kamion, munkagép kerülő utak építése sok dolgot old meg. Igen csak furcsa magatartás, hogy a kerülőpályákkal közvetlenebbül érintett „lakosságilag kisebbségi” csoportja sokszor politikai manipuláció, rossz információ alapján önös érdekből akadályozzák az adott kerület, városrész, kistérség többségének nyugalmát. Az viszont megérthető, ha megkövetelik a zajvédő, levegőszűrő és sebességcsökkentő eszközrendszer telepítést.

 

Végül, de nem utolsósorban – hogy egy megszokott mondatformára hivatkozzak – sért a közlekedés biztonságát és gördülékenységét néhány szubjektív elem, hanyagság. Legalább kapásból tíz esetet tudnék felsorolni, Pesten és vidéken, amikor a levonulás után, illetve az adott káresetet, balesetet követően „kint felejtik”a jelzőtáblákat, bizonytalanná téve a közlekedőt. Hasonló példa, hogy a Petőfi téren lévő óra mintegy két éve éjjel, nappal 10 óra 25 percet jelez. A zsákutcajelzés számos helyen ki van téve, ahol az már régen megnyílt. Természetesen a dugóállások okai között talán későn is említem a fentebb már említett súlyos törvényszegésekből eredő baleseteket, de a biztosításhoz szükséges bürokráciát is, amit számos módon lehetne oldani. A zipzár elv alkalmazását, tehát a „beengedést” semmi sem szabályozza, a morálból pedig – bár csökkenő mértékben - hiányzik a forgalmat gyorsító előzékenység.

 

Torlódást eredményez hazánkban az úgynevezett buszsáv rugalmatlan alkalmazása.

Budapest egyik bevezető fő útján megfigyeltem, számolta, hogy a buszok 11 percenként közlekednek, de a mási egy, vagy két sávba lévő pufogó és szinte álló dugó – törvénytisztelően és a fokozott ellenőrzéstől való félelem okán – még lépésben sem halad. Ismerek olyan világvárost, ahol ez a sáv a belső, és kb. 5-800 méterenként szaggatott és táblával irányított kilépési lehetőség, illetve kényszer áll fenn. Ha jön a busz, a sávban haladó köteles áttérni, és az ott haladó köteles beengedni.

 

S sűrű, egyszemélyes gépjárműhasználatot még az is intenzifikálja, hogy a tömegközlekedésben számos gond és gondatlanság van. A járatváltoztatások gyakorian alkalmiak, de a két hónappal ezelőtt bevezetett új menetrend kommunikációja minimális volt, a térkép nem volt eléggé népi nyelven írva, és nem is jutott el sok emberhez. Ehhez járul egy sajátos betegség, a kitett menetrendek letépése, vagy mini grafittivel való olvashatatlanná tétele. A busz, HÉV és villamosmegállókban, némely Metro állomáson az öregek részére nincs várakozó ülőhely, ezért megkérik az unokákat, fuvarozzák a nagypapát, nagymamát a célhelyre. Még mindég nem megoldott a városszéli nagyparkolók ügye, azok őrzése.

 

A közlekedési szabályok, a KRESZ, általában racionálisan, néha ötletszerűen változnak, de nincsenek kommunikálva. „Nemrégiben nyilvánosságra került egy közlekedéstudománnyal foglalkozó londoni intézet kísérleti eredménye. Húsz éve balesetmentes gépkocsivezetőket teszteltek közlekedési szabályismeretből és vezetéstechnikából. Az elméleti vizsgán kilencven, a gyakorlatin hetvenöt százalékuk megbukott. Hasonló kísérlet volt már hazánkban is, akkor a még létező legnagyobb kamionos cég végzett vizsgálatot. Az eredmény is hasonló volt” (Forrás Stop-BCSI)

 

...

És végül, már kissé indulatból, mert engem is érint. Nem tudom, nem ismerem, hogy a felismert helyzet, a gyors rendeletalkotás mögött milyen biztosítéka van a végrehajtásnak, a betartásnak, milyenek lesznek a fékező adatközlések, szakszerűség párosul-e a keménység és esetenként a megértés szimbiózisával. Ez utóbbi kételyem abból fakad, hogy felmerült egy pletyka: megszüntetik a mozgáskorlátozott igazolványokat, és a parkolási lehetőséget orvosi szempontból dilettáns kritériumokhoz köti, és a korrupció mindenkire vetített gyanújával olyan hivatalban kell az okmányt hitelesíttetni, ahová mozgásában korlátozva el jutni sem képe. Tisztelt rendeletalkotók! Durva tévedés azt hinni, hogy a valós kedvezményezettek a parkolási díj miatt veszik igénybe ezt az igazolványt. Ez a hamisítók és a tolvajok játéka. Ha a munkahelytől, az ügyintézés pontjától csak több száz méterre tudnak megállni, sokak számára lehetetlenül a helyzet, vagy vánszorgással és kínnal jár. Ha biztosítva lenne a csak sérültek parkolási helye keményen, és nagyobb számban, azért fizetnénk, fizetnének érte, legfeljebb a rászorulók visszakaphatják a parkolási-vizit díjat. A tolvajok és hamisítók ellen pedig keményebb és hatékonyabb ellenőrzés, és kevesebb korrupció kellene

 

 

 

Benkes Mihály
A nemzetközi biztonság és Szuez szerepe
a hidegháború utáni globális világban

Válsággócok és a globális fejlődés

Témánk első megközelítéséhez paradox módon nem elegendő a hagyományos geopolitikai jegyek bemutatása. Szuez és a csatorna stratégiai szerepét természetesen földrajzi helyzete, kialakítása és fejlesztése alapozta meg és határozza meg napjainkban is,  de mindemellett már a 20. század második felében dominánssá váltak a biztonság, a globalizáció (avagy mondializáció) és ezek konnotációi. Ez utóbbiak közé soroljuk az energia-geopolitikát, szélesebb értelemben a geogazdaság fejlesztésének szükségletét. 
Az “energia-éhség”, az “energiapazarlás” brutális növekedése, a környezeti degradáció a posztbipoláris korszakra való átmenet eddigi szakaszában minden korábbinál sürgetőbbé teszi e problémakör, de sokkal inkább az aktuális világgazdasági rendszer globális felülvizsgálatát, újragondolását. 
Több évtizedes vita tárgya az ún. “gazdasági biztonság” értelmezése.  A gazdaság és a biztonság közötti kapcsolatot hagyományosan úgy kezeltük, hogy a gazdaság a biztonságnak alárendelt dimenzió, tehát hogy a biztonságpolitika gyakorlásának van gazdasági dimenziója is. A biztonság köztudottan lényegileg kapcsolódik a politika gyakorlatához, és sosem lehetséges a politikai és gazdasági hatalmat egymástól abszolút módon elkülöníteni.
Az 1973-as OPEC olajembargó által kiváltott gazdasági és politikai sokk állította előtérbe és tartósította a gazdasági biztonság gondolatát a nyugati politikában. A gazdasági dimenzió kulcsfontosságát főként az támasztotta alá, hogy a nagyhatalmak definiálásának egyik meghatározó tényezője.  E felfogás másik vetülete a “védelmi képesség” és a “bőség” közötti egyirányú összefüggés tételezése.
A kérdés, hogy a biztonság pusztán államvédelmi feladat, vagyis az állam külső funkciója a határok védelme és az, hogy a gazdasági-üzleti folyamatok hatékonyságához megfelelő külső környezetet teremtsen, mára túlhaladott.  A hidegháború befejező szakaszában a merkantilista iskola mellett két megközelítés – a liberális és a szocialista – is a gazdaságot helyezte az első helyre, azzal a lényegi különbséggel, hogy a gazdasági liberálisokkal ellentétben a szocialista irányzat hívei követelték, hogy az állam avatkozzon be a gazdasági rendszerbe, minthogy a gazdaság támasztja alá az egész politikai és társadalmi valóságot, s csak általa érhetők el az igazságossági és egyenlőségi célkitűzések. A liberális megközelítés a szabadon működő piaccal együtt értelmezte a gazdaság primátusát, s ennek megfelelően egy szabad nemzetközi piac kiépítése teremtheti meg a gazdasági biztonságot. A három megközelítés közül kettő a tradícionális (merkantilista) és a szocialista (promarxista) felfogás a gazdasági nacionalizmus típusát képezi. A posztbipoláris korszakba való átmenet előestéjét viszont éppen ezek diszfunkciója jellemezte, velük szemben a gazdasági liberalizmus értékei váltak meghatározóvá. 
A mi tárgyunk szempontjából kiemelkedő jelentősége van annak, hogy a liberális teoretikusok és elemzők mégsem hallgatták el a nagy társadalmi és politikai nehézségek és a gazdag–szegény szakadék mélyülésének problémáját. Ekként a politikai Nyugat győzelme egyben láthatóvá tette a jelenkori kapitalizmus “felelősségét” a degradációs eseményekben és trendekben.
A hidegháború vége óta előresorolódott a neorealista szellemben meghirdetett gazdasági biztonságfelfogás, ám a vita nem zárult le. Ugyan tovább él az a nézet, hogy a gazdasági erő általában szükséges előfeltétele a katonai hatalomnak (gazdasági szankciók alkalmazása, szándékolt beavatkozás más államok gazdaságába, erőszakkal való kényszerítés stb.), de felerősödőben van az ún. neodarwinista geoökonómiai iskola hatása is.  Ez utóbbi a nemzetközi gazdasági környezet szereplői körében ellenségeket és fenyegetéseket azonosít kutatásai és elemzései révén. A nézetek ütköztetésében szintén felerősödő a “humán biztonságra” és/vagy az emancipációra összpontosító aktorok szereplése (ezek számára a humán jóléti igények realizálása már önmagában biztonsági tényező). 
Eddigi fejtegetésünkkel arra a pontra érkeztünk, ahol vissza kell térnünk a globalitás problémájához, a posztmodern nemzetközi kapcsolatokat ellentmondásosan alakító globalizáció empirikus, akár eseti vizsgálatához, illetve bemutatásához.

Biztonság és globális kultúra

Kétségbevonhatatlan, hogy kifejlődőben van egy globális kultúra, bár különféle viták övezik napjainknak ezt a dinamikus fejleményét. A globalizációval már nem pusztán a közgazdák, az ipari-technológiai területek képviselői foglalkoznak. A múlt század 80-as éveitől kezdődően a teoretikus és stratégiai-empirikus kutatások köre kiszélesedett. A szociológiai, politikai, antropológiai irodalom egyre növekvő figyelmet szentel e jelenségnek. A társadalomtudományi irodalom hasonlóan a “kemény tudományok” alkotóihoz, különféleképpen közelítenek a globalizációhoz és az abból levezethető rövid és hosszú távon keletkező hatásokhoz. A nemzetközi viszonyok makrovizsgálata szintjén hatványozottabban merül fel a világ hatalmi felépítettségének és szerkesztésének ügye, mégpedig nem pusztán a földrajzi, népességi, gazdasági és katonai ismérvek jegyében, hanem más minőségi megfontolások alapján is.
Napjaink legégetőbb világpolitikai szintű kérdése az, hogy a hidegháború után biztosítható-e a béke fenntartása. Ismételten előtérben áll a Föld történelmi és társadalmi felosztottsága, annak értelmezése, nemzetközi jogi definiálása, a földkerekségnek, mint adottságnak és célnak “kezelése”, hogy olyan hatalmi attitüdökhöz és politikákhoz jussunk el, amelyek során megvalósulhat a lokális szereplők szükségleteinek kielégítése, fenntarthatók a különös, eltérő civilizációs változatok. Nem különben sürgős annak előrelátása, hogy az érdekek és az ellenállás, valamint a kritika hordozói (szereplői) hogyan kapcsolódnak a globalizáció okaihoz és “kimeneteihez”.
Eközben a leginkább negatívan érintett társadalmak esetében a kultúrák átalakulása, adaptálódása, belső mozgása a megújuló tudáshoz és technológiákhoz mérten viszont akadályozó és konfliktuskeltő jelenség. Az elmaradott országok felemelkedése és normalizálódása a kor igényeihez és lehetőségeihez kötött ugyan, de a kultúrák kívülről történő átvétele tartamos intellektuális és társadalmi erőfeszítéseket követel meg. E tekintetben ezidőtájt Fekete-Afrika, illetve a muszlim fundamentalizmus által érintett és irányított világ affinitása a leggyengébb. 
A kutatói célokat tekintve következetesebb és behatóbb komparatív stratégiai elemzésre és tervezésre van szükség a földtekén kialakult és kialakulóban levő regionális biztonsági komplexumok (RSC-k), illetve a szubkomplexumok motivációinak és struktúráinak feltárásával. Ahogy az imperialista korszakban, úgy a hidegháború érájában sem válhatott jellemzővé a nemzetközi érintkezési viszonyokban a hatások valódi kölcsönössége, azaz az elmaradókkal szemben érzett felelősség megfelelő szintje, s az onnan érkező hatások szelektív-kreatív befogadása. A történelmi dilemma központi kérdése továbbra is tisztázatlan, hogyan lehet túllépni a hidegháborús rendszer különféle dimenziókban folytatott gyakorlatán anélkül, hogy az emberiséget fenyegető kockázatok és ártalmak ne növekednének. A kihívások ismertek: a genocídiumok ismétlődése, a környezet degradációja, kultúravesztés, egészségügyi katasztrófa, államok összeomlása, az energiaszükséglet kielégítése, demokrácia-deficit, modernizációs nehézségek stb. 
A hidegháborút követő két évtized során nem formálódott ki egy globális szintű intervenció alkalmazása, mely a megoldás lehet, csupán annak egy különös, unipoláris megvalósítási típusa bontakozott ki. Némi kozmetikázással az USA hegemóniája érvényesül e tekintetben. Új irányt jelöl az európaizáció processzusának gondolati és egyelőre fogyatékos gyakorlata, amely a nemzetközi jog primátusára épít. Az USA és az EU, s bizonyos mértékben a NATO is olyan komplementer partnerségi viszonyban áll egymással, amelyben az USA nyújt védernyőt az EU-s modellnek, illetve diplomáciának, viszonzásul az EU-tól az erőpolitikát, a katonai beavatkozásokat megvalósító USA legitimációt nyer. De nem tekinthetünk el Oroszország és a KNK, valamint más nemzetközi szereplők nem különben felerősödő érdekérvényesítési törekvéseitől sem. 
Ma még mindig az egyik fontos kérdés az, hogy a nemzetközi társadalom kiterjesztése magában foglalja-e a Nyugat volt gyarmatait, s ekként nagyobb szolidarizmushoz fog-e vezetni, a demokratizálás új modalitásainak nyit-e utat, avagy ellenkezőleg, azt juttatja kifejezésre, hogy az ilyen törekvések még “idő előttiek”.  Más szóval: világméretű konvergenciára kerül-e sor, amelynek már eddig is tapasztalható következménye a nemzetállami rezsim, a nemzetállami autoritás felbomlása, háttérbe kerülése. Egyelőre lényegében két megközelítés jegyében adhatunk válaszokat a “globális civilizáció” létrejöttére és annak következményeire.
1) A határokon átnyúló gazdasági, társadalmi, technológiai és kulturális csere erősödő dinamikája határtalan prosperitást és fogyasztói élvezetet vetít elénk.
2) Napjainkban egy globális világ kezelhetősége, biztonsága kérdéses, mivel hiányoznak azok a struktúrák, amelyekkel e korszakos változás kivitelezhető lenne. 
A két irányzat metszéspontján a következő prognózist találjuk: egyfelől a posztbipoláris rendre való átmenet hosszan tartó folyamatként fogható fel, másfelől a globalizáció még nem lépett abba a szakaszába, melyben valós kihívást intézne a nemzetállammal és a modern világ más fundamentális jellegzetességeivel szemben. 
Szuez és térségének szerepe is a fenti folyamat függvényében változik/változhat. Visszautalva az euroatlanti partnerség komplementaritására, a fenti megállapítás valós voltára utal az ún. EUROMED-folyamat, illetve a Mediterrán integráció kialakítása és társulása az európaizációs műveletekkel. Ez a nagy horderejű egyesítési és indirekt bővítési terv a nemzetközi kapcsolatokban létesítendő új intézményesítési politikától reméli a meglévő, ill. látens konfliktusosság mérséklését, felszámolását.
E kísérlet arra is rávilágít, hogy a globalizáció távolról sem uniform, nem visszafordíthatatlan trend. Ma még érvek sokaságával támasztható alá, hogy a globalizáció tökéletlen, fragmentált, megszakításos, sokféleképpen ellentmondásos és feltételesnek mondható nyitott folyamat.  Igazolódni látszik a környezetvédő mozgalom felfogása is, amely szerint egy tiszta bolygóért síkra szállva (világbéke, környezettudatosság, emberi jogok stb.) a globalizmus mellé állunk, azzal a kiegészítéssel, amit jelszavuk is jól kifejez: “Gondolkozz globálisan, cselekedj lokálisan!”
A tudománytörténet ismeretében e fenti értelmezést kiegészíthetjük azzal, hogy nemcsak a kapitalizmus vagy a képviseleti mozgalom, hanem a kereszténység, az iszlám és a marxizmus is jogot formált globális igényre, illetve hirdetett globális követelményeket, tett globális kijelentéseket. A globalizáció kétségtelenül többszörös ideológiai referencia-keretben szerepel napjainkban is, s ez hatással van egyes kiemelt fontosságú területre vagy jelenséghalmazra.

A Szuez-szindróma

 

E vázlatos felvetéssel elérkezünk a Szuez-szindrómához. A szuezi válságjelenség tartós megjelenítője a földrajzi térségben létező államok felszabadulási-dekolonizációs akaratának. Egyszersmind kezdettől fogva túl is mutat az egyes államoknak, magának Egyiptomnak szuverenitási, modernizációs igényein. Eleve a világ hatalmi strukturáltságának kiemelt jelentőségű eleme, miként más hasonló funkciójú képződmények, illetve tudatos alkotások, ahol a nemzetközi infrastruktúra-fejlesztés részeként többrétű érdekellentétek keletkeztek.
Szuez nacionalizálásának lokális és globális kontextusa, s annak története ismert és szervesült a hidegháború bonyolult, ugyancsak tagolt időintervallumában. Szuez szerepe nyilvánvalóan jóval több, mint fontos szállítási-kereskedelmi instrumentum. Funkciója, működési adottságai vagy fogyatékosságai és zavarai a globális gazdaságban játszott szerepén túl azt demonstrálják, hogy mind a gazdaságpolitikában, mind az interetatikus és transznacionális kapcsolati körökben tartósak “a nemzetek közötti különbségek”. A Szuez-szindróma arra is rávilágít, hogy a különféle cégek és országok/kormányok különböző utakat keresnek a globális világba való betagozódásuk céljából. Így a francia, japán, amerikai és egyéb kötődésű aktorok bár versenyeznek a globális gazdaságban, megfigyelhetően kerülik, hogy a piacnak vagy az iparnak ugyanabban a szegmensében végletesen szembekerüljenek egymással a verseny során. Szuez esetében a GDF Suez  térnyerése jól példázza ezt.

A Csatorna integrálhatósága a globális politikába – Kudarc vagy innováció

Az 1956-os “szuezi kaland” megkerülhetetlensége abból fakad, hogy – bár a francia–brit–izraeli invázió nem eszkalálódott –, lényege szerint teljes mértékben megmutatta az adott nemzetközi érdek- és érintkezési viszonyok komponenseit. Ezek között a történelmileg túlhaladott terület- és hatalommegosztáshoz való imperialista–kolonialista politikai ortodoxiát, a periódusban létrejövő új államok, valamint a rendszerváltó függő államok emancipációs akaratát és az ehhez kapcsolódó regionális újraszerveződés igényét, s nem utolsósorban a kor tartalmát tükröző “Kelet–Nyugat” szembenállásban rejlő konfrontáció realitását.
1956-ban az erő alkalmazásának koncepcióján alapuló agresszióra került sor Egyiptom ellen, s a rendezés egyidejűleg a két szuperhatalom akkorra már kialakuló “világstratégiai realizmusának” demonstratív példáját valósította meg. A szuezi katonai cselekmények beszüntetése viszont korántsem jelentette a Szuez-szindróma felszámolását, amely a Csatorna megépítése gondolatának megszületésétől kezdve egészen napjainkig ennek a komplex biztonsági körzetnek neuralgikus pontjaként kezelendő.
A Szuezi-csatorna mai és jövőbeli szerepének meghatározása központi kérdés a nemzetközi viszonyok hálózati analízise szemszögéből. A Csatornához fűződő érdekeltségek és stratégiai koncepciók egyformán igen változatos képet mutatnak mind a múltban, mind a jelenben. E tanulmány célkitűzése függvényében a hidegháború alatti és azt követő fontosabb összefüggések számbavétele az alábbiakban foglalható össze.
• A Csatorna az arab–izraeli háborúkban a szembenálló felek folytonosan neuralgikus területe volt, s ekként rendkívüli biztonsági régiónak számított, s fokozatosan a regionális és nemzetközi válság eszkalációjának egyik fő gócává vált.  Egyiptom Izrael megalapítása után elzárta a víziutat (a Csatornát és a Tiráni-szorost is) a “telepes rezsim” hajói, illetve szállítói elől. Kairó a Konstantinápolyi Konvencióra  hivatkozott, valamint a nemzetközi jog adta interpretációs lehetőséggel élve azt az álláspontot foglalta el, hogy intézkedése nemcsak saját szuverenitását, hanem a szabad átvonulás biztosítását is célozza. Ez az érvelés Izrael jelenlétét e vizeken a biztonságra különös kockázati fejleménynek tartotta.
Ezzel szemben Izraelt az egymást követő válságokban az vezérelte, hogy Szuezt és Akabát megnyithassák saját forgalmuk számára, s egyúttal korlátozzák és/vagy kizárják az arabok lehetőségeit. Az 1956-os agresszióban való részvételének konkrét célkitűzése Charm-el-Sheik elfoglalása volt, hogy e pontról ellenőrizhessék a hajózást, s hogy Eilatnál saját kikötőbázist nyithassanak. A hatnapos háborút követően Izrael távlatos politikája inkább arra irányult, hogy a Csatorna zárva maradjon (pl. elaknásította a hajózó útvonalat), ezáltal kívánták meggyengíteni Egyiptomot (a bevételek csökkentése, az arab államok “zsaroló potenciáljának” szűkítése volt a cél).  A szállítások egy része az Izrael által ellenőrzött Sinai-félszigeten az Akabai-öblön keresztül csővezetékeken és közúti szállítás által biztosítható maradt.
• A csatorna-forgalom kiiktatásának egyenes következménye volt a Jóreménység-fok útvonal felértékelődése, ami együtt járt a nagy űrtartalmú korszerű tankerek forgalomba állításával. Egyiptom diplomáciáját ez a rivalizációs helyzet erősen befolyásolta, hiszen kettős kockázat keletkezett. Egyfelől megkezdődött az olajfinomítók áthelyezésének gyakorlata az európai piacok felé, másfelől a nagy befogadó kapacitású szállítóflottával rendelkező vállalatok egyre kedvezőbb önköltséggel működtek a Jóreménység-fok útvonalon.
• A hidegháború viszonyainak relatív változásai függvényében a Nyugat katonai téren már nem tekintette feltétlen prioritásnak a Csatorna újra való megnyitását, mert elemzéseik arra mutattak, hogy ezzel a Szovjetunió juthatott előnyhöz a korábbi helyzethez képest. Ez a vízió megalapozottnak látszott, mivel Kairó szovjet támogatás megszerzését tervezte, illetve valósította meg, amelyhez az “olajfegyver” bevetését társítva elérhetőnek tartották az izraeli katonai jelenlét felszámolását a Csatorna keleti partján (l. az 1973-as Kippur-háború menetét). De ismét csak a reálpolitikai megoldás hozott változást, minthogy az egyiptomi diplomácia végülis békekötési ajánlatot tett, amelyben Izrael elismerését a fenti célkitűzés végrehajtásához kötötte. Izrael állam biztonsága ezáltal megerősödött a térségben, nemcsak katonai, hanem nemzetközi diplomáciai és gazdasági vonatkozásban egyaránt.
Az egyiptomi békekonferenciát több, mérsékelt arab ország is támogatta, s ez áttörés volt a régió addigi viszonyaihoz képest. (A Sinai-félsziget visszakerült Egyiptom fennhatósága alá, megnyitották a Csatornát a hajóforgalom előtt, megkezdték a víziút megtisztítását.) 1979. ápr. 30-án elsőként kapott szabad utat izraeli hajó Eilatból Haifába. Érvényesült az a tradícionális érv, hogy a Csatorna 70%-kal rövidíti az utat a Fekete-tenger és a Csendes-óceán között. Az újra nyitott csatornát ekkor Görögország és a Szovjetunió kereskedelmi flottái részesítették előnyben. Mindennek ellenére a Csatorna mégis sokat veszített jelentőségéből, minthogy egy hagyományos fegyveres konfliktus esetén rendkívülien megnőtt a biztonsági kockázat.  Emellett a víziút teljeskörű műszaki rekonstrukcióra szorult, amelyre az instabil viszonyok ellenére a nyugati szállító szereplők hajlandóságot mutattak (l. a megtisztítási, mélyítési és szélesítési követelményeket). A nyugati befektetők azzal számoltak, hogy ekként közvetetten megvalósítható a Csatorna feletti nyugati ellenőrzés is. Végülis a szuezi szállítási út második helyre szorult a Jóreménység-fok olajszállítási útvonalához képest. (1966-ban a szállítási volumen 80%-át tette ki az olaj, az újranyitáskor 1976–77-ben csupán 30%-át. Regisztertonnában kifejezve a Csatornán szállított olaj 34 millió tonna volt, míg a Jóreménység-fok felé 850 millió tonnát szállítottak.) 
• A Szuezi-csatorna “sorsa” szorosan összekapcsolódik a Mediterrán régióéval, amelyet az elemzők egyöntetűen úgy minősítettek, hogy a Földközi-tenger a legkockázatosabb régió a tengeri szállítások szempontjából. A háborús cselekményeken túl hidrológiai, ökológiai, kereskedelmi-szállítási és biztonsági gondok merültek fel. Ezek közül a pollúció növekedési mutatói új sürgősségi protokoll életbe léptetését tette szükségessé. (L. az olajszállítók sorozatos baleseteit az 1970-es évektől napjainkig). 2001–2002 folyamán elkészült az érvényben lévő projekt teljeskörű felülvizsgálatára, amely a Barcelonai Konvenció  részévé vált. Az újabb regionális stratégiának alárendelten a térséget “különleges zónaként” minősítették. Ez a jogi aktus a Szuezi-csatorna működési feltételeit mintegy az univerzális-nemzetközi rendszer hatályos keretébe ágyazta.  Napjainkban a szuezi útvonalon folyó szállítást hosszú szakaszokon új törvények érintik, amelyek kiterjesztik a területi vizek nagyságát, továbbá több “exkluzív gazdasági zóna” kapcsán megnövelik a tengerparti államok hatalmát (a tengeri forgalom szabályozása, környezetszennyezési felügyeleti és bírságolási jogkörök stb.).
A fentebb ismertetett argumentumok viszont valószínűsítik, hogy a globális gazdaságban érdekelt, illetve az új világrendet domináló aktorok a Csatorna üzemben tartásával egyidejűleg a Jóreménység-olajútvonal logisztikáját továbbra is támogatják, annak ismert kockázati tényezői ellenére is (l. a Mozambiki-csatorna szakaszán esetlegesen bekövetkező biztonsági problémákat). 
• A Csatorna nyereségessége az eddig eltelt időszakban tapasztalható konszolidáció ellenére is nehezen fenntartható, a bizonytalanságot továbbra is a regionális és nemzetközi politika megszokott és várható ingadozásai jelentik. (Pl. a kelet-ázsiai pénzügyi válság, a nigériai, dél-amerikai és karib-tengeri, közép-ázsiai olajpiacok beléptetése a nagy energiaszükségletű gazdasági szereplők részéről, az olajár világpiaci növekedésének kedvezőtlen hatása a csatornahasználati költségekre, az illetékekre, a régió kockázati besorolása stb.) Új stratégiai fejlemény, hogy az Európai Unió és az Amerikai Egyesült Államok nyíltan előkészíti jövőbeli energiaellátásának szárazföldi csővezetékeken történő beszerzési-szállítási rendszereit, azt vélelmezve, hogy ezek előnyösebbek lesznek a jövőben. Természetesen e tekintetben is vizsgálandó, hogy a tervezett szállítóvonalak mentén fekvő államok politikai stabilitása megteremthető-e, illetve jobban biztosítható-e, mint a Csatorna régiója. Az alternatív megoldások keresését jelzi a Gaz de France (GDF) és más szuezi érdekeltségek – Group Bruxelles Lamberts, a CDC, Areva, CNP – 2006 és 2008 között előkészített fúziója , melyet 2008. július 16-án be is jelentettek, előtérbe állítva egy ún. Suez Environment keretében való együttes fellépést (július 22-én ez utóbbit mintegy 82 md eurós tőkével bevezették a tőzsdére). A GDF Suez hosszútávú stratégiája egyesíti a gáz- és elektromos ellátás beszerzési, szállítási, termelési és szolgáltatási szféráit, s emellett 2009-re tervezik a nukleáris energiaelőállítás területén elfoglalt helyük erősítését is, s ily módon komoly konkurrenciát jelent a francia EDF-nek (Électricité de France) és a német E.ON-nak.
Nyilvánvaló, hogy ez a szerepvállalás, illetve növelés a Mediterráneum és Szuez vonatkozásában egyszerre hordoz stabilizáló és kockázati elemeket. A GDF Suez sikerességének egyik fontos feltétele a Csatorna további korszerűsítése. Aktivitásuk bizonyosan összefügg az egyiptomi és más (arab és izraeli) szereplők diplomáciai, kapcsolati körének átrendeződésével, s maga a francia állam is, közvetetten az EU is elmélyítheti regionális szintű kooperatív, konfliktuskezelő kapcsolatait.  Világosan kitűnik a több éves diplomáciai műveletekből, hogy a tágabb Európa terv és az EUROMED koncepció megvalósítása a világ más gazdasági hatalmi centrumaival való versenyben expanxív előrelépést jelent. Mégis, közép- és hosszú távon továbbra is bizonytalanságot jelent a krónikus izraeli–arab válsággóc, amelyben a tágabb földrajzi tér más RSC-i is érintettek, illetve ahol a hyperhatalmi státusba került USA nyílt beavatkozási jogot formál. (L. a W. Bush adminisztráció közel- és közép-keleti politikáját.)

A közép-keleti és északkelet-afrikai RSC-k destabilizációs hatása

A Szuez-szindróma kapcsán külön vizsgálatot követelnek a tágabb, kapcsolódó régiók viszonyai. Az 1990–91-es Öböl-háború új szakaszt nyitott, ugyanis e háború és máig tartó történelmi “árnyéka” megváltoztatta a térség és az öt szubkomplexum néhány alapvető strukturális elemét.  Így Irak gyengítésével, később megszállásával megváltozott a hatalommegosztás az Öböl szubkomplexumban. Erősödött, illetve kizárólagossá vált az USA és az Öböl Együttműködési Tanács (Gulf Cooperation Council – GCC) befolyása, quasi protektorátusi státust hoztak létre. Létrejött az ún. duális összeszorítási politika Irán és Irak körül, miközben Irak kiiktatásával Irán hegemón törekvései erősödtek fel az RSC-ben. Összességében jelentősen megnőtt a globális tényezők befolyása az Öböl biztonsági dinamikájában, s ez hatással volt a Csatorna státusára is. A globális intervenció szintje a közép-keleti RSC-ben megnőtt, jellege radikálisan megváltozott, unipoláris formát öltött. Ez a változás paradox módon magába foglalta, hogy az erő alkalmazásával az USA csökkentette a magkomplexumok államközi konfliktuális biztonsági dinamikáját, de egyúttal megnövelte az államokon belüli feszültségeket, minthogy az USA-val együttműködő arab államokban erősödik az elutasítás. Egyiptomot, hasonlóan Szaúd-Arábiához krónikus politikai feszültségek terhelik. Az USA dominanciája ugyanakkor nem terjed ki a szubetatikus szereplőkre (Hamas, Hezbollah, Al-Khaida).
A társadalmak “demokratizálásának” esélye csekély az érintett szubkomplexumokban. Nem zárható ki, hogy az arab kormányzó elitek “árulása” hozzájárult az arab népek körében a nemzetközi terrorizmus kiszolgálóinak legitimációjához. Az Öböl-menti államok keresték ugyan az Egyiptommal való szoros szövetséget, de önző szempontjaik, valamint az Iránnal, Szíriával szembeni félelmük az amerikai politika vállalásához kötötték őket.
A katonapolitika gondjait növelte a víz problémája, különösen az izraeli–palesztin kapcsolatokban.  A vízkérdés a szubrégióban létkérdésként szerepel, amit Törökország erőteljesen kihasznál gátépítései révén.
A közép/közel-keleti instabil biztonsági viszonyokhoz hasonlóan rendkívül rosszak a kelet/északkelet-afrikai körzet biztonsági körülményei. Itt a regionális struktúra korszakokon át a Nílus folyóhoz, illetve az India felé vezető út biztosításához fűződött. (L. a Szuezi-csatorna, a Vörös-tenger, Afrika Szarva ellenőrzésének fontosságát.) Igen erős centrifugális erők bomlasztották meg a térség csírázó államközi integrációját. A biztonság minimumának elérése is alig megoldható feladat.
Mindkét biztonsági komplexumban ellentmondásosak a viszonyok, mindkét körzetben több “törésvonal” találkozása szinte lehetetleníti a tartós béke és stabilitás megteremtését. Maguk a konfliktuskezelési eljárások is paradoxális elemeket foglalnak magukba.
Az euroafrikai kapcsolatok keretében az EU és erősebb tagállamai hosszabb ideje kettős töltetű “külpolitikai vonalvezetés” megvalósítását kísérlik meg. A hidegháború lezárultával új alapokra helyezték az afrikai államokhoz való viszonyukat (lásd a Cotonou-i megállapodást  és az azt előkészítő demokratizálási lépéseket, amelyek a kényszerítés eszközeit sem nélkülözték). Egyidejűleg az EU egyre inkább szorgalmazza a multilaterális fellépést, mind szűkebben az afrikai, mind tágabban az ACP-államokhoz fűződő segélyezési, fejlesztési-támogatási programokban.

Kitekintés

Napjainkban, két évtizeddel a bipoláris rendszer felbomlása után időszerű és sürgős az olyan kiemelt jelentőségű régiók és jelenségcsoportok új módon való kezelése, mint a Földközi-tenger térsége, beleértve a Közel-Keletet és a Szuezi-csatornát, mint különleges rendeltetésű víziutat. Végső konklúzióként kimondható, hogy a Csatorna szerepét az elkövetkező időkben nem pusztán az érintőleges területek állami és nem-állami szereplőinek érdekei és politikája, vagy az ún. gazdasági rentabilitás és célszerűség fogja befolyásolni, hanem az újabb világrend kialakulásának univerzális trendje, a globális fejlődésből eredő különféle szintű integrációk és konkurrencia-harcok, amelyeknek bizonyos konstellációja akár békés-kooperatív, akár konfliktusos-háborús gyakorlathoz is vezethet.
Vélhetően továbbra is nyitott kérdésként merül fel az a konstatáció, hogy a posztmodern nemzetközi kapcsolatokban a gazdasági fejlődés és a gazdasági integráció pozitív hatásai csökkentik a háború és a konfliktus gyakoriságát. Ami az elmúlt két évtized alapján rögzíthető, az ennek a víziónak ellentmond. Marad a kérdés: mi lesz az ún. Szuez-szindrómával és a térség békéjével a 21. században? Milyen szinten és hogyan lesznek képesek részt venni a globalizáció gyakorlatában a régió “nemzetállamai”, kormányai?

 

 

 

Irodalomjegyzék:

  1. A Csatorna-létesítmény paramétereit ismerteti a Structurae [fr]: Canal de Suez  http://fr.structurae.de/projects/data/index.cfm?ID=p00183
  2. L. az International Centre for Geopolitical Studies / Geneva “Geopolitics – Geoeconomics – Geopolitics of Energy, introduction to Geoeconomics” címmel tartott 2007. áprilisi szeminárium anyagát; www.geopolitics.ch, v.ö. még Moran, E. F. Deforestation and land-use in the Brazilian Amazon. In: Human Ecology 21(1):1–21. A Közel-Kelet általános földrajzi ismereteiről l. Afrika és a Közel-Kelet földrajza (szerk. Probáld Ferenc). Budapest, ELTE Eötvös Kiadó, 2002 (2. jav. kiadás), 269–347.o.
  3. Vö.: L’avenir de la mondialisation, In: Le Monde 10.05.2006;
  4. http://www.lemonde.fr/web/imprimer_element/0,40-0,50-769992,0.html; l. még Deudney, Daniel (1990). The Case Against Linking Environmental Degradation and National Security. In: Millennium 19(3): 461–476. és Huysmans, J., Migrants as a security problem: dangers of ‘securitizing’ societal issues In: Miles, R. & Thränhardt, D. (eds), Migration and European Integration. The Dynamics of Inclusion and Exclusion, London: Pinter, 1995 vonatkozó nézeteit
  5. Neu, C.R. – Wolf, C. The Economic Dimensions of National Security. Santa Monica, Rand Corporation, 1994
  6. L. R. Keohane – J. Nye, Power and Interdependence : world politics in transition Boston: Little, Brown, 1977
  7. Hirst P, Thompson G. Globalization in Question. London: Polity, 1996
  8. L. Az ún. Koppenhágai Iskola kutatási eredményeit és idevágó megállapításait, v.ö. még B. Buzan idevágó kritikai észrevételeivel és a Biztonságpolitikai kézikönyv (szerk. Deák Péter), Budapest, Osiris, 2007 vonatkozó részeivel: 11–33, 130–152, 347–499.o.
  9. M. Sheehan, International security: an analytical survey. Boulder, Colo.: Lynne Rienner Publishers, c2005. 60–69.o.
  10. Moran, E. F. Deforestation and land-use in the Brazilian Amazon. i.m., B. Abdolvand, M. Adolf, M. Beschberger, Geoökonomie des Weltenergiemarktes. In: Danyel Reiche (Hrsg.), Einführung in die Energiepolitik. Darstellung der globalen und der deutschen Energiesituation, Berlin: Peter Lang, 1994
  11. M. Sheehan, International Security i.m., 68–69.o.
  12. L Friedman, J. Cultural Identity and Global Process. London: Sage, 1994 pp. 210–211., Garrett, G. Partisan Politics in the Global Economy. Cambridge: Cambridge University Press, 1998 pp. 1–4, 10–11, 34–37
  13. Vernon, R. Sovereignty at Bay: The Multinational Spread of U.S. Enterprises. New York: Basic Books, 1971. pp. 249, 265–70; P. Kennedy Preparing for the Twenty-First Century. New York: Random House, 1993. pp. 53–64, 122–134
  14. L. ehhez a szerző Az euroafrikai kapcsolatok napjainkban c. tanulmányát in: Külpolitika, biztonságpolitika, Magyarország (tanulmányok). Budapest: Manfred Wörner Alapítvány – Kreatéka Kiadó, 2007. pp.58–68, vö. még Vámos Tibor „A globalitás az emberiség és a világ szépséges realitása” címmel megjelent interjújával in: Népszava / Szép Szó melléklete, 2006. febr. 4. 8.o.; Guillén M. F. The Limits of Convergence: Globalization and Organizational Change in Argentina, South Korea, and Spain. Princeton, NJ: Princeton University Press,  2001.; Waters, M. Globalization. New York: Routledge, 1995; Williamson, J. G. Globalization, Convergence, History. In: Journal of Economic History 56(2):277–306; Cox, R. W. A Perspective on Globalization. In Globalization: Critical Reflections, ed. J. H. Mittelman, Boulder: Lynne Rienner Publishers, 1996. pp. 21–30, Garrett, G. Trade, Capital Mobility and Government Spending Around the World. Working Paper, Department of Political Science, Yale University, 1999.
  15. L. a globalizációval foglalkozó irodalmak közül: Giddens, A. Runaway world: How globalization is reshaping our lives. New York: Routledge, 2000; Gilpin, Robert The Challenge of Global Capitalism. The World Economy in the 21st Century. Princeton: Princeton University Press, 2000; Guidry J. A.– Kennedy, M. D.– Zald, M. N. Globalizations and Social Movements. In Globalizations and Social Movements: Culture, Power, and the Transnational Public Sphere ed. Guidry J.A.– Kennedy, M.D.– Zald, M.N. University of Michigan Press, 2000.; Held, D. – A. McGrew – D. Goldblatt – J. Perraton Global Transformations. Stanford, CA: Stanford University Press, 1999
  16. L. a szerző Túl a hidegháborún c. tanulmányát. In: Külpolitika, biztonságpolitika, Magyarország (tanulmányok). Budapest: Manfred Wörner Alapítvány – Kreatéka Kiadó, 2007. pp. 6–13.
  17. V.ö.: H. Bull, The West and South Africa. In: Daedalus, 11 (1982); M. Sheehan, International Security, i.m., továbbá a szerző A dekolonizáció alternatívái c. kötetének bevezető tanulmányát. Budapest, Korona K., 1999
  18. L. Hirschman, A.O. Rival Interpretations of Market Society: Civilizing, Destructive, or Feeble? In: Journal of Economic Literature 20:1463–1484, Levitt T. The globalization of markets. In: Harvard Business Review 61(3):92–102., Ohmae, K. The Borderless World. New York: Harper Business, 1990 vonatkozó okfejtéseit
  19. L. Rodrik, D. Has Globalization Gone too Far? Washington, DC: Institute for International Economics, 1997; Mittelman J.H. The Globalization Syndrome: Transformation and Resistance. Princeton, NJ: Princeton University Press, 2000
  20. V.ö. még Wade R. Globalization and Its Limits: Reports of the Death of the National Economy are Greatly Exagerated. In: National Diversity and Global Capitalism, ed. S. Berger–R. Dore, 60–88. Ithaca, NY: Cornell University Press, 1996.
  21. L. http://www.europa-eu-un.org/articles/en/article_6529_en.htm, http://ec.europa.eu/external_relations/euromed/index_en.htm, illetve http://www.ue2008.fr/webdav/site/PFUE/shared/import/0713_declaration_de_paris/Declatation_du_sommet_de_Paris_pour_la_Mediterranee-FR.pdf
  22. Giddens, A. Runaway world: How globalization is reshaping our lives. i.m.; Gilpin The Challenge of Global Capitalism i.m.; Guidry et al. Globalizations and Social Movements, im.; Held et al. Global Transformations, i.m.; A zárva várt Nyugat (szerk. Kovács János Mátyás), Budapest, 2000–Sík Kiadó, 2002
  23. Held et al. Global Transformations, i.m. pp. 376–413.
  24. G. A. Nasser egyiptomi elnök 1956 nyarán a Csatorna nacionalizálása mellett döntött, miután az USA és az Egyesült Királyság megvonta pénzügyi támogatását az Asszuáni gát építésétől. Az ősz folyamán elsőként Izrael intézett támadást Egyiptom ellen, majd brit és francia csapatok is csatlakoztak a katonai akcióhoz, hogy úgymond “biztosítsák az átjárás szabadságát a Csatornán”. Az incidensnek az ENSZ intervenciója és a két szuperhatalom egybevágó fellépése vetett véget, a “kaland” résztvevői az év végén elhagyták a térséget. A Csatornát az egyiptomi hatóságok 1957-ben újra megnyitották a forgalom előtt. 1967-ben a Hatnapos Háború alatt bezárták, s csak az 1973-as negyedik izraeli–arab háborút követően, 1975 nyarán sikerült megindítani a nem-katonai rendeltetésű kereskedelmi forgalmat, amit egyiptomi és izraeli államközi bébekötés tett lehetővé.
  25. GDF (Gaz de France)
  26. L. ehhez a szerző Szuperhatalmak kora 1945–1992 Budapest, AbiPrint, 2007 c. könyvét
  27. A Szuezi-csatorna szerepének átfogó képéhez l. Mohamed M. Mostafa, Forecasting the Suez Canal traffic: a neural network analysis. Maritime Policy and Management, Apr2004 vol. 31, no. 2, 139–156.o.
  28. 1888. október 29-én írta alá Franciaország, Hollandia, Nagy-Britannia, Németország, Oroszország, az Osztrák–Magyar Monarchia, Spanyolország és az Ottomán Birodalom, v.ö. Love, Kennett  Suez: The Twice-Fought War. New York: McGraw Hill, 1969
  29. E. Hammel, Six Days in June : How Israel Won the 1967 Arab-Israeli War. Charles Scribner, 1992
  30. Jean Houbert, Settlers and Seaways in a Decolonised World. In: The Journal of Modern African Studies, Vol. 23, No. 1 (Mar., 1985), pp. 1–29; Peter R. Odell, The Significance of Oil. In: Journal of Contemporary History, Vol. 3, No. 3, The Middle East, (Jul., 1968), pp. 93-110
  31. Barry Rubin, The Tragedy of the Middle East. Cambridge, Cambridge University Press, 2002
  32. Jean Houbert, Settlers and Seaways in a Decolonised World. i.m.
  33. L. http://www.unepmap.org/index.php?module=content2&catid=001001004, illetve
  34. http://195.97.36.231/dbases/webdocs/BCP/bc95_Eng_p.pdf
  35. Le protocole d’urgence de la convention de Barcelone et le risque lié au trafic maritime en Méditerranée, created by M. Bonavia, Paper for CEDRE 23 oct. 2001 – http://www.cedre.fr/fr/publication/coll/2001/ji01_5.pdf
  36. L. a szerző Az afrikai biztonság a 20–21. század fordulóján – Indigenizáció vagy multilaterális biztonságpolitika c. tanulmányát. In: Biztonságpolitikai kézikönyv (Szerk.: Deák P.) Budapest, Osiris, 2007 438–463.o.
  37. http://www.journaldunet.com/economie/actualite/depeche/reuters/24/536235/les_actionnaires_gdf_et_suez_se_prononcent_sur_la_fusion.shtml
  38. Diplomacy in the Middle East : the International Relations of Regional and Outside Powers (szerk. L. Carl Brown). London – New York, I. B. Tauris, 2004
  39. L. Freedman – E. Karsh, The Gulf Conflict, 1990–1991 : Diplomacy and War In the New World Order. London, Faber and Faber, 1993
  40. The Middle East: Water and Conflict in the Middle East (térkép) In: Strategic Survey 1998–9: 270–1, v.ö. Uri Davis– Antonia E. L. Maks– John Richardson, Israel’s Water Policies. In: Journal of Palestine Studies, vol. 9 No. 2 (Winter, 1980), pp. 3–31, illetve Peter H. Gleick, Water and Conflict: Fresh Water Resources and International Security. In: International Security, Vol. 18, No. 1 (Summer, 1993), pp. 79–112
  41. V.ö. a szerző Helyzetkép Fekete-Afrikáról Politikai afrikanisztikai tanulmányok. A Történelemtanári továbbképzés kiskönyvtára XLIII. Budapest, 2006. vonatkozó részével (96–100.o.)
  42. L. a szerző vonatkozó tanulmányait in: Helyzetkép Fekete-Afrikáról. i.m. 68–74.o., 103–109.o.; uő, Az euroafrikai kapcsolatok napjainkban i.m.

 

Füstölög az Orbán Viktor által egyszer említett puskaporszag, bár most inkább a madár lakta alacsony légtérben. Unos-untalan halljuk, tudjuk, hogy törvényes eljárás van a 12. kerületben engedély nélkül felállított, ősmagyar jelkép lebontására. Ám a dolognak, - szerintem, szerintünk – egy egészen más aktualitása van, mint a honfoglalókra, vagy az ostrom áldozataira való emlékezés. Inkább egy általános, szélsőséges szimbólumhajsza, mondhatni provokáció érdekű kutakodás folyik. Az Árpádsávos zászló valóban történelmi ereklyénk, de sajnos kétszeresen. A honfoglalás idején lobogott, ami történelmünk része, de a trikolor, a piros-fehér–zöld, kokárdánkon szereplő színei helyett, a remény jelét szimbolizáló zöldet kiiktatva, a magyar újkori történelem egyik, sőt, legterhesebb vészkorszakában, a nyilas uralom alatt került elő. Akik most megszégyenítve e történelmi emléket, újból, részben hasonló, részben közvetlen lázító jelszavakkal lengetik, álhazafiak, minden nemzeti érdekünk ellen lépnek fel, rasszisták, európai voltunkat tagadják, hiszen Szent István államalapításával a honkeresés lezárult, koronás címere más formátumot mutat, a korona és pajzs európai milliőt tükröz, hiszen akkor értünk oda, egy középkori modern állam megalapításával, és ma is így vagyunk itt.

         De más előrángatott provokatív szimbólumok is vannak. Egyszerűen nem találom a Nagy Magyarország – amely az Osztrák–Magyar Monarchia sok nemzetet magába foglaló térképe, -  és a valóban trianoni tragédiát ábrázoló Csonkamagyarország közötti valós történelmi földrajzi ábrát, amely reálisan ábrázolná a ma Európájában, az Unióban, államhatáron belül, és kívül, de szomszédságunkban  élő magyar nemzetnek összefüggő, a kulturális és más együttműködés, büszkeség térségét. Az árpád sávos NAGY MAGYARORSZÁG térkép matricaként és trikófeliratként való mutogatása nem csupán irredenta, hanem ezen túl, agresszív is. Talán ennek hordozói gondolatvilágában, vagy a szélsőséges Párt külpolitikájában Horvátország, az Adria, Rijeka-Fiume megszállása és csatolása is szerepel? És a szlovák lakta ősterületek szintén?

         És ha már itt tartunk, a szélsőséges szimbólumválasztásnak egyik eszköze a személyi kultuszok erőltetése. Vajon tudják-e a szobor állítgatók, hogy ki volt Wass Albert, az állítólagos írófejedelem, akiről Márai Sándor így írt: "alpárian könnyzacskófacsaró, irredenta álműdal, a fülhasogatóan hamis, krajcárosan üzleties műhazafiság émelygést keltő". De nem is irodalomesztétikai fejtegetésbe akarok belemenni, hiszen mindeni azt olvas, ami tetszik neki, csupán néhány idézettel szolgálnák az arisztokratából lett hungaristától, pontosabban nyilas demagógtól. Íme:

„...Noha a magyarországi zsidók kiváltságos osztályt képeznek, soha semmiféle hűséget nem tanúsítottak a magyar nemzet iránt. Valahányszor Magyarország a szabadságáért küzdött a Habsburg elnyomás ellen, ők az ellenséggel tartottak, és akárhányszor levertek egy felkelést, némely zsidó is részesedett a hűséges hazafiak elkobzott birtokaiból. Már ez egymagában is elidegenítette a magyar népet,különösen a középosztályt,a zsidóságtól... - Miután visszatértek a „német haláltáborokból”, vezető állásokba kerültek, amelyek a kifosztott nemzet megmaradt javait kezelték, főként azoknak a megbüntetésével foglalkoztak, akiket a kommunista kormányzat a rendszer ellenségeinek tekintett. A magyar hadsereg minden tagját, aki az őrmesternél magasabb rangot viselt, háborús bűnösnek tartották és a legkegyetlenebb kínzásnak vetették alá. A kivizsgálók kivétel nélkül bosszúálló zsidó férfiak és nők voltak...  Manapság a zsidóellenesség olyan méretet öltött, amihez fogható ismeretlen volt annak előtte. Amidőn a szovjet megszálló csapatok kitakarodtak az országból, a zsidóknak nem lett többé alkalmuk a kommunizmus fenntartására. Mérhetetlen összegű nyugdíjat szavaztak meg maguknak, nyugalomba vonultak és az ország közgazdasági vezetését vettek át, a sajtóval, a televízióval és a bankhálózattal együtt. Demokratikusnak kijelentve magukat, demokratikus pártokat alapítottak és választásokat tartottak. Magyarország ismét szabad lett, de pénzügyileg és gazdaságilag a zsidók kezében, beleértve a sajtót és a hírszolgálat valamennyi ágát..."http://www.magyartaltos.info/index.php?option=com_content&task=view&id=185&Itemid=2. Vagy egy másik:  Kosáry Domokos, aki “a saját bőrén tanulhatta meg, mi a kommunizmus” baloldali egyetemi tanárok meghívására “angolszász vidéken parádézta végig az amerikai egyetemek világát, tanúbizonyságot téve a kommunista rendszer tudományt kedvelő, türelmes és emelkedett vadonatúj formájáról, ugyanakkor pedig rosszalló fejcsóválásokkal ítélte el Amerikába menekült “fasiszta honfitársait”, akik a Trianon előtti Magyarországot akarják”. (Lőrincze Lajos és Kosáry Domokos amerikai látogatását így kommentálja a HMH nevű hungarista lapban, Amerikában persze. És talán egy harmadikként a Szamosvidék című lapban megjelent cikkéből: “A németek igen megbecsülik a magyar katonát és a megfontolt, emberanyaggal takarékoskodó hadvezetést. ... A tengely győzni fog, minden jel arra mutat. Kemény, nagy áldozatokat követelő idők jönnek, de nem kétséges, a tengely marad felül”. Nem érdektelen a pályafutása sem.

Fent nevezett Wass Albert életútja is teljesen világos. Az 1936-os berlini olimpián céllövőként vett részt, a Führer saját kezű aláírással ellátott díszes oklevéllel igazolta Wass Albert teljesítményét, amelyet az író később is nagy becsben tartott, haláláig szobája falán, ágya felett függött. 1944 hideg februárjában I. és II. osztályú német Vaskereszttel érkezett haza a frontról, majd 1945 húsvétján, Sopronból, Szálasiékra várakozva lépte át a nyugati határt, az emigrációt választotta.

Már a magyar, debreceni  Ideiglenes Nemzeti Kormány, amely nem éppen mondható bolseviknak, mi több, az általa szervezett első választások  utáni kormány valóban koalíciós volt (természetesen a Rákosi klikk állandó erőszakos tevékenysége, és a szovjet nyomás mellett -  1945-ben - fasiszta szellemisége miatt, számos antiszemita és nyilas könyvvel egyetemben - megsemmisítésre ítélte Wass Albert „Jönnek” című írását. De 52-ben a folyamatosan demokratizálódó, és ma a holokausztot legerősebben elitélő Németországból Floridába települt és azt követően Amerikában élő Wass Albert több alkalommal publikált a Hídfő című szélsőjobboldali lapban, a Hungarista Mozgalom Hírszolgálatának (HMH) főmunkatársa volt,. Vajon az a törekvés, ami szerint ennek az embernek Szentes városában október 23-a kitűzött szoboravatása a cél, összefér-e 1956 szellemével, vagy inkább – sokak vélemény e szerint éppen meggyalázása a magyar szabadságharcnak és forradalmi kísérletnek. És ez a szimbólumválasztás lehet kétségtelenül tudatlanság, de a kultusz mögött szerintem mindenképpen az utcától vissza nem riadó szélsőjobb, még nem pontos műszóval neonáci szerveztek állnak. És az október 23 nagy ünnepére tervezett szoboravatás szerintem ismét az utcai erőszak, rongálás, dobálás, gárdázás színhelye lehet, ha időben a józanodó erők nem lépnek fel.

És most térjünk vissza a Turulhoz, amelynek csak egy aktuális reflexe a holnap estére meghirdetett újabb utcai zavargás, mert nem lesz békés demonstráció.

A rokonnépek és a magyarok népművészetben fontos szerepet játszanak a madarak. Ezek közül legismertebb a turul, a mi madarunk, az urál-altáji, más néven turáni kerecsensólyom, őstörténetünk e fontos jelképe Békésen nézett ránk, kardja a lábai alatt van, ami nem fegyverletételt, hanem a honfoglalás feletti elégedettséget, ezt követő letelepedést és az ezer éves Európához közelítést, de másr nem a beilleszkedést fejezi ki.

         A turul vita során eszembe ötlött e jelkép származási helye kapcsán a „turáni átok”. Ez a történetírók szerint a belső háborúk szellemvilága, ami nem egyszer nagy vérveszteséget okoz a különböző népeknek, de a katonai erények fejlődését elősegíti. A széthúzás különösen a különbségek megjelenésével erősödik, és a szkítákra jellemző lesz a turáni átok. Önmaguk váltak önmaguk legnagyobb ellenségeivé. Ezt a gondolatot dobta felszínre a XII. Kerület előző akarnok polgármestere, és e mellett keresi a megoldásokat a mai, ezt támogatják a tüntetést szervező utcai zavargó szélsőségesek, méghozzá törvénysértés keretében. E szobor állításakor ugyanis annak alkotójával együtt végzetesen, talán szándékosan összetévesztették a honfoglalás jelképét a huszadik századi magyar „szittya”, fajgyűlölő, folyamatosan fasizálódó, hungaristának nevezett nyilas mozgalom és szerencsére rövid uralom gyűlölködő „jelvényét” a fentebb jellemzett jelképpel. Ha figyelmesen megnézzük, a budai zöldövezet nyugtató határán, öt olyan utca sarkán, melyek mindegyikét elkerült közel egy évszázada a név átkeresztelés, felállított álszobor csupán hátúrul madár, elölről a gyűlöletkeltés, vicsorgó, ölni akaró, szájában fegyvert tartó szörnye. Érződik körülötte az átvitt értelemben vett puskaporszag, az utcai erőszak kedvelése. Ezzel sikerült tovább segítenie a turáni átok mai korunkban egyébként is a szélső jobboldalról szított jelenségének durva felszínre kerülését.  

         A „Turul Szövetség” 1927. október 24-én hallgatói nagygyűlést tartott. Ezen a szónokok a Bethlen-kormány engedékenysége, a numerus clausus tervbe vett enyhítése elleni fellépésre szólítottak fel. Céljaik elérésére a “keresztény-nemzeti ifjúság” félbeszakította az előadásokat, lehetetlenné tette a félév folytatását, egyszersmind “hadat üzent” az egyetemeken tanuló mintegy 6 százaléknyi zsidó diáknak. Végváry József, aki a Turul Szövetségnek hosszú éveken át volt vezetője, a képviselőház 1939. március 2-i ülésén a II. zsidótörvény „parlamenti?” vitája során, kevesellve és „nagyvonalú”-nak tartva a világ egyik legszörnyűbb diszkriminációs törvényét, „még több lépcsőfokot” követelt.

         Előre tudta Mitnyán György, és ma jól értékeli Pokorni,  hogy az az óta betiltott Vér és Becsület, és más neonáci szervezetek a "hűség napjának" felvonulását a XII. kerület turuljához kötötték? Ismernie kellene, hogy a finn-ugor eredetet vitató, durván revizionista és gyűlöletkeltő „Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom” másféle ünnepnek tekinti a szoborállítást, a tulajdonukban lévő Turul Videotéka nem 1956, hanem a nyilas mozgalom lobogóival tüntető túlbecsült sokaságról készített filmet. Mindez bizonyos politikai erők által manipulált, eltűrt és némán szövetségesnek tekintett, vagy éppen ezzel politizáló militáns csoportok napi jelenlétének és az ezzel együtt érzékelhető polgári félelemérzet felkeltésének nyitánya volt 2 évvel ezelőtt.

         De mindezeken felül, értelmetlenül halálba hajszolt magyar katonáknak és a nyilasok által a Maros, Alma és Városmajor utcában meggyilkolt 409 zsidónak, elpusztult nem zsidó civileknek ezzel a szimbólummal, amely nyilaskeresztes jelvényként a turulmadár csőrében kardot is tart, emléket állítani mérhetetlen tudatlanságra vagy inkább mérhetetlen cinizmusra vall. Különösen ott, ahol a közelben a Budai Önkéntes Ezred emléktáblája van, amely névtelen térnek szomszédságában máig is értetlenül a Nobel díjas Joliot Curiet megfosztották egy tér névadói becsületétől, és ezt máig nem rehabilitálták.

         Mindennek fényében elgondolkodtató, miért is választott, és most támogat egy politikus a XXI. században eltorzított turulmadarat egy olyan háborús áldozatokat megörökítő emlékmű főalakjának, akiknek szinte egyike sem katona. A nyilasokra pedig mégse emlékeztessen nemzeti jelkép. Azzal, hogy egy olyan szobrot állítanak nekik, amely elsősorban harci jelkép, azt az értelmezést erősítik, hogy Budapest polgári áldozatai valamilyen eszme harcosai is. Bizonyára távol áll a kerületi polgármestertől, de ez az értelmezés Szálasié, aki Budapestet a "Hősi Kitartás Városává" akarta kinevezni.

         Azok a fiatalok, akik békés demonstrációt terveznek a törvényesség mellett,  a kurucinfo mára letiltott híveinek agresszivitása ellen, békét akarnak. De a meghirdetett ellentüntetés ismét egy riasztó alkalom hazánk és fővárosunk nyugalma ellen, ordas eszmék szolgálatában.

 

Az így felvonuló tüntetők, vagy térre toborzottak a nem éppen európai, és valódi történelmi lényegével szemben álló szittya vonalat erősítő, nem csak hegyvidéki randalírozók, biztos, hogy megismert arcokat és magatartást fogunk felfedezni.

         Annak ellenére, hogy a szobrot, gondolom és remélem, mi hamarabb, de le kell bontani, javaslom a hegyvidékieknek, nevezzük a Nagyenyed utca, Istenhegyi út, Németvölgyi út, Böszörményi út és a Kékgolyó utca találkozó pontját a Galamb terének. És ennek az avatásán együtt énekeljük a magyar humuszt.

Deák Péter, válság és konfliktus elemző

 Deák Péter

 

 

Egy új világrend új hadviselési formái

 

A huszadik század második felében az emberek számára a nukleáris háború fenyegetése jelentette a fő veszélyt, az ettől való félelemérzet azonban folyamatosan csökkent a kölcsönös elrettentés kialakulásával, az atomháború „megnyerhetetlenségének” felismerése láttán. Aztán, kilencvenes években, a napi hírek a hidegháborús korszak örökségeként fellobbanó etnikai, „alacsony intenzitású” konfliktusokról szóltak, amelyek egy része ma is tart. Ezen válságok megoldatlansága, továbbá a nemzetközi hatalmi viszonyok radikális átrendeződése, amelynek egyik jellemzője, hogy az Egyesült Államok egyetlen hiperhatalommá vált, a globalizáció, többekben a „vesztes-érzet” bizonyos tudatosulása, mindezek új világképet, új választóvonalakat alakítottak ki. A globalizációt indukáló tényezők között ebben az időben bontakoztak ki egy új technikai forradalom termékei és következményei is. Ez a technikai váltás szinte egyszerre történt az elektronika világában és a biogenetikában minden hozadékaikkal és negatív következményeikkel együtt.

 

A globalizációval együtt járó érdek- és értékátrendeződések, az új fegyverek és védelmi technikák, illetve a pusztításra is alkalmas „békés” eszközök megjelenése, az ezek együtteséből eredő erőviszony változások, az új aszimmetriák merőben új erőszakformák létrejöttét eredményezték, amelyek napjainkban nemcsak, és nem is elsősorban a hagyományos katonai szférában jelennek meg. Ez eredményezte, hogy amíg az elmúlt évszázadban a – divatos szóval – háborúkép szerves része volt az ellenségkép is, addig ma a szervezett agresszív, vagy védekező percepció „jelenségképpel” párosul.

 

A mai világunk konfliktusai már nem egyszerűen a „politika más, erőszakos eszközökkel való folytatását”[1] jelentik, hanem meghatározott determinánsok által létrehozott, az egyensúlyt nélkülöző aszimmetrikus erőszakformák, amelyeknek nemzetközi dimenziói, hatásai és érdekeltségei egyértelműek.[2] Ezek a meghatározó tényezők az alábbiakban sorolhatók fel:

 

• a nemzetközi, globális elrendeződés változásai, új világkép;
• ennek kapcsán megjelenő új politikai akaratok, érdekek, értékek;
• a pusztító és védelmi technika, logisztikai és vezetési rendszerek változása;
• ezek együtteséből eredő erőviszony változások, aszimmetria.

 

*

 

E nem túl rövidre sikerült bevezető után négy, korunkra jellemző hadviselési formát emelnék ki, illetve megkísérlem ezeket jellemezni:

 

1. Természetesen a nemzetközi terrorizmust, mint legjelentősebbet, de a legrövidebben, miután számos tanulmány – szerintem nem kellő elmélyültséggel – foglalkozik vele.
2. A metodikájában fejlődő fegyveres, általában nemzetközi válságkezelést, amely kacsolódik az előző jelenséghez.
3. Fentiekkel – gyakorta látszólagosan – jelentkező, szuperhatalmi kezdeményezésű, alkalmi szövetségekre épülő aszimmetrikus intervenciót.
4. Az új típusú, eszkalálódó, a polgári engedetlenséget túllépő „utcai” anarchizmust.
5. Az illegális és legális fegyverkezési verseny és katonai jelenlétnövelés új formában megjelenő jelenségét.

 

 

1. A globalizáció korának tömegpusztító terrorizmusa

Meghatározás, vagy inkább körülírás

Egy ősi kínai mondás így határozta meg a terrorizmus lényegét: „Ölj meg egyet, hogy megfélemlíts tízezret”.[3] Hasonló, bár könnyelmű formulával válaszolt egy újságírói kérdésre Neville Chamberlain 1938-ban: „A terrorizmus? Távoli országok általunk nem ismert lakói közötti civakodás.”[4]

 

A nemzetközi jog régóta küszködik részben a terrorizmus definíciójának problémájával, másrészt a liberális jogfelfogás és az állampolgár érdekeit kiemelő filozófia közötti antagonizmus dilemmájával. A 19. század végén Hágában kezdődött, a párizsi szerződések sorozatában artikulálódott, a Briand–Kellog-paktummal lendületet kapott, a Népszövetségben és ENSZ-ben intézményesült, a nürnbergi perek során szankciókat prezentált és a helsinki folyamatban praktikumot eredményező hosszú folyamat olyan magatartási szabályokat teremtett, amelyek elsősorban államok, nemzetközi szervezetek közötti kapcsolatok kezelésre vannak felkészülve.

 

A terrorizmust a nemzeti törvénykezések is általános bűncselekményként kezelik, amelyekre erőszak, mások megfélemlítése, valaminek a kikényszerítésére irányuló törekvés a jellemző. A nemrég megjelent Világpolitikai lexikon ’nemzetközi terrorizmus’ szócikkének bevezetőjében ezt olvashatjuk: „…erő vagy erőszak törvénytelen (jogtalan) [kiemelés – DP] felhasználása egyes személyek vagy tulajdontárgyak (objektumok) ellen, hogy a kormányokat vagy társadalmakat politikai, vallási vagy ideológiai célok elérésére kényszerítsék, vagy megfélemlítsék…”.[5] Ez  a megfogalmazás már közelít a nemzetközi bűnözés oldaláról a politikai értelmezés felé.

 

Egyes nagyhatalmak fontosnak, mi több, előfeltételnek tartják a nemzetközi terrorizmus nemzetközileg is elfogadott definícióját, és ezt a nemrégiben tartott ENSZ államfői tanácskozáson a Biztonsági Tanács összetételének kérdése mellett a legfontosabb, szinte feltételként szabott reform elemként kezelték. A definíció olyan politikai érdek, amely a később tárgyalandó intervenciós erőszakformák legitimációját, illetve egyes eljárások automatizmusát, más álláspontok szerint éppen ezek korlátozását szolgálnák. Ma az érdeklődő közvélemény részben az érdekorientált politikai, pontosabban politikusi megfogalmazások és a média által szolgáltatott kép között lebeg, hiányzik a terrorizmus elemeinek komoly, interdiszciplináris és tudományos feltárása.

 

A mai terrorizmus a fenyegetettek és az elkövetők szempontjából egyaránt nemzetközi, határokat nem ismer, „privatizált” szervezetek, sejtek, ügynökök és hívek laza hálózatára és szórt díszlokációra épül, a modern informatika által kínált szinte korlátlan kommunikációs és szervezési lehetőségekkel. Az említett hálózat nem jelent hierarchiát, a terrorista szervezetek a terjedő indulati eszkaláció alapján alulról szerveződnek, egymástól eljárási mintákat vesznek át, neveket plagizálnak, ugyanakkor folyamatosan kialakulnak együttműködési kapcsolataik. Fenntartási és működési forrásaik elsősorban jelentős gazdasági vagy politikai pozícióban lévő személyiségek milliárdjaiból, és bizonyos hányadban, a terrorizmusban érdekelt „lator” államok „mosott pénzéből”táplálkoznak.

 

Állományuk sajátos, manipulált és szélsőséges fundamentalista rekrutációs bázisra épül. Szimbolikus, megrettentő célzattal korlátlan erőszakra, súlyos veszteségek okozására, tömeges áldozatokra törekszenek, híján vannak a hagyományos terrorszervezetek önkorlátozásának. A terrorizmus a főcél, a tömeges félelemkeltés elérése szempontjából érdekelt a széles és gyors, illetve gyakorta „beharangozó” média jelenlétben, és szinte valamennyi akciójuk megrettentő képet mutató katasztrófában manifesztálódik.

 

Rövid és hosszú távú kezelés

A nemzetközi terrorizmus, mint jelenség, mint „izmus” globális stratégiai fenyegetés. Szeptember 11-e csupán e jelenség szignálja volt, gyökerei, gondolatvilága, kisebb, de azért súlyos cselekménysorozatai nyomán a tudományos elemzés és a politikai felelősség alapján kialakított doktrína, a nemzetközi stratégia, a kezelési iskolák és intézményi elő-forgatókönyvek már az 1990-es években elvárhatók lettek volna, a hatalom és a gondolkodás azonban elmulasztotta az idejében való felismerést. Nem tanultunk az 1945 utáni biztonsági prognózisokból, amelyek Kennan elemzéseiből, Churchill fultoni jóslataiból kiindulva létrehozta a transzatlanti gondolat intézményes formáit, a Római Klub előrejelzéseit, a tudósok Pugwash mozgalmát és annak párhuzamos iskoláit. Kezelési stratégia rangjára emelte a helsinki folyamatot, és így kezelni lehetett a hidegháborút.

 

Amikor a terrorizmusról beszélünk, ellenlépéseket és védekezést tervezünk, három dimenziót kell megkülönböztetnünk. Először is ez az erőszakforma egy korszakra jellemző nemzetközi jelenség, amelynek korlátozására, visszaszorítására motívumainak felszámolására összehangolt nemzetközi fellépés, stratégia szükséges. Ennek hosszú távú dimenziója kétségtelenül a motívumok orvoslása, a történelmileg elmaradott térségek és a globalizáció vesztes csoportjainak többirányú „felemelése”. Ma ennek általános képviseletére a nemzetközi közösség szervezete, az ENSZ lenne felhatalmazott, a fegyveres képességekkel pedig kétségtelenül a NATO rendelkezik. Kontinensünkön a terror-cselekménysorozat prevenciójára, a továbbgyűrűzés blokkolására, ha kell, fegyveres érvényesítésre az Európai Unió lenne hivatott. A terrorizmus és a szervezett bűnözés határokat nem ismerő terjedése ellen az EK egyes tagállamai nemzeti keretek között nem találtak hatékony ellenszert, ezért az 1970-es évek közepén az EK bel- és igazságügyi miniszterei döntöttek a TREVI együttműködés elindításáról. A TREVI (nemzetközi terrorizmus, radikalizmus, extrémizmus és erőszak) az EK keretein kívüli kormányközi együttműködés volt. Ennek szolgálatában áll ma az Európai Unióban az EUROJUST, amely a törvénykezés összehangolását szolgálja, és az EUROPOL, amely saját operatív szervezetén kívül a nyomozati és információszerző szolgálatok közötti együttműködést szervezi. De mindezek nem nélkülözhetik, a nemzeti összágazati, kormányzati forgatókönyveket, a védekezés, kárfelszámolás és lakosság felkészítésének konkrét eljárásait. Ennek tendenciái, minden ellenkező populáris kritika ellenére jó irányban haladnak.

 

Dilemmák

Az egyik vitapont az ideológiai elem, nevezetesen az iszlám vallás szerepe. Kétségtelen, hogy napjainkban ez az erőszak általában az iszlám térségből indul ki, ami korántsem jelenti azt, hogy egy vallásháború-sorozattal állunk szemben, de történelmi tény, hogy sajátos időszakokban bizonyos ideológiák, főleg, ha elmaradottabb régiókban vannak többségben, fundamentalista irányba manipulálhatók, és ma ez az ideológiai bázis kétségtelenül a fundamentalista, extrém muszlin valláskör, és kevésbé az arab etnikum.

 

A másik, jogi, had- és rendészettudományi „kétségtényező” a regularitás, a paramilitarizmus, illetve a gerilla harcmodor kérdése. Az kétségtelen, hogy a terroristának nevezett eljárások éppen az aszimmetrikus „háborúk” világában beépülnek a hadviselésbe. Ennek ékes példája a Bugyonovszkij-kórházi túszzsarolás esete, amikor a csecsenek a betegek elleni erőszakot a hadműveleti céljaik elérésének szolgálatába állították. Persze ilyen esetek már a náci háborúfelfogásban is jelentkeztek, ezek a háborús bűnök kategóriájába tartoznak.

 

Gerillának (Franciaországban, Jugoszláviában és a keleti hadszíntéren partizánnak) az tekinthető, aki valamely irreguláris alakulat kötelékében önként vállalkozik a fegyveres harcra, és katonai, rendvédelmi, hatalmi célokra koncentrál. A gerilla-hadviselésben részt vevők nemzetközi jogi szempontból a hágai (1899; 1907) és a genfi (1949) konvenciók hatálya alá esnek, ami azt jelenti, hogy elfogatásuk esetén a hadifoglyokkal azonos bánásmód illeti meg őket.

 

2. Nemzetközi, kemény eszközökkel végrehajtott válságkezelés

 

A nemzetközi misszió: szükségesség

A nemzetközi politika a 20. század második felében, a világháborúk, és ezekből a második zárómozzanataként a japán lakosságra zúdított nukleáris csapások tömeges áldozatainak hatására a post-factum védelem helyére a politikai törekvések központjába egy új fogalmat hozott be, nevezetesen a biztonságot, mely lényegében preventív elvek, architektúrák, akciók, garanciarendszerek halmaza, és alapvető funkciója a konfliktus-megelőzés és az erőszakalapú válságok blokkolása, kezelése.

 

A közelmúltban, főleg az 1990-es években, a feszes bipoláris fegyelem eltűnésével kiszabadultak a palackból az addig elfojtott lokális, de eszkalációs veszélyt hordozó válságok. A politika tapasztalatai azt bizonyítják, hogy a nemzetek közössége elutasítja a 20. század során megbukott „be nem avatkozás” politikájának müncheni modelljét, amely súlyos és szétterülő, jóvátehetetlen és feledhetetlen következményeket eredményezhet. Ennek a filozófiának a különböző legitimációs rangot adó dokumentációit igazolja Lord Russell-Johnstonnak, az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlése korábbi elnökének 2002 szeptemberében elhangzott előadása, amelyben kifejtette: „A nemzetközi politika korábbi két fő elve, a nemzeti integritás és a belügyekbe való be nem avatkozás ma már nem élvez elsőbbséget, s ezt helyes változás”. Mindennek a reciprokja természetesen a beavatkozás, aminek a fegyveres formája a katonai, vagy annak jegyeit mutató akár félreguláris intervenció. Ebben a kérdésben megosztott a politikai, szakmai és mindennapi közvélemény, viták tárgyát képezik a szuverenitás, egyetemes biztonság érdek és értékelvei.

 

A válságkezelés célja a nemzetközi rend és a béke megőrzése, az eszkaláció blokkolása, az emberi jogok durva megsértésének és életek tömeges kiirtásának megakadályozása. A „humanitárius intervenció” a hidegháború utáni erőviszonyok között a nemzetközi fegyveres erő olyan küldetése, ahol az ellenálló, elítélhető hatalom megsemmisítését, a nem harcoló polgári lakosság fokozott megsegítésével, a lerombolt infrastruktúra helyreállításával, demokratikus, jó kormányzással (rezsimváltás) kompenzálják.

 

Ennek katonai, pontosabban műveleti formái, metodikái – hadtudományi terminológiával: harceljárásai – merőben különböznek minden hagyományos formától. Sajátos, főleg nem agresszív struktúrát, antagonizmus helyett együttműködő attitűdöt igényelnek, szelektív fegyverzetet, jelentős erőfölényt és helyszíni szövetségeseket. Mindezek következtében a katonai válságkezelés is aszimmetrikus jellegű, az expedíciós erőknek még békekikényszerítés esetén is többszörösen felül kell múlniuk a szembenálló erők együttes kapacitását. Katonai értelemben a válságkezelés megelőző vagy pacifikáló, külföldi, különleges képességű csapatokkal végrehajtott, egyazon időben zajló, határozott, frontvonal nélküli, kisléptékű katonai művelet.

 

Dilemmák, feltételek

Az eddig alkalmazott „békefenntartó, illetve kikényszerítő műveleteket számos vita kísérte és kíséri. Az egyik a jogi, de legalább politikai legitimitás kérdése. A másik vitapont a tűréshatár, melyek azok a kritikus események, amelyek a szintén áldozatokkal járó fegyveres akciót evidenciává emelik. És végül komoly előkészítést és koncepciót, modern és helyzethez alkalmazkodó, hatékony és valóban humanitárius, civil kontroll alatt álló akcióformákat kell találni, hogy az eddigi számos kudarcnak elejét lehessen venni.

 

Legitimitás

Ezek a problémák általában a nemzetközi jog – sokszor nem valós – átlépésével, „a behívás” hiányával, nemzetközi szervezetek döntései nélkül megindított válságkezelések során vetődnek fel. Az ENSZ 45 tagállama és 25 szervezet által kötött oslói egyezmény (1994) hatálya csak a békeidőben hirtelen beálló természeti, műszaki, környezeti katasztrófahelyzetekre vonatkozik, az ún. békefenntartásra, vagy pacifikációra sem terjed ki olyan esetekben, amikor belső, vagy államok, csoportok közötti fegyveres konfliktus van.

 

Szakmai fórumokon viták jelentkeznek e tekintetben,[6] amelyek nemzetközi, elsősorban érdek, és a retorikában értékre hivatkozó ellentétes álláspontokhoz, ezzel az eredményesség korlátozásához vezethetnek. Ennek áthidalására jelent meg egy elemzői, szakértői álláspont, amely bizonyos esetekben, a válságok eszkalációs veszélye, az általuk indukált exodusok megállítása, a fegyveres népirtás blokkolása érdekében „politikai” legitimitást adott a pozitív célú intervencióknak. Ez az ellentmondásos helyzet vetette fel számos alkalommal, és számos oldalról a nemzetközi jog korrekciójának, az ENSZ reformjának jogos igényeit.

 

Tűréshatár

Az a közösség, amely nagyon elterjedt értékek letéteményesének tekinti magát (mondjuk, a demokratikus országok), általában meghatározza, honnantól kezdve mondja azt valamiről, hogy tűrhetetlen, általános emberi és erkölcsi értékékeket sért súlyosan, olyan élet és vagyoni áldozatokat eredményez, amelyek felülmúlják egy esetleges beavatkozás veszteségeit és amit a közvélemény elfogad. A politikának igen nehéz meghatároznia az intervenció, a lokális biztonság és globális veszély, valamint a szuverenitás hármas viszonyának aktuális szimbiózisát. 

 

A beavatkozás, mint a sebészet esetében, olyan határozott cselekvést jelent, mellyel megszakítható vagy kiküszöbölhető a baj. Ebben a tekintetben eligazító lehet Solana nyilatkozata, amely szerint: „Mindezek ellenére az euró-atlanti térség biztonságát számos előre nem látható kockázat is fenyegeti… Koszovó világosan feltárt egy dilemmát: sürgősen el kell-e hárítani egy humanitárius katasztrófát és meg kell-e állítani az erőszakot, vagy pedig tiszteletben kell tartani az államok szuverenitását és a be nem avatkozás nemzetközi normáját? Az ilyen jellegű sürgős döntések meghozatalához iránytűre van szükség, amely nem más, mint egy olyan biztonságpolitika, amely az embert és az emberiességet állítja a középpontba.”[7]

 

Hatékonyság

E tekintetben, első sorban az vetődik fel, hogy az erőszak alkalmazott formája, struktúrája, hadfelszerelési elemei és logisztikai rendszere vajon csakugyan elejét veszi-e a még erőszakosabb következményeknek. A tapasztalatok azt bizonyítják, hogy az alkalmazott, kialakított taktika, harceljárás konzervatív és tapasztalatok nélküli módja nem alkalmas a megoldásra, a célkitűzések realitása nem mindenben felel meg az adott realitásoknak. Ezzel kapcsolatos veszély, hogy egy akció nem indukál-e újabb belső frontot és újabb ellenálló réteget. A nyugati világ – még konkrétabban a NATO és Oroszország – fegyveres erőinek alkalmazkodó reformjaiban még sok a militáns elem, hiányos a tapasztalatok adaptív feldolgozása, a technika és humán erőforrás új viszonya, a képességek (pl.: túlélő képesség–pusztító képesség) új prioritása. A hatékonyság fő gátja pedig az, hogy a valóságban nincs meg a civil–katonai, nem szervezeti, hanem tartalmi együttesség, a szembenálló félhez és az érintett populációhoz való viszony. Ezért a had- és rendészettudománnyal együttgondolkodó új alapdiszciplínának, a „veszély és konfliktus kezelés elméletének” komoly előkészítést és koncepciót, modern és helyzethez alkalmazkodó, hatékony és valóban humanitárius, civilkontroll alatt álló akcióformákat kell találni, hogy az eddigi számos kudarcnak elejét lehessen venni.

 

3. Az egyedi döntés alapján indított intervenciók

 

Az ilyen jelenségeket azért sorolom az új erőszakformák közé, mert a hidegháború idején ezek korlátozottak voltak, a bipoláris feszültség szőnyeg alá helyezte ezeket a válságmegoldó kísérleteket. Kubában megegyezés született, 1956, 1968, 1979 forradalmai informális nemzetközi alkuk miatt érinthetetlenek voltak, Afganisztán csak az enyhülési folyamatot lassította, Vietnam egy darabig elfogadott, majd halványan nemzetközivé vált, Grenada egy nap alatt zárult, Chile amerikai titkos támogatással rendeződött. Az ilyen intervenció eklatáns példája ma Irak, illetve a „gonosz tengelye” koncepció ígérgetései és vállalásai. Kisinger joggal teszi fel a kérdést, hogy vajon alkalmazható-e a wilsoni elv, mely szerint az amerikai nemzetközi doktrína a „demokrácia kiterjesztése”, és – ezt már én tenném hozzá – milyen (netán erőszakos) eszközökkel.[8]  Vajon a globális rend megteremtése a nagyhatalmi intervenció, avagy a nemzetközi konszolidáció útján megy-e végbe?  A példa, az erőszakos demokráciaexport minden esetben válság importot eredményez.[9] Az afganisztáni belépés pozitív, széles szövetségre, köztük iszlám államok részvételére épült, a ma még kevésbé alkalmi koalíció, NATO alapdöntés, és a terrorizmus elleni önvédelmen alapult.

 

A veszélyforrások aktivizálódásának blokkolása érdekében szinte elégtelenné válnak az egyoldalú lépések, és helyüket a nemzetközi rendszerben az ideiglenes, de legitim, vagy intézményes integrációk vehetik át. Az egyedi beavatkozás eredménytelenségéhez jelentős mértékben hozzájárulnak a nemzetközi nézeteltérések és azok nyilvános volta. Russel, az ismert brit-skót liberális politikus egy előadásában a Bush-kormányzat leegyszerűsített világszemléletét bírálta. Miközben Szaddam Husszein rémtetteihez – beleértve kurdok ezreinek vegyi fegyverekkel való megölését – nem férhet kétség, az Egyesült Államok Irak-politikája, a brit kormányt leszámítva, nem élvezi az európaiak támogatását. A liberálisok számára a szabadságjogok megkurtítása elfogadhatatlan, hiszen ez a terroristák győzelmét jelentené.

 

A megszállás percepció megjelenése, és ennek következtében a megnövekedő ellenállás és a terrorizmus szinte azonnali, nem csupán belső, iraki fellépésére jellemző, hogy Mohamed Hatami iráni elnök szeptember 14-én Dusanbéban, egy regionális gazdasági együttműködési fórumon „a terrorizmus elleni harc leple alatt folytatott állami terrorizmus” ellen szólalt fel.

Az alkalmi koalíciók fegyelmezetlenek, nem megoldott a reakcióképes vezetés, a logisztika és a szövetséges szerzés nem megbízható, elszigetelődéshez, visszavonulásokhoz és eredménytelenséghez vezet. Mindez alátámasztja a nemzetközi szervezetek, a biztonsági architektúra és a viszonyrendszer átalakításának halaszthatatlanságát.

 

4. Zavargás, anarchia, vagy engedetlenség?

 

A hírhedt Genova Csúcs (G8) tömegeseményei, 2005. kora őszi, Párizs környéki, majd valamelyest szétterjedő erőszakos gyújtogatások kivételesen nem bulvárhírként érintették a politikát és az intellektuális közvéleményt. Nehéz megtalálni azt a kifejezést, amit a sajtó, a közvélemény és a politika ideiglenesen, a kellő és szükséges elemzés hiányában viszonylagos konszenzussal, ha nem is fogad el, de tudomásul vesz. A végkifejlett többé vált zavargásnál, eleve túllépett a polgári engedetlenség ismérvein, a felkelésnek azonban nem volt célpontja, viszont a bizonyos fokú, talán ösztönös vezetők megjelenésével kialakult szervezettség egyértelművé tette, hogy politikai mozgalomról van szó, alkotmány és ezen belül törvényellenes tömegmegmozdulásról. Nicolas Sarkozy, akkor még francia belügyminiszter szerint a zavargások „tökéletesen szervezettek" voltak, és jelenleg a hatóságok azt keresik, hogy kik és miképp hangolták össze e cselekményeket.

 

Tények

A rendbontások a többségében afrikai bevándorlók által lakott Clichy-sous-Bois-ban kezdődtek, miután két fiatalt halálos áramütés ért egy trafóházban, ahova bemásztak. Kétségtelen, hogy ez volt a „casus belli”, de semmiképp sem a „háborús ok”, az véleményem szerint lényegesen összetettebb. A tömeges – és a jellegzetes – gépkocsi-gyújtogatás mellett középületek, rendőrségi objektumok, üzlethelységek, raktárak is a rendbontók célpontjaivá váltak. Egyértelmű, hogy a főkolomposok, a háttértámogatók mellett megjelentek a kifejezetten bűnözők, a fosztogatók is, ahogy ez hasonló esetekben is lenni szokott. A gyújtogatás átterjedt Párizs központjára, majd Strasbourg, Toulouse és Nantes, valamint Evreux városába. A franciaországihoz hasonló jelenségek zajlottak le Brémában, Belgiumban, mi több, gyenge és gyorsan felszámolt zavargások voltak Athénben, Hollandiában.

 

Azóta az események jelenséggé alakultak, amelyek nemzetközi terjedése és a globalizációval összefüggő kihívásjellege egyre jellemzőbb, de legalábbis elemzés tárgyát képezik. A legutóbbi tallini események, elmúlt évben a dániai tömegrombolás, a Pinochet temetéssel járó milliós zavargás, az alakuló törökországi utcai erőszak, ezek eshetősége Romániában, Ukrajnában, a berlini szakszervezetek neve alatt végrehajtott rombolások, és bizonyos hazai események és izraeli megmozdulások bizonyos mértékig azonosíthatók.

 

Az utca, mint az erőszak színtere, persze, nem új jelenség (Természetesen nem a szervezett, a Kropotkin által leírt történelmi anarchista mozgalom tagjaira gondolok.) Az új évezred talán legjelentősebb utcai csatái a világ fejlett ipari országai (G8) vezetőinek genovai értekezletének napjaiban zajlottak. A rosszul és furcsán kezelt erőszakos megmozdulásoknak három rétege jelent meg ott. Az első csoportban (amely sajnos a legsúlyosabb retorziókat szenvedte el) korrekt, legális, civil antiglobalista és környezetvédő mozgalmak hangoztatták jelszavaikat. E mellett megjelentek részben politikai töltésű csoportok, zömmel az olasz belpolitikai helyzet talán máig is tartó feszültségeinek fokozása érdekében. És végül, talán legerőszakosabb csoport tömegbázisként a zsigeri indulatérzetből utcára kerülni akaró, a „balhét” kereső, mai világ szociális és tudati helyzetéből következő minden hatalom és rend ellen fellépő, öncélú anarchisták. Kérdés: a párizsi utcákon vajon helyi, egy országra jellemző, ideiglenes erőszak jelent meg, vagy terjedő, tendenciává váló, esetleg radikalizálódó új erőszakforma első szignálját láttuk-e?

 

Lehetséges indítékok

Egyértelmű, hogy a randalírozók, egyesek szerint a csőcselék, a Maghreb térségből bevándorolt arab és fekete lakosság második-harmadik generációs, Franciaországban született, de nem integrálódott csoportjaiból rekrutálódott. Az etnikai, kisebbségi belső konfliktusok bizonyos kiújulása ott is világjelenséggé vált az utóbbi években, ahol nem befogadó országok, térségek vannak, hanem történelmileg multietnikus térségek. Ezekhez a megmozdulásokhoz vezető sérelmekhez, pontosabban a kisebbségérzet erősödésének egyik oka persze a közel 50 év után újra megjelent rasszizmus, idegengyűlölet, mint egyesek politikai programja. Nem véletlen talán, hogy éppen abban az országban láttuk ezt most, ahol a hírhedt Le Pen (akinek lánya a szükségállapot azonnali bevezetését követelte az érintett településeken) pártja csaknem hatalom közelbe került, és az sem, hogy ezek a felhangok felerősödtek.

 

Az európai kontinensen, az Európai Unióban már Amszterdam óta jelentős kihívásként tartjuk számon a tömeges, egyidejű, illegális migrációt: a 2. és a 3. maastrichti pillér egyetemes problémája a menekült kérdés. Tény az is, hogy a beáramlók tömegében számos kétes személy, bűnöző, ügynök, terrorista érkezhet, akiknek permanens gyűlöletszítása az evolutív tudatformálódás bizonyos szakaszában sok mindent lángra lobbanthat. Az illegális bevándorlás nemcsak európai, hanem világprobléma. Ebben a szellemben fogant meg ez év nyarán a Schengen III-tervezet is, amelyet hat ország írt alá a németországi Prüm városában az új határokról, a terrorizmusról, a határon átnyúló bűnözés és az illegális migráció elleni közös fellépésről.

 

Deák Péter

Egy új világrend új hadviselési formái

 

A huszadik század második felében az emberek számára a nukleáris háború fenyegetése jelentette a fő veszélyt, az ettől való félelemérzet azonban folyamatosan csökkent a kölcsönös elrettentés kialakulásával, az atomháború „megnyerhetetlenségének” felismerése láttán. Aztán, kilencvenes években, a napi hírek a hidegháborús korszak örökségeként fellobbanó etnikai, „alacsony intenzitású” konfliktusokról szóltak, amelyek egy része ma is tart. Ezen válságok megoldatlansága, továbbá a nemzetközi hatalmi viszonyok radikális átrendeződése, amelynek egyik jellemzője, hogy az Egyesült Államok egyetlen hiperhatalommá vált, a globalizáció, többekben a „vesztes-érzet” bizonyos tudatosulása, mindezek új világképet, új választóvonalakat alakítottak ki. A globalizációt indukáló tényezők között ebben az időben bontakoztak ki egy új technikai forradalom termékei és következményei is. Ez a technikai váltás szinte egyszerre történt az elektronika világában és a biogenetikában minden hozadékaikkal és negatív következményeikkel együtt.

A globalizációval együtt járó érdek- és értékátrendeződések, az új fegyverek és védelmi technikák, illetve a pusztításra is alkalmas „békés” eszközök megjelenése, az ezek együtteséből eredő erőviszony változások, az új aszimmetriák merőben új erőszakformák létrejöttét eredményezték, amelyek napjainkban nemcsak, és nem is elsősorban a hagyományos katonai szférában jelennek meg. Ez eredményezte, hogy amíg az elmúlt évszázadban a – divatos szóval – háborúkép szerves része volt az ellenségkép is, addig ma a szervezett agresszív, vagy védekező percepció „jelenségképpel” párosul.

A mai világunk konfliktusai már nem egyszerűen a „politika más, erőszakos eszközökkel való folytatását” jelentik, hanem meghatározott determinánsok által létrehozott, az egyensúlyt nélkülöző aszimmetrikus erőszakformák, amelyeknek nemzetközi dimenziói, hatásai és érdekeltségei egyértelműek. Ezek a meghatározó tényezők az alábbiakban sorolhatók fel:

·         a nemzetközi, globális elrendeződés változásai, új világkép;

·       ennek kapcsán megjelenő új politikai akaratok, érdekek, értékek;

·       a pusztító és védelmi technika, logisztikai és vezetési rendszerek változása;

·       ezek együtteséből eredő erőviszony változások, aszimmetria.

 

*

E nem túl rövidre sikerült bevezető után négy, korunkra jellemző hadviselési formát emelnék ki, illetve megkísérlem ezeket jellemezni:

1.       Természetesen a nemzetközi terrorizmust, mint legjelentősebbet, de a legrövidebben, miután számos tanulmány – szerintem nem kellő elmélyültséggel – foglalkozik vele.

2.       A metodikájában fejlődő fegyveres, általában nemzetközi válságkezelést, amely kacsolódik az előző jelenséghez.

3.       Fentiekkel – gyakorta látszólagosan – jelentkező, szuperhatalmi kezdeményezésű, alkalmi szövetségekre épülő aszimmetrikus intervenciót.

4.       Az új típusú, eszkalálódó, a polgári engedetlenséget túllépő „utcai” anarchizmust.

5.       Az illegális és legális fegyverkezési verseny és katonai jelenlétnövelés új formában megjelenő jelenségét.

 

1. A globalizáció korának tömegpusztító terrorizmusa

Meghatározás, vagy inkább körülírás

 

Egy ősi kínai mondás így határozta meg a terrorizmus lényegét: „Ölj meg egyet, hogy megfélemlíts tízezret”. Hasonló, bár könnyelmű formulával válaszolt egy újságírói kérdésre Neville Chamberlain 1938-ban:  "A terrorizmus?" Távoli országok általunk nem ismert lakói közötti civakodás.”

A nemzetközi jog régóta küszködik részben a terrorizmus definíciójának problémájával, másrészt a liberális jogfelfogás és az állampolgár érdekeit kiemelő filozófia közötti antagonizmus dilemmájával. A 19. század végén Hágában kezdődött, a párizsi szerződések sorozatában artikulálódott, a Briand–Kellog-paktummal lendületet kapott, a Népszövetségben és ENSZ-ben intézményesült, a nürnbergi perek során szankciókat prezentált és a helsinki folyamatban praktikumot eredményező hosszú folyamat olyan magatartási szabályokat teremtett, amelyek elsősorban államok, nemzetközi szervezetek közötti kapcsolatok kezelésre vannak felkészülve.

A terrorizmust a nemzeti törvénykezések is általános bűncselekményként kezelik, amelyekre erőszak, mások megfélemlítése, valaminek a kikényszerítésére irányuló törekvés a jellemző. A nemrég megjelent Világpolitikai lexikon ’nemzetközi terrorizmus’ szócikkének bevezetőjében ezt olvashatjuk: „…erő vagy erőszak törvénytelen (jogtalan) [kiemelés – DP] felhasználása egyes személyek vagy tulajdontárgyak (objektumok) ellen, hogy a kormányokat vagy társadalmakat politikai, vallási vagy ideológiai célok elérésére kényszerítsék, vagy megfélemlítsék…”.[5] Ez  a megfogalmazás már közelít a nemzetközi bűnözés oldaláról a politikai értelmezés felé.

Egyes nagyhatalmak fontosnak, mi több, előfeltételnek tartják a nemzetközi terrorizmus nemzetközileg is elfogadott definícióját, és ezt a nemrégiben tartott ENSZ államfői tanácskozáson a Biztonsági Tanács összetételének kérdése mellett a legfontosabb, szinte feltételként szabott reform elemként kezelték. A definíció olyan politikai érdek, amely a később tárgyalandó intervenciós erőszakformák legitimációját, illetve egyes eljárások automatizmusát, más álláspontok szerint éppen ezek korlátozását szolgálnák. Ma az érdeklődő közvélemény részben az érdekorientált politikai, pontosabban politikusi megfogalmazások és a média által szolgáltatott kép között lebeg, hiányzik a terrorizmus elemeinek komoly, interdiszciplináris és tudományos feltárása.

A mai terrorizmus a fenyegetettek és az elkövetők szempontjából egyaránt nemzetközi, határokat nem ismer, „privatizált” szervezetek, sejtek, ügynökök és hívek laza hálózatára és szórt díszlokációra épül, a modern informatika által kínált szinte korlátlan kommunikációs és szervezési lehetőségekkel. Az említett hálózat nem jelent hierarchiát, a terrorista szervezetek a terjedő indulati eszkaláció alapján alulról szerveződnek, egymástól eljárási mintákat vesznek át, neveket plagizálnak, ugyanakkor folyamatosan kialakulnak együttműködési kapcsolataik. Fenntartási és működési forrásaik elsősorban jelentős gazdasági vagy politikai pozícióban lévő személyiségek milliárdjaiból, és bizonyos hányadban, a terrorizmusban érdekelt „lator” államok „mosott pénzéből”táplálkoznak.

Állományuk sajátos, manipulált és szélsőséges fundamentalista rekrutációs bázisra épül. Szimbolikus, megrettentő célzattal korlátlan erőszakra, súlyos veszteségek okozására, tömeges áldozatokra törekszenek, híján vannak a hagyományos terrorszervezetek önkorlátozásának. A terrorizmus a főcél, a tömeges félelemkeltés elérése szempontjából érdekelt a széles és gyors, illetve gyakorta „beharangozó” média jelenlétben, és szinte valamennyi akciójuk megrettentő képet mutató katasztrófában manifesztálódik.

 

Rövid és hosszú távú kezelés 

A nemzetközi terrorizmus, mint jelenség, mint „izmus” globális stratégiai fenyegetés. Szeptember 11-e csupán e jelenség szignálja volt, gyökerei, gondolatvilága, kisebb, de azért súlyos cselekménysorozatai nyomán a tudományos elemzés és a politikai felelősség alapján kialakított doktrína, a nemzetközi stratégia, a kezelési iskolák és intézményi elő-forgatókönyvek már az 1990-es években elvárhatók lettek volna, a hatalom és a gondolkodás azonban elmulasztotta az idejében való felismerést. Nem tanultunk az 1945 utáni biztonsági prognózisokból, amelyek Kennan elemzéseiből, Churchill fultoni jóslataiból kiindulva létrehozta a transzatlanti gondolat intézményes formáit, a Római Klub előrejelzéseit, a tudósok Pugwash mozgalmát és annak párhuzamos iskoláit. Kezelési stratégia rangjára emelte a helsinki folyamatot, és így kezelni lehetett a hidegháborút.

Amikor a terrorizmusról beszélünk, ellenlépéseket és védekezést tervezünk, három dimenziót kell megkülönböztetnünk. Először is ez az erőszakforma egy korszakra jellemző nemzetközi jelenség, amelynek korlátozására, visszaszorítására motívumainak felszámolására összehangolt nemzetközi fellépés, stratégia szükséges. Ennek hosszú távú dimenziója kétségtelenül a motívumok orvoslása, a történelmileg elmaradott térségek és a globalizáció vesztes csoportjainak többirányú „felemelése”. Ma ennek általános képviseletére a nemzetközi közösség szervezete, az ENSZ lenne felhatalmazott, a fegyveres képességekkel pedig kétségtelenül a NATO rendelkezik. Kontinensünkön a terror-cselekménysorozat prevenciójára, a továbbgyűrűzés blokkolására, ha kell, fegyveres érvényesítésre az Európai Unió lenne hivatott. A terrorizmus és a szervezett bűnözés határokat nem ismerő terjedése ellen az EK egyes tagállamai nemzeti keretek között nem találtak hatékony ellenszert, ezért az 1970-es évek közepén az EK bel- és igazságügyi miniszterei döntöttek a TREVI együttműködés elindításáról. A TREVI (nemzetközi terrorizmus, radikalizmus, extrémizmus és erőszak) az EK keretein kívüli kormányközi együttműködés volt. Ennek szolgálatában áll ma az Európai Unióban az EUROJUST, amely a törvénykezés összehangolását szolgálja, és az EUROPOL, amely saját operatív szervezetén kívül a nyomozati és információszerző szolgálatok közötti együttműködést szervezi. De mindezek nem nélkülözhetik, a nemzeti összágazati, kormányzati