Mi a teendő utcai zavargások esetén?

 

Az elmúlt évek során hazánk fővárosának utcái és terei számos esetben csatatérré változtak, melynek során rendőri egységek és randalírozók álltak szemben egymással. A televízióadások képei alapján azt mondhatnánk: ez nem is Európa szíve, ez a pusztítás valahol sok ezer kilométerre történik. A jelenség azonban igenis fellelhető majdnem az egész világban, így kontinensünkön is. A G-8 és EU csúcsokat is szinte rendre követik összecsapások a békés tüntetőkre rászerveződő radikálisok, valamint a biztonsági erők között. Erre, és az egyéb esetekre konkrét példaként felhozhatók a 2001-es genovai, a 2005-ös franciaországi, a 2006-os brüsszeli, a 2007-es koppenhágai, a 2008-as belgrádi zavargások, melyek a legtöbb tekintetben felülmúlták a budapesti eseményeket. Habár az okok és a körülmények különböznek, a konkrét képek igen hasonlók, az utcai összecsapások velejárója a könnygáz alkalmazása, a kő-, törmelék-, szemét-, valamint molotov-koktél dobálás, a gyújtogatás, a cél nélküli pusztítás, a közterület megrongálása. Kísérőjelenségként jelentkezhet a káoszt és a rendőrség leterheltségét kihasználó bűnözők, bűnbandák aktivitása. A fejetlenségben az ártatlan járókelők is nagy veszélynek vannak kitéve, éppen ezért szükséges az ilyen helyzetekre, valamint az egyéb tömegrendezvényekre való felkészítésük.

 

Teendők tömegrendezvények alatt:

 

• Mielőtt részt venne valamilyen, nagy tömegeket vonzó rendezvényen, tájékozódjon előre a várható időjárásról, a résztvevők összetételéről, a rendőrségi intézkedésekről és korlátozásokról, valamint az esetleges előre valószínűsíthető rendbontásokról, zavargásokról.
• A rendezvény során mérlegelje, hogy a tömegbe, vagy inkább annak szélére áll. Középről nehezebb elhagyni a rendezvény területét és pánik esetén menekülni, valamint erősebben jelentkezhet a tömeg esetleges összepréselő, felborító, eltipró hatása. A szélekről távozni és menekülni könnyebb, de ügyelni kell arra, hogy a középről érkező tömegek nehogy elsodorják, eltapossák.
• Babakocsival, kisgyermekkel, idős emberrel a tömegbe állni nem ajánlott.
• Kövesse a szervezők kiürítéssel kapcsolatos és egyéb biztonsági felhívásait.
• Ha katasztrófa, szerencsétlenség, vagy rendbontás jeleit érzékeli, azonnal hagyja el a rendezvényt és értesítse a szervezőket. Ne keltsen pánikot.
• Menekülés során próbáljon meg higgadt maradni, haladjon megfontoltan, de igyekezzen kimaradni a lökdösődésből.
• Épületben tartandó rendezvények során különösen fontos a rendezett kivonulás, hiszen kevesebb a menekülési lehetőség, szűkebb a tér.
• Próbáljon meg felülkerekedni a tömegpszichológia hatásán, mivel a szervezett kivonulás hatásosabb, mint a fejvesztett rohanás. Ne feledje, hogy nem feltétlenül az az egyetlen menekülési útvonal/kijárat, amerre a résztvevők többsége tolakszik.
• A tömeg sodrása elől próbáljon egy fix, stabil tereptárgyhoz húzódni (fal, villanyoszlop).
• Ha úgy találja, hogy a pánikot, menekülést kiváltó veszély már közvetlenül nem fenyegeti, térjen le a tömeg által követett fő útvonalról egy biztonságosabb kereszt-, illetve mellékutcába.
• Ha elveszett gyermeket vagy sérültet lát, segítsen neki, próbálja megnyugtatni, értesítse a hatóságokat, szervezőket.

 

Teendők zavargások esetén:

 

• Zavargások esetén próbáljon minél messzebb kerülni a gócponttól, és kerülje el a főbb utcákat, tereket.
• Mobiltelefonon kérjen tájékoztatást számítógép- és televízióközelben lévő ismerősétől, így megtudhatja, milyen útvonalon célszerű hazamenni, és mely helyszínek kerülendők. Ne feledje azonban, hogy a rendzavaró tömegek és a fellépő rendőrök viszonylag gyorsan helyet változtathatnak.
• Próbáljon meg nem a rendőrség és a randalírozók közé szorulni, ugyanis itt van a legnagyobb veszélynek kitéve. Ha mégis ilyen helyzetbe kerül, meneküljön el oldalirányba, illetve a rendőrök felé, vagy húzódjon fedezékbe.
• Mindig kövesse a hatóságok utasításait, ne álljon ellen az esetleges intézkedéseknek.
• Ne merészkedjen a zavargások közelébe még akkor se, ha úgy gondolja, hogy a tömeg dühe nem önre irányul. Előfordulhat ugyanis, hogy a randalírozók céltalanul pusztítanak, járókelőkre támadnak, gépkocsikat rongálnak, boltokat vernek szét. Ráadásul a zavargások alatt megjelenhetnek a kavarodást kihasználó bűnözők, bűnszervezetek is.
• Ha lakása közelében az előrejelzések szerint zavargások várhatóak, gépkocsijával álljon be a garázsba vagy egy parkolóházba.
• Ha lakása közelében zavargások törnek ki, győzze le kíváncsiságát és maradjon a távol az ablakoktól, ne tartózkodjon az erkélyen. Zárja kulcsra a bejárati ajtót, csukja be az ablakokat és a spalettákat, húzza le a redőnyöket. Lehetőleg ne az utcai fronton levő szobában tartózkodjon.
• Tájékozódjon, hogy biztonságos-e visszatérni a közterületekre.

 

 

Biztonságpolitikai és Honvédelmi Kutatások Központja Alapítvány, 2008

 

 Szeili Katalin
  
Korunk biztonságpolitikai kihívása, a bioterrorizmus

 

Bioterrorizmus fogalma: A terrorizmus a globalizmusra, korszakunkra jellemző tömegpusztító, polgári áldozatokat szedő, megrettentést célzó a nemzetközi jelenség. A bioterrorizmus a nemzetközi terrorizmus azon formája, amely cselekményeihez a biológiai fegyverek valamelyikét használja fel elrettentésül. A biológiai fegyver olyan tömegpusztító harceszköz, amely az emberi, állati és növényi szervezetek megbetegítésére vagy elpusztítására szolgál, élő kórokozók, alkotórészeik vagy azok anyagcseretermékeik, mint biológiai harcanyagok felhasználásával. Mivel eléggé körülményes az ellenük való védekezés, alkalmazásuk nemcsak a katonák, hanem a polgári lakosok egészségét, életét is veszélyezteti. A fő cél nem annyira az emberek megsemmisítése, inkább az általa kiváltott félelmen keresztül kialakuló állandó pánik fenntartása.

                                                  

Kórokozók fajtái: Az egyesült államokbeli Betegségellenőrző és -megelőző Központ (CDC) szakértői három csoportba sorolják a kórokozókat. Az A csoportba a könnyen terjedő, nagy halálozási arányú himlő, lépfene, pestis, botulizmus, tularémia, Lassa-láz, ebolavírus tartozik.

A B csoportba a kevésbé könnyen terjedő, kis halálozási arányú Q-lázat, brucellózist és a B típusú Staphylococcus aureus okozta fertőzést sorolják. A C csoport pedig a sárgalázból, a Nipahvírus és a hantavírusok okozta betegségekből, agyvelőgyulladásból, tébécébacilus keltette gümőkórból áll.

 

Megelőzés, védekezés: A bioterrorizmusnak is jellegzetessége, hogy a bűntett meglepetésszerűen következik be. A célba vett lakosságcsoport nem tehet semmit a megelőzése végett. Beavatkozásra csak a tünetek megjelenése és a kórokozó azonosítása után van mód, s ilyenkor már minden késő lehet. A vírusok ellen ugyanis nincsenek hatékony gyógyszerek, s az utólagos vakcinálás is hatástalan. A védekezést nehezíti, hogy sokféle vírus és baktérium van, valamint ezek manipulált változatai is léteznek, így nem áll módunkban gyógyszerrel, vakcinával stb. felkészülni ellenük.

 

Tünetek: Habár az általuk okozott tünetek szembeszökők, a kimutatásukhoz tenyésztésre, mikroszkopizálásra és különböző laboratóriumi eljárásokra van szükség, amelyek nemcsak időigényesek, hanem nagyon költségesek is.

 

Előnyei: kis előállítási költség; nehéz detektálás; megelőzés, védekezés, gyógyítás korlátozottsága; nagy hatásterület; pánikkeltő hatás; rejtett alkalmazás lehetősége itt a legnagyobb.

           

A nyugati országok mellett jelenleg a következő államok birtokolnak biológiai fegyvereket: Irak, Irán, Szíria, Líbia, Kína, Észak-Korea, Oroszország, Izrael, Tajvan, valamint nagy valószínűséggel Szudán, India, Pakisztán és Kazahsztán. Szélsőséges fegyveres csoportok szintén dolgoznak biológia fegyverek kifejlesztésén, illetve vásárlási szándékkal lépnek fel.

 

Bioterrorizmust akadályozni szándékozó nemzetközi egyezmények:

 

1) 1925-ös genfi jegyzőkönyv: A jegyzőkönyv 1929-ben lépett hatályba, letéteményes állama Franciaország. A jegyzőkönyv tiltja a biológiai fegyverek használatát háborúkban, de egyéb harci használatát nem szabályozza, nem előzi meg a fejlesztést, gyártást és készletezést. Több állam fenntartással élt a jegyzőkönyv aláírásakor, ők bizonyos körülmények mellett alkalmazhatják a biofegyvereket háborúban is.

2) A biológiai fegyverek fejlesztésének, gyártásának és felhalmozásának tilalmáról és megsemmisítéséről szóló nemzetközi egyezmény 1972-ben került aláírásra és 1975-ben lépett hatályba. Megtiltja a fegyverek fejlesztését, termelését, beszerzését, szállítását, tartását, raktározását és használatát. Az egyezményt máig 155 állam ratifikálta, köztük Magyarország is. Bár az egyezmény óriási eredmény, szakértők úgy gondolják, hogy az aláíró államok közül is megszegik azt.

 

3) ENSZ Biztonsági Tanács 1540-es határozata (2004): Az ENSZ BT egyhangúlag elfogadta a határozatot, mely alapján minden államnak megfelelő kontrollt kell kiépítenie a fegyverek előállítását és szállítását megelőzendő; valamint létre kell hozni megfelelő jogszabályi hátteret.

 

Az Interpol tevékenysége a bioterrorizmus akadályozása területén:

 

A Biokriminalizációs Projektet 2006. szeptemberben indította el az Interpol bioterrorizmus megelőzési programjának keretein belül. A projekt céljai: bioterrorizmussal és biokriminalizmussal szemben jogszabályok kialakítása, a szabályozás hiányosságainak felfedezése és kijavítása; a végrehajtó mechanizmus kapacitásainak erősítése. A projekt öt komponensből áll:

1.      információgyűjtés és az összegyűjtött információ elemzése

2.      ezekből Interpol adatbázis létrehozása és fenntartása

3.      segítségnyújtás Interpol államoknak szabályozás kialakítására

4.      Interpol tagállamok részére végrehajtás nyomon követésének segítése

5.      projekttel kapcsolatos találkozók szervezése, részvétel más szervezetek találkozóin

A releváns törvénykezést az Interpol tagok a szervezet rendelkezésére bocsátják, hogy honlapján országspecifikus adatbázisban megjelentethesse azt, azzal a céllal, hogy a tagállamok megfigyelhessék más országokban hogyan fejlődik a törvénykezés. Az Interpol tagokat bátorítják, hogy lépjenek kapcsolatba a szervezet főtitkárságával amennyiben kérdéseik vannak vagy segítséget kérnek a törvénykezés fejlesztésével kapcsolatban.

Bioterrorizmus elleni küzdelem regionális szinten:

 

Az elmúlt évek terrortámadásai késztették az Európai Uniót arra, hogy felülvizsgálja jelenlegi védelmi rendszereit. Az EU fő célja egyrészt a tagállamok együttműködésének fokozása a kockázatok értékelésében, másrészt a veszélyt idejekorán jelző rendszereknek és a beavatkozás stratégiájának kidolgozása, harmadsorban a veszélyes anyagokat érintő balesetek megelőzése. Ezért 2001-ben az EU Egészségbiztonsági Bizottságot hozott létre. Kidolgozták a biológiai és vegyi támadásokra való felkészülés és válaszadás együttműködési programját, létrehozták a témával foglalkozó munkacsoportot. A program egyik legfontosabb eleme azoknak a klinikai iránymutatásoknak az elkészítése volt, amelyek egy esetleges terrorcselekmény során alkalmazásra kerülő biológiai hatóanyagokra vonatkoztak.

 

Amerikai részről a védekezés jogszabályi hátterét a Public Health Security and Bioterrorism Preparedness and Response Act of 2002. adja. 2002 óta az amerikaközi együttműködés folyamatos. A  Chilében 2006. július 10-12-én rendezett szakmai fórum is erről tanúskodik. Bár USA a terrorizmus elleni küzdelem egyik zászlóvivő állama, a bioterrorizmus elleni egyezményt ő sem tartja be teljes egészében. Fort Detrickben épülő laboratóriumában a világ legveszélyesebb vírusaival, baktériumaival fognak kísérletezni, mely a bírálók szerint sérti az 1972-es nemzetközi egyezményt.

Magyarország:

 

A bioterrorizmus elleni védekezés az Országos Epidemiológiai Központ mellett az ÁNTSZ, a védelem összehangolása pedig az egészségügyi tárcán belül létrehozott Járványügyi Védekezési Munkabizottság feladata. Részese az együttműködésnek a Honvédelmi Minisztérium és az Országos Katasztrófavédelmi Főigazgatóság is. A minden megyében megtalálható veszélyhelyzeti felderítőcsoport feladata a biológiai katasztrófák esetében a fertőzött területek lezárása, a fertőzésmentesítésben való részvétel. Támadás esetén az első feladat a veszély észlelése, a bioterror-akció ugyanis leplezett. Ezután gyors járványügyi intézkedésekre van szükség. Az Egészségügyi Készletgazdálkodási Intézet raktáraiban találhatóak a szükséges gyógyszerek; lehetőség van nemzetközi készletek igénybevételére is.

Bevezetés

 

            Politológia szakos hallgatóként fontosnak tartom a konfliktusok és válságok ismeretét. Az örmény-azeri konfliktus, úgy gondolom, ilyen szempontból is kutatásra érdemes.

 

            Az örmény-azeri konfliktus rendkívül összetett, hiszen a politikai-hatalmi viszonyok, maga a háború és a fegyverszünet, a további fegyverkezés és a menekültek problémája egyszerre vannak jelen, viszont külön-külön is problémát jelentenek. A régióban azonban az említett kihívások nem egyediek, a környező országok hasonló válságokkal küzdenek, melyek szoros kölcsönhatásban állnak egymással.

 

            Érdeklődésemet fokozta, hogy a lokális konfliktusban az „érintettség” különös politikai-hatalmi struktúrában jelenik meg. A nagyhatalmak fokozott érdeklődése energiaéhségükhöz köthető. A hatalmi játszmák két tengelyhez kapcsolódnak: az észak-déli tengely államai: Orosz Föderáció, Örményország és Irán, a kelet-nyugati tengely országai: Azerbajdzsán Grúzia, Törökország és az Amerikai Egyesült Államok.

 

            A karabah-probémával kapcsolatban a nemzetközi szervezetek fontos erőfeszítéseket tettek és tesznek napjainkig, a megoldás azonban elsősorban Bakun és Jerevánon múlik. A két ország álláspontjai azonban nem közelednek egymáshoz az 1994-es fegyverszünet óta, mely egy - Örményországon kívül – senki által el nem ismert „Hegyi-Karabahi Köztársaságot” eredményezett. A kvázi köztársaság egy nép önrendelkezési jogán alapul, ezzel viszont megsérti egy nemzetközileg elismert állam területi integritását.

 

 1. A kaukázusi térség konfliktusainak rövid bemutatása

 

 

1.1 Történelmi háttér

 

A kaukázusi térség konfliktusainak áttekintéséhez nélkülözhetetlennek ítélem a vizsgált terület rövid történeti áttekintését. A vizsgált földrajzi térség történeti háttere nem csupán a terület sajátos, mélyen ellenséges és konfliktusos természetét igazolja, hanem érthetőbbé teszi a különböző népek viszonyát és segít megérteni a Szovjetunió és az Oroszországi Föderáció hatalmi szerepét.

            A Kaukázus területén található népek, országok történetét feszült viszony jellemzi. A Szovjetunió felbomlásának egyik legsúlyosabb biztonságpolitikai következménye a Kaukázus-béli konfliktusok kirobbanása, az okok azonban a szovjet időszakot megelőző múltban gyökereznek. A térség a XIX. században lett az orosz birodalom része, az annexióval együtt komoly etnikai változások mentek végbe. A megszállás után a terület pacifikálása következtében a lakosság a tizedére esett vissza. Az itt élő népek nagy tömegben hagyták el a Kaukázus területét önként vagy üldözések következtében.

A terjeszkedő orosz politika miatt folyamatosak voltak a felkelések és az ellenállási mozgalmak a területen. Az orosz birodalom terjeszkedése a régióban, különösen az Észak-Kaukázusban véres háborúkat eredményezett. A cári birodalom folyamatos előrenyomulása és az ezzel párhuzamos ellenállás egészen napjainkig meghatározza az itt élő népek és Oroszország viszonyát. A XIX: századbeli harcokhoz 1917 után újabbak párosultak: szovjet-ellenes megmozdulások, bolsevikok harca az egyház ellen. Csecsenföldön, illetve a Kaukázus északi részein még az 1920-as években is tartotta magát több felkelés. A legsúlyosabb és máig elevenen élő erőszakos megnyilvánulást a Sztálin nevéhez köthető etnikai deportálások jelentik, melyek teljesen megváltoztatták az addigi etnikai és politikai viszonyokat. Ez a folyamat napjainkig befolyásolja az érintett népek emlékezetét, és viszonyukat Moszkvához, és természetesen a korábbi nemzetiségi és politikai berendezkedés teljes mértékű átrendeződését vonta magával.

            A Kaukázus történelmét elsősorban a hatalmas népvándorlások jellemezték. Ez természetesen folyamatos népességkeveredéssel járt, mely némileg elhomályosította az etnikai határokat. Ennek megfelelően gyakori volt a két- vagy háromnyelvűség, enticitás, vagy vallás váltás, illetve egyes népek egymásba olvadása. Ezért a régióban létrejött egy sajátos kaukázusi kultúra. A XIX. században, amikor az itt élő népek megpróbáltak ellenállni az orosz hódításnak, azt nem csecsenként, azerbajdzsánként vagy avarként tették, hanem mint muzulmánok vagy hegyi népek, melyek életformájukat védelmezték. Nemzeti öntudata ekkor a legtöbb kaukázusi népnek még nem volt.

A XIX. század végén, és a szovjet időszak elnyomásának hatására a nemzeti értelmiségiek hangsúlyozni kezdték a kaukázusi népek közötti különbségeket. A szovjet-rendszer keretei között a legtöbb tagköztársaság nemzetileg egyre homogénebb lett. A szovjet-orosz kultúra mellett tovább élt az egyes népek nemzeti kultúrája is. A domináns nemzet egyre kevésbé volt toleráns a kisebbségekkel szemben, ennek reakciójaként a fokozódó nacionalizmus egyre jobban fenyegette a tagköztársaságok etnikumait.

 

1.2Nemzetiségi, etnikai viszonyok

 

A Kaukázus a kereszténység és a muszlim világ érintkezési sávjában található, etnikailag rendkívül színes. Az örmények keresztények, a grúzok és az oszétok ortodox keresztények, az azerbajdzsánok és az észak-kaukázusi népek az iszlám vallás hívei. Az Észak-Kaukázusban rendkívül sok nemzet él, hét köztársaságból áll, ez Oroszország egyik legsűrűbben lakott területe. A köztársaságok a Kaszpi-tengertől a Fekete-tendertől a következők: Dagesztán Csecsenföld, Ingusföld, Észak-Oszétia, Kabard- és Balkárföld, Karacsáj- és Cserkeszföld, Adigeföld. A térségben több, mint ötven nemzetiség él, csak Dagesztánban több, mint negyven.

            A Szovjetunió felbomlásakor, 1991 decemberében a Moszkvai Földrajzi Intézetnek 164 nemzetiségi jellegű konfliktusról volt tudomása. Ez természetesen nem 164 helyi háborút jelentett, hanem ennyi volt a különböző intenzitású etnikai, területi, vallási jellegű megnyilvánulások száma, ezek nagy része azonban távol állt attól, hogy valódi konfliktussá váljon. Az esetek közül körülbelül 30 fajult erőszakos összeütközésig, ezeknek nagy része pedig elsősorban a volt Szovjetunió déli területeire, a Kaukázus vidékére korlátozódott.

A régió kirívó példájává vált az etnikai és területi konfliktusoknak. Ennek egyik legfőbb összetevője az etnikai sokszínűség, és az egyazon népcsoporthoz tartozók mozaikszerű elhelyezkedése. Konfliktusok azonban nem csak a különböző etnikumok között zajlanak, hanem adott népcsoportokon belül is törzsi vagy regionális alapon. Ezek a csoportok jelentős szerepet játszanak a belpolitikai küzdelmekben. Mindemellett fontos a térségben jelen lévő vallási–kulturális megosztottság, melyek csak mélyítik a szakadékot a szemben álló felek között akkor is, ha nem jelentik adott konfliktus konkrét okát. A régió etnikai heterogenitása

mellett vallási térképe is vegyes, jelen van a kereszténység, a zsidóság és az iszlám is. A Kaukázus fontosabb válságövezetei: Csecsenföld, Dagesztán, Ingusföld, Abházia, Észak- és Dél-Oszétia, Hegyi.Karabah.

 

            A Csecsen-Köztársaság ma az Oroszországi Föderáció része, Csecsen Ingus Szovjet Szocialista Köztársaság néven a Szovjetunió része volt 1990-ig, ekkor kikiáltotta függetlenségét és kivált a Szovjetunióból. 1991-ben a csecsenek Dudajev vezetésével a teljes függetlenséget választották, az ingusok pedig Oroszországon belül alapítottak köztársaságot. Csecsenföld napjaikban a legfontosabb oroszellenes központnak számít. 1994-1996 között véres háborút vívtak az oroszokkal, a terrorizmus-ellenes küzdelem jegyében azonban 1999-ben az orosz légierő ismét támadni kezdte Csecsenföldet. A terület geopolitikai helyzete miatt rendkívül fontos Moszkvának, hiszen olajmezők és olajvezetékek találhatóak itt. A konfliktus megoldásának egyik alapvető nehézsége a csecsen társadalom sajátos berendezkedése, melyet a kétszáz éves orosz fennhatóság sem tudott megváltoztatni. E társadalomban különös viszonyok és törvények uralkodnak, melyet alapvetően befolyásol az iszlám vallás és a szervezett bűnözés kiépített hálózata.

 

 

1.3 A nemzeti függetlenség problémái a Szovjetunió felbomlása után

 

A Szovjetunió soknemzetiségű államként tartotta magát számon, amely az összes nemzet egyenjogúságán alapul, ezzel a nézettel összeegyeztethetetlen lett volna a nemzeti kisebbségek elismerése. Míg a lenini elképzelés szerint a nemzeti önrendelkezés azt jelentette, hogy egy nemzetnek jogában áll a teljes függetlenséget választania, a szovjet nemzetiségi politika gyakorlatilag a nemzeti kultúra háttérbe szorítását, a kétnyelvűség bevezetését, és az erőszakos asszimilációt jelentette. A 20. század elején a marxisták hittek abban, hogy a népek közötti nemzeti különbségek fokozatosan halványulnak, majd teljesen eltűnnek, ezek a nézetek azonban hamisnak bizonyultak, és a megoldatlan nemzetiségi politika gyakorlatilag a Szovjetunió felbomlásához vezetett.

A Szovjetunió megszűnése után létrejövő tagköztársaságok számára meglehetősen nagy problémát okozott a hirtelen jött függetlenség. Az egyik legfontosabb nehézséget az okozta, hogy az újonnan létrejött államok - melyek addig a Szovjetunió területét képezték- határait önkényesen állapították meg. Ezek a határok azonban a legtöbb esetben nem voltak nemzeti jellegűek, ezért aztán számtalan határvitát eredményeztek. Ezen kívül fontos problémát okozott, hogy bár a szövetségi köztársaságok függetlenné váltak, de nem saját igényeik szerint és nem az etnikai csoportoknak megfelelően.

A szovjet birodalom felbomlása 15 független állam létrejöttéhez vezetett. A Szovjetunió azonban nem csak 15 nemzetből, hanem az utolsó, 1989-es szovjet népszámlálás adatai szerint 128 népcsoportból is állt. A szovjet utódállamok Örményország kivételével etnikailag többnemzetiségű államok, melyek nagy része történelmük folyamán először definiálhatja magát nemzetállamként, többségük nem tud felmutatni semmiféle történelmi tradíciót fennálló határai között.

 

            A szovjet nemzetiségi politika ellentmondásai rányomták a bélyegüket számtalan nemzet későbbi sorsára. A tagköztársaságok, autonóm köztársaságok és területek csak elvétve voltak etnikailag homogének. A tagköztársaságok névadó nemzetei Kazahsztán kivételével legalább 50%-os többséget alkották adott állam népességének, az autonóm köztársaságok, területek és körzetek szintjén azonban ez nem feltétlenül volt így.

 

1.4 A Hegyi-Karabah probléma

 

A Hegyi-Karabah konfliktus az első világháború óta létezik, de a nemzetközi figyelem középpontjába akkor került, amikor valódi háborúra került sor a terület miatt Azerbajdzsán és Örményország között. 1991-ben, a Szovjetunió összeomlása után kezdődtek a katonai összecsapások, és 1992-óta a területet a nemzetközileg el nem ismert Hegyi-Karabahi Köztársaság fegyveres erői tartják ellenőrzésük alatt.

A területet a középkorban többségében örmények lakták, ezáltal az örmény-keresztény kultúrkörhöz tartozott. A későbbi arab, oszmán, török hódítások következményeképpen folyamatos volt a háború a keresztény és az iszlám népek között Karabah ellenőrzéséért. A 18. század vége óta érezhető a régióban az Orosz Birodalom befolyása, amely több háború után a perzsáktól hódította meg a területet. Az orosz politika ezután homogén keresztény régiót igyekezett kialakítani a térségben, mely védelmet nyújthat számára a jövőben a török és a perzsa birodalmak ellen. Ekkor örmények tízezrei települtek át török és perzsa területekről a keresztény Orosz Birodalomba.

Az 1917-es szocialista forradalom után Örményország és Azerbajdzsán is igényt tartottak Karabahra.  A forradalom után a bolsevikok az örményeknek ígérték a területet, viszont Örményország relatív szegénysége és az olajban gazdag Azerbajdzsán relatív gazdagsága miatt, valamint a szovjetek vonakodása miatt, hogy szövetségesüket, Musztafa Kemált nehogy megbántsák, a szovjet felső vezetés úgy döntött, hogy a Hegyi Karabah Autonóm Terület Azerbajdzsán része lesz. 1921 végén megalapították a Transzkaukázusi Szövetségi Köztársaságot, ami Transzkaukázusi Szovjet Szocialista Szövetségi Köztársaság (TSZK) néven lett része az 1922-ben létrejött Szovjetuniónak. A Szovjetunió nemzetiségi-etnikai politikájának köszönhetően nem jelentkezett érezhető probléma a hatvanas évekig, ekkor azonban az addig elfojtott nyugtalanság kezdett kiújulni. Az örmények aránya csökkenni kezdett a területen, a helyi és az Örmény Köztársaságban élő örmények azt állították, hogy az azerbajdzsáni kormány tudatosan nem fejleszti a területet, ösztönözve ezzel az örményeket, hogy vándoroljanak ki az országból. Örmény aktivisták tüntettek amellett, hogy Karabah csatlakozzon Örményországhoz, de a központi szovjet kormány ismételten kijelentette, hogy a terület Azerbajdzsán része. A tényleges konfliktusra 1988 februárjában került sor. A karabahi örmények, bízva a gorbacsovi reformpolitikában, tüntetéssorozatot kezdtek annak érdekében, hogy csatlakozhassanak Örményországhoz. Moszkva próbálta lecsillapítani a tüntetőket, a Központi Bizottság rendkívüli ülést tartott az üggyel kapcsolatban. A mozgalom közben erősödött, százezrek vonultak a jereváni utcákra, hogy támogassák a Karabah-kérdést. A hónap végére a probléma már Azerbajdzsánban is éreztette a hatását, az azeriek üldözni kezdték országuk örmény állampolgárait. 1987-ben már voltak aláírásgyűjtések, azzal a céllal, hogy az örmény földek kerüljenek Örményországhoz. 1988 januárjában emiatt sztrájkok kezdődtek.

 

            A helyzet mindkét országban komolyra fordult, a fellángolt nacionalizmus láncreakciót indított el, amikor 1988. február 28-án a Baku melletti Szumgaitban egy örmény-ellenes pogromnak 32 halálos áldozata és 179 sebesültje lett, miután örmények meggyilkoltak két azeri férfit. A kisebbségben élő azeriek menekültek Örményországból, illetve a Hegyi-Karabahból, és az Azerbajdzsánban élő örmény kisebbség szintén kénytelen volt elhagyni otthonát. Az összecsapások folyamatossá váltak a két nemzet civil lakossága között, ami a szovjet csapatok és belügyi egységek beavatkozását vonta maga után.

Az Örmény SzSzK Legfelsőbb Tanácsa és a Hegyi Karabah Nemzeti Tanácsa 1989. december 1-én közös határozatot adtak ki Örményország és Karabah egyesítésről, kiváltva ezzel a fegyveres konfliktust. A fegyveres összecsapások mindkét fél részéről súlyos áldozatokat követeltek mind a fegyveres csapatok, mind a civil lakosság köréből. Amikor 1991-ben kikiáltották a független Hegyi Karabahi Köztársaságot, és röviddel ezután felbomlott a Szovjetunió, a konfliktus még kegyetlenebbé vált.

A Szovjetunió széthullása különleges helyzetet eredményezett, mert amíg a szovjet belügyi alakulatok korábban az azerbajdzsáni vezetés oldalára álltak - hiszen Karabah Azerbajdzsán része, és a függetlenség kikiáltásával vétett a területi integritás elve ellen - addig az Oroszországi Föderáció megszületésével inkább a keresztény Örményországot támogatták.

 

            A karabahi fegyveres erők örmény katonai segítséggel elfoglalták Azerbajdzsán területének 13,4 %-át (11 722 km² ). A megszállt területek részét képezi a korábbi Nagorno Karabah Autonóm Terület 92, 5%-a, 5 Karabahon kívüli kerület teljes egészében és két másik kerület bizonyos része. A megszállt területek Nagorno-Karabahon kívül összesen 7409 km ²–t jelentenek a korábbi szovjet autonóm területhez képest.

 

 

            A fegyveres harcok, etnikai tisztogatások, és a kisebbség üldözése még évekig tartott, sőt az 1994-ben megkötött fegyverszüneti megállapodás sem tudott teljesen véget vetni az összecsapásoknak. A vitatott területen a megállapodás óta nemzetközi katonai missziók állomásoznak, és a rendezés érdekében megalakult a Minszk Csoport, melynek feladata az azerbajdzsáni, hegyi-karabahi, és örmény felek elképzelései alapján egy végleges béketerv kidolgozása.

 

 

1.5 A háború következményei

 

A háborút lezáró tűzszünet Nagorno-Karabahot egy senki által el nem ismert örmény nemzetiségű vezetés alá helyezte. A harcok következménye körülbelül 30 000 áldozat és több, mint egymillió menekülttel járt. Oroszország, Franciaország és az amerikai Egyesült Államok vezetésével azóta is folyik az örmény és az azeri fél békéltetése, és Hegyi-Karabah státuszára vonatkozó megoldás keresése. A háború óta eltelt időben a két ország helyzete rendkívül súlyossá vált. Mindkét ország a teljes szegénységbe süllyedt, Azerbajdzsán elveszítette területének majdnem 15%-át. Az ország minden területére jellemző a korrupció és a szegénység, ráadásul menekültek tízezrei is hatalmas problémát jelentenek. A gazdag bakui olajmezők egyelőre nem jelentenek gazdasági fellendülést Azerbajdzsánnak. Örményország a teljes gazdasági összeomlás szélére került. A korábban sikeres iszlámellenes jelszavakra és segélykiáltásokra most a nyugati nagyhatalmak nem figyeltek, hiszen Örményország megszállóként lépett fel, és továbbra sem tervezi a kivonulást Karabahból.

 

1.6 A menekültek helyzete

 

            A konfliktus kirobbanásának egyik legfontosabb következménye a menekültek problémája mindkét oldalon. Az azerbajdzsánban élő örmények Örményországba, illetve a megszállt területekre vándoroltak. Azerbajdzsánban súlyosabb a helyzet e tekintetben, hiszen az ország területén csaknem egymillió menekült található, akiket három csoportba sorolhatunk. Az első kategóriába azok tartoznak, akik a konfliktus kirobbanása előtt Örményországban éltek, és a háború következtében elhagyták otthonaikat, illetve kitelepítették őket. A második kategóriába azok az azeri nemzetiségűek sorolhatók, akik az örmények által megszállt területekről menekültek Azerbajdzsán többi részére, ők az un. IDP-k. A harmadik csoportba a menekültstátuszért folyamodó, harmadik országból érkező, nem azeri nemzetiségűek tartoznak.

Baku folyamatosan hangoztatja az országon belüli menekült-problémát, és ezzel megpróbálja elnyerni a nemzetközi szervezetek támogatását. A politikai vezetés folyamatosan próbál javítani a menekültek életkörülményein, viszont nem szeretné, ha ezek az emberek végleges otthonra lelnének, letelepednének, hiszen ez az egyik alapvető érve az örmény megszállás megszüntetésére.

 

2. Az azeri-örmény konfliktus különleges jegyei

 

2.1. Történelmi háttér, konfliktus és együttműködés az azeri-örmény történelemben

 

Az örmény nép történelme legalább két évezredre tekint vissza, történelmük szorosan kapcsolódik a grúzok történelméhez. Mindkét nép a Kr. u. 4. században vette fel a kereszténységet, és annak ellenére, hogy nyelvileg és vallásilag eltérnek - a grúzok a kalzedoni ortodoxiát vették fel -, kultúrájuk mindig szorosan kapcsolódott egymáshoz. A középkorban az örmények más népekhez hasonlóan elsősorban a vallással és az egyházzal azonosultak, és azonosították őket más kaukázusi népek is.

            Az ókorban és a kora középkorban a jelenlegi Azerbajdzsán területén iráni népek, nomád török törzsek, és kaukázusi albánok laktak. A VII. században az arab támadások után iszlám kormányzóságok alakultak, a XI. századi szeldzsuk invázió azonban teljesen megváltoztatta a lakosság etnikai összetételét, és nyelvileg a türk dialektusok elterjedését eredményezte. A területen a XVI. századig az anatóliai törököktől eltérően inkább a síita muzulmán hit volt a jellemző, fejlődésüket inkább perzsa társadalmi és kulturális hatások határozták meg. A Kelet-Kaukázusban a demográfiailag domináns népcsoportot a XIX. századig tatároknak nevezték, az azerbajdzsáni népnév az 1930-as évekre vált általánossá. 1918-ig azonban önálló azerbajdzsáni állam nem létezett - eltérően a grúzoktól és az örményektől - sokkal inkább a nagy muzulmán világ, az „umma” részének tekintették magukat.

A középkori örmény államalakulatra az óriási belső tagoltság volt a jellemző, és az itt élő népek leginkább etno-vallási közösségek, a modern nemzetek előképei voltak. Az állam cselekvőképességének korlátozottsága miatt a helyi irányítás volt a jellemző. Ezek a területi uralkodók gyakran harcoltak a központosítás minden formája ellen, keresztény nemesek háborúztak muzulmánok oldalán keresztény testvéreik ellen a megosztottság politikája mellett. Mindez lehetővé tette a nagyobb birodalmaknak, hogy a kis államokon felváltva uralkodjanak. A kaukázusi keresztények története a XI. századtól, a szeldzsuk törökök inváziójától kezdve hanyatlani kezdett, politikai identitását és nemességét a 14. századra elveszítette, 1918-ig nem létezett örmény állam.

            Az örmények az orosz, török és a perzsa birodalmakban éltek szétszórva, sehol sem alkottak valódi többséget, ennek ellenére az örmény kereskedők és iparosok fontos szerepet játszottak a törökországi és kaukázusi ipari-kereskedelmi fejlődésben. A grúz főváros gazdasági fejlesztésében is meghatározó szerepet játszottak, és a bakui olajat az örmények is kezdték el hasznosítani. A város olajkincsei miatt is fontos szerepet játszott a két nép történelmében.

Miután több háború után az orosz birodalom annektálta az azeri területek északi részét, a kaukázusi azerbajdzsániak elszakadtak Iránban maradt honfitársaiktól. Baku olajkincse miatt azonban munkások tízezrei áramlottak vissza munkát keresve. A város központjában oroszok és örmények éltek, míg a muzulmánok a városszéli és távolabbi területeken. Amikor a társadalmi problémák fokozottabban jelentkeztek az azerbajdzsánok és a helyi örmények között véres összecsapásokra került sor, melyeket nemzeti-vallási jelzővel illettek, ez azonban nem feltétlenül volt így. Iskolázottság, szakképzettség, bérek hierarchiájában a muzulmánok voltak legalul, az örmények és az oroszok középen, legfelül pedig az európaiak. A társadalmi státus és a nemzetiségi hovatartozás szorosan összefüggött. A Baku városi duma örmények és oroszok kezében volt, hiszen a képviselet vagyoni cenzushoz volt kötve. A szegény muzulmán dolgozók gyűlölték munkaadóikat, akik főleg keresztények voltak, és egy privilégizált csoporthoz tartoztak. A XIX. század folyamán figyelhető meg leginkább a konfliktus és az együttműködés kettőssége. A már említett társadalmi problémákkal párhuzamosan ebben időben a cárizmus az örményeket és a perzsa provinciákat egységes jogrendszerbe terelte, egységes törvényekkel és adózással. A kereskedelem és az ipar felvirágzott, beindult az urbanizáció, és az orosz birodalom relatív biztonságot nyújtott.

A XIX. század végén, XX. század elején az örmények, bár földrajzilag nem voltak egységesek, mégis ők tartották ellenőrzésük alatt a Kaukázus legnagyobb városait. Történelmi anyaországuk elvesztésével csupán kulturális és nyelvi közösséget alkottak Ebben az időben a legnagyobb örmény közösség a kelet-anatóliai fennsíkon élt, számuk azonban a kurd népesség növekedésével és kaukázusi muzulmánok bevándorlásával párhuzamosan csökkent. Az örmények bizonytalan politikai helyzetük és a folyamatos diszkrimináció miatt fokozatosan hagyták el a területeket. A török hatóságok ellenszenvét csak fokozta az európai diaszpóra és az orosz birodalomban élő örmények folyamatos próbálkozása honfitársaik helyzetének javítására.

            A két nép közötti feszültség az orosz forradalom első évében, a munkásmozgalom hatására jelentősen csökkent, és felülkerekedett az etnikai konfliktusokon. A munkások közös erővel kényszerítették a tőkéseket, hogy emeljék a béreiket. Miután azonban az orosz csapatokat kivonták a Kaukázusból 1917 végén, ismét a felszínre törtek az etnikai konfliktusok. Míg az örmények a török előrenyomulástól tartottak, addig az azeriek számára ez egyfajta lehetőség volt a felemelkedésre. Végül mindkét ország tagja lett a megalakult Szovjetuniónak, ahol az etnikai ellentétek radikálisan alárendelődtek a gazdasági hatékonyságnak. A mezőgazdaság kollektivizálása parasztok százezreinek ellenállását váltotta ki, hiszen a hagyományos falusi közösségek pusztulásához vezetett. Az idegen hatalom mindkét országban ellenérzéseket váltott ki, a hagyományos uralkodói elitet felváltották a kommunisták és szövetségeseik. Az orosz nyelv és kultúra folyamatos erőltetés ellenére egyre erősödött a két országban a nemzeti jelleg. Sztálin halála után szovjet tagköztársaságok nemzeti hatalmi elitje egyre nagyobb hatalmat kapott, és lazult a Moszkvától való függőség. A Kaukázusban hagyományosan szoros baráti-családi kapcsolatrendszernek köszönhetően kialakult a másodgazdaság és a korrupt politikai gyakorlat mindkét országban. Az államokat nemzeti maffiák irányították, melyek a kommunista pártban és a hatalmi elitben tömörültek. Ebben a helyzetben Örményország és Azerbajdzsán nemzeti vezetése folyamatos nyomást gyakorolt az országokban élő kisebbségekre: asszimilálódjanak vagy vándoroljanak ki. A nacionalista tömegmegmozdulások az 1980-as években kezdődtek, és elsősorban nem az itt élő orosz nemzetiségűek, hanem az azerbajdzsáni örmények és az örményországi azeriek ellen irányultak.

 

2.2.  Az Amerikai Egyesült Államok szerepe a térségben

Török-örmény

Az amerikai térnyerés első lépése 1997-ben történt, amikor az USA bekapcsolódott a karabahi rendezésbe. Az amerikai érdekek természetesen az azeri kőolaj biztonságos szállításához kötődnek. Az országban kialakult politikai rendszer ezt maximálisan lehetővé teszi, hiszen Aliyev elnök teljes mértékben kiszolgálja az amerikai érdekeket. Bár a dinasztikus hatalomgyakorlás e formája nem az amerikaiak által erősen támogatott demokrácián alapul, az elnök eltávolítása nem érdeke az amerikaiaknak, sőt még az oroszoknak sem. A térségben uralkodó orosz-amerikai befolyás-háborúban jelenleg az USA pozíciói erősebbek, ezt tükrözi a BTC kőolajvezeték, amely Oroszországot megkerülve köti össze Bakut a világpiaccal. Az örmény területek megkerülésével, Grúzián áthaladó vezeték elsősorban nyugati cégek befektetéséből készült el, és Oroszországon kívül egy másik olaj-nagyhatalmat –Iránt- is megkerüli, csökkentve ezzel a Perzsa-öböltől való függőséget.

 

2. 3. A terület státuszának különböző értelmezése

 

A Hegyi-Karabah konfliktusban egy nép önrendelkezési joga áll szemben egy állam területi integritásával.

 

Örmény nézőpont

 

            Az Azerbajdzsáni Szovjet Szocialista Köztársaság 1991. augusztus 30-án kilépett a Szovjetunióból. A Szovjetunió 1977-ben elfogadott alkotmányának 72. cikkelye garantálta a szabad kilépés jogát a szovjet tagköztársaságoknak. 1990. április 3-án a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa elfogadott egy törvényt, amely olyan döntési eljárásokat szabályoz, amely a Szovjetunióból esetleg kilépő tagköztársaságokra vonatkozik. Ebben a kilépő köztársaságok területéhez tartozó autonóm területek számára biztosítja a népszavazás jogát, amennyiben az autonóm terület a Szovjetunió része kíván maradni, ezen kívül az autonóm területek meghatározhatják saját jogi státuszukat. Ezzel a törvény adta lehetőséggel élt a Hegyi-Karabah 1991. szeptember 2-án, és a Szovjetunió tagköztársaságává nyilvánította magát, és ezt legitimálta a december 10-i népszavazás. December 25-én azonban felbomlott a Szovjetunió, Azerbajdzsán nemzetközileg elismert állam lett, és a Hegyi-Karabahra már nem vonatkoztak a Szovjetunióban elfogadott törvények. Formálisan az Örmény Köztársaság nem tart igény Karabahra, csupán segíti a Hegyi-Karabahi Köztársaság függetlenségi harcát.

 

Azerbajdzsáni nézőpont

 

            A Hegyi-Karabah autonómiájának megszüntetése az azerbajdzsáni parlament 1991. évi november 26-i különleges döntése volt. Az 1991-es Azerbajdzsáni Köztársaság függetlenségéről szóló alkotmány 4 - a vizsgált téma szempontjából fontos - cikkelye az 1978-as alkotmányban foglaltak szerint ugyanaz maradt.

• Az alkotmány 70. cikkelye: Az Azerbajdzsáni Szovjet Szocialista Köztársaság területe a köztársaság határozott beleegyezése nélkül nem változtatható meg.
• Az alkotmány 76. cikkelye: Az Azerbajdzsáni Szovjet Szocialista Köztársaság része Nahicseván Autonóm Köztársaság, és Hegyi-Karabah Autonóm Terület.
• Az alkotmány 83. cikkelye: Hegyi-Karabah Autonóm Terület az Azerbajdzsáni SzSzK része.
• Az alkotmány 114. cikkelye: Hegyi-Karabah Autonóm Terület határainak megváltoztatására csak a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa jogosult.

A Hegyi-Karabah függetlenségéről szóló döntést egy olyan bizottság hozta, melyben Shaumian körzet képviselői is jelen voltak, ez a körzet pedig nem tartozik a korábbi karabahi autonóm területhez, ez a döntés tehát érvénytelen. Hivatalosan és nemzetközi jogilag tehát a terület Azerbajdzsán része, amit az ENSZ is elismer, hiszen 1992 márciusában ezekkel a határokkal vette fel tagjai közé.

Azerbajdzsán kitartóan tiltakozik a hegyi-karabahi önállóság ellen, arra hivatkozva, hogy ez aláássa a területi integritás elvét. Az ország vezetése azzal érvel, hogy Örményország meg szeretné szerezni magának az azeri területet. Úgy gondolják, hogy jogosan léptek fel az örmény lázadás és agresszió ellen, és elutasítják a tárgyalásokat a Hegyi-Karabahi Köztársasággal. Azerbajdzsán kijelentette, hogy a hegyi-karabahi köztársaság elismerése örmény részről, a háború bejelentésével egyenlő.

 

 

 

2.4. Eszkalálódó konfliktus: újabb háború?

 

A folyamatosan kiújuló ellenséges hangulat egy újabb háború kitörésével fenyeget. 2005-ben minden eddiginél többször sértették meg a felek a tűzszüneti megállapodást. Azerbajdzsán magas rangú katonai vezetői többször is hangsúlyozták, hogy természetesen elsősorban tárgyalásos úton próbálják visszaállítani országuk területi integritását, viszont ha nem sikerül, akkor katonai eszközökhöz nyúlnak. 2005 júliusában Aliyev azerbajdzsáni elnök kijelentette: „…a konfliktust meg kell oldani, a megszállást meg kell szüntetni, a politikai és diplomáciai erőfeszítéseink folyamatosak erre vonatkozóan, és az ellenségnek tisztában kell lennie azzal, hogy az azerbajdzsáni hadsereg bármelyik pillanatban képes felszabadítani a megszállt területeket, és ha szükséges, minden erőnket mozgósítjuk a célunk érdekében…”

Baku legfőbb érve az újabb háború mellett az, hogy Karabah nemzetközi jogilag Azerbajdzsán része, és jogosan alkalmazhat erőszakot egy agresszor állam ellen. A hadsereg megerősítésének legfontosabb tényezője a védelmi költségvetés jelentős növelése. Az azeri elnök ennek megfelelően 122%-kal növelte meg a hadseregre szánt összeget. Így a 2002-es 135 millió USD-hoz képest 2005-ben már 300 millió USD Azerbajdzsán védelmi költségvetése.

Az azerbajdzsáni tisztek új generációjának nagy része Törökországban végezte tanulmányait a NATO Békepartnerségi Programja keretében és ezzel jelentős mértékben járult hozzá a hadsereg színvonalának javulásához. Mindezek ellenére katonai szakértők véleménye szerint az azeri haderőnek meg kell birkóznia bizonyos belső problémákkal is, mint az állomány elöregedése, a haditechnikai eszközök elavulása, a korrupció állandó jelenléte a Védelmi Minisztériumban, a sorkatonák alacsony morális állapota, gyenge hadműveleti tervezés, és a belső költségvetés rossz struktúrája.

 

            Az azerbajdzsánok, különösen a menekültek elvesztették bizalmukat a diplomáciai, tárgyalásos rendezéssel és a békés megoldással kapcsolatban. Csalódottságaik, frusztrációik folyamatosan halmozódnak, és egyetlen lehetséges megoldásnak a katonai lépéseket tekintik. A menekültek belefáradtak abba, hogy több, mint 10 éve veszítették el otthonaikat, és a tárgyalások semmilyen kézzel fogható eredményt nem képesek felmutatni, véleményük szerint a nemzetközi szervezetek az örmények oldalán állnak.

Az azeri fenyegetésre reagálva Jereván és Sztyepanakert kijelentették, hogy bármikor készen állnak visszaverni egy esetleges azeri offenzívát, és minden örmény, beleértve a diaszpórát is készen áll harcolni Azerbajdzsán ellen. Az örmény vezető politikusok és magas rangú katonák kijelentették, hogy az örmény hadsereg garantálja a karabahi örmények biztonságát. Néhány radikális politikus Karabahban kijelentette, hogy a semmiképpen sem vonulnak ki harc nélkül a megszállt azeri területekről, hiszen a területet nagy véráldozatok árán szerezték meg.

            A katonai megoldás tehát a kormányok számára lehetőséget jelent a konfliktus végleges lezárására, azonban a lakosság körében nem teljes a támogatottsága ennek az alternatívának. Azerbajdzsán háborúval kapcsolatos álláspontja nem tükrözi teljesen az emberek többségének véleményét. A háborús propaganda a valóságban a legfelsőbb állami vezetés által determinált, nem a szülők tanítják a gyermekeiknek, hogy „a háború jó dolog”. Mivel az országban korlátozott a média és a sajtó szabadsága, a hivatalos álláspontot képtelenség ellensúlyozni. A lakosság nagy része felismerte, hogy az állami propaganda és a valóság között hatalmas szakadék húzódik, és félnek attól hogy nagy árat kellene fizetniük egy újabb háborúért, hiszen azt nem a politikusok vívnák, hanem az egyszerű emberek.

Örményországban sokan gondolják azt, hogy már eddig is túl nagy árat fizettek Karabahért, és nem szeretnének ismét háborúba keveredni miattuk.

 

Összegzés, következtetések

 

Az Örményország és Azerbajdzsán között lévő konfliktus az egyik legnagyobb akadálya a dél-kaukázusi békének és stabilitásnak. 12 évvel a tűzszünet megkötése után a felek képtelenek kompromisszumra jutni, sőt egy esetleges újabb háborút is reálisnak találnak. A nacionalista érzelmek folyamatosan jelen vannak mindkét oldalon, ebben igen nagy szerepe van a legfelsőbb állami szintről érkező propagandának. Véleményem szerint ez jelenti az egyik legfőbb akadályát a párbeszéd előremozdításának, illetve azok a politikusok, akiknek érdekük a status quo fenntartása, ellenkező esetben valószínűleg elveszítenék jelenlegi vezető pozícióikat.

 

            Az Örményország által megszállt Hegyi-Karabah és a további hét azeri kerület teljesen el van szigetelve. Az utóbbi 15 évben eredménytelen volt minden nemzetközi erőfeszítés a konfliktus rendezésével kapcsolatban. Ha még több év telik el ebben az ellenséges viszonyban, az együttélés lehetősége a teljesen el fog tűnni, a párbeszéd és a békés rendezés reményével együtt. A karabahi mono-etnikai berendezkedés, a letelepítési politika, az azeri tulajdonú vagyon, lakások, földek üzletek privatizálása, a legfőbb akadálya az azeri IDP-k visszatérésének és visszaintegrálásának. Az azeri menekültek rendkívüli módon függnek az azerbajdzsáni államtól, nincs lehetőségül teljes mértékben részt venni a politikai életben, és nem dönthetnek saját jövőjükkel kapcsolatban és nincs lehetőségük visszatérni otthonaikba. A menekültek a politikai játszmák kulcsfontosságú szereplői, Baku ugyanis tudatosan nem tervezi az integrálásukat, hiszen az IDP-k az egyik legfontosabb érvük Karabah visszaszerzésére.

 

            A Nagorno-Karabahhal jövőbeni státuszával kapcsolatban nincsenek közös tárgyalási alapjai a feleknek. Az azeri álláspont szerint Bakunak jogában áll katonai erőt alkalmazni Örményország ellen, hiszen az megsértette nemzetközileg elismert határait. Azerbajdzsán szerint Örményország agresszor állam, és jogosan alkalmazott katonai erőt 1990-94 között.

Jereván ezzel szemben hangsúlyozza, hogy a háború előtt a karabahi nép élt az önmeghatározás jogával, amire a szovjet alkotmány lehetőséget biztosított, és ezzel függetlenné vált Azerbajdzsántól. Következésképpen Azerbajdzsánnak nem volt joga a fegyveres erőszakhoz, és a karabahi etnikai tisztogatáshoz a háború során.

Sztyepanakert kitart azon álláspontja mellett, mely szerint újjáépítették Karabahot, megszilárdították a demokratikus intézményrendszert és elindították a gazdaság talpra állítását. Úgy gondolják, hogy ezek alapján megérdemlik a nemzetközi elismertséget, mint független állam.

A konfliktus megoldás alapjának a toleranciának és a kölcsönös bizalomnak kellene lennie, ezek azonban mindkét fél részéről hiányoznak. Ideális esetben Karabahban örményeknek és azerieknek egyenlő feltételek mellett kellene élniük, dolgozniuk egy demokratikus jogállamban. Jelenleg azonban mindkét nemzetből csak kevesen gondolják azt, hogy ez lehetséges.

 

A NATO csúcs (2008. április 2-4.) következményei, hatásai

 

 

 

I. Ukrajna és Grúza felvételének elutasítása – Orosz érdekek „győzelme”

 

Egyes elemzői vélemények szerint Oroszország teljes diplomáciai győzelmet aratott a bukaresti NATO-csúcson, mivel Ukrajna és Grúzia nem kapott meghívást a Szervezetbe, azaz nem ajánlották meg a Tagsági Akciótervet (MEP) számukra, ami aNATO előszobának számít, sőt Moszkvának hosszú időre sikerült befagyasztania a térség NATO-integrációját.

Bekövetkezett, amire az 1991-es rendszerváltás óta még nem volt példa: a NATO elismerte a modern Oroszországot, mint „szuperhatalmat”. Ha ez így közvetlenül nem is hangzott el Bukarestben, gyakorlatilag mégis ez történt. Ez az első - így precedensértékű - eset, hogy Oroszország de facto vétójogot kapott a Szövetség egy döntését illetően.

 

A siker két oknak tulajdonítható: egy közvetlen és egy közvetett orosz befolyásnak.
A közvetlen ráhatás legfontosabb eleme, hogy Oroszország gyakorlatilag megfenyegette mind a két csatlakozni vágyó államot, mind pedig a NATO tagállamokat, hogy amennyiben Kijev és Tbiliszi taggá válna, az súlyos katonai következményeket vonna majd maga után. Ez a gyakorlatban azt jelentené, hogy Oroszország már nyíltan is támogatná a grúz szakadár tartományok, Abházia és Dél-Oszétia szeparatista törekvéseit, valamint orosz nukleáris rakéták célpontjává válna Ukrajna.
Ez azonban leküzdhetetlen veszélyt jelentene a NATO-ra, mivel jelenleg az iraki és afganisztáni szerepvállalásai miatt igencsak sebezhető helyzetbe került.

A másik eszköz a Kreml kezében az afgán utánpótlási szállítmányok kérdése. Ugyanis az Orosz Föderáció területén keresztül halad át az Afganisztánba irányuló utánpótlások jelentős része. Enélkül azonban nehezen lenne elképzelhető a NATO hadműveletek fenntartása, és az afgán rendezés.

A közvetett ráhatás azt jelenti, hogy Oroszország indirekt módon képes befolyásolni Ukrajna és Grúzia belpolitikai viszonyait. Ez Grúziánál azt jelenti, hogy mivel Abházia és Dél-Oszétia hivatalosan még Grúzia része, az egész konfliktust a NATO internalizálná azzal, hogy felveszi az országot tagjai közé. A helyzetet rontja, hogy a két szakadár tartomány lakóinak nagy része az idők során orosz állampolgárságot kapott, ami egy polgárháború kirobbanásakor beláthatatlan következményekkel járna.

Ukrajnában a helyzet még rosszabb, mint Grúziában, mert a NATO-tagságot igazából csak a kormány és az elnök támogatja, de a lakosság nem (ellentétben Grúziával, ahol a grúz többség helyesli a NATO-ba való belépést). Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy egy NATO-csatlakozásról tartandó népszavazáson (ami az ukrán alkotmány szerint kötelező) az ukrán választópolgárok 90 százaléka ellenezné a tagságot, ami így presztízsveszteség lenne a szövetségnek. Másik probléma, hogy Ukrajnában jelentős orosz kisebbség is él, ami Grúziához hasonlóan szintén polgárháborús helyzetet okozhatna, ha a moszkvai politika éppen úgy kívánná, ami megint a feszültségek internalizálását jelentené a NATO számára.

Mindezek ismeretében nehéz lenne a térség számára a Moszkva-barát alternatívától eltérő lehetőséget nyújtani. Hiába van a két említett országban, Ukrajnában és Grúziában „nyugatbarát” kormányzat, sőt még Grúziában a lakosság körében is teljes konszenzus van a nyugathoz való csatlakozást illetően, olyan politikai determinizmus jellemzi a térséget, amelyből egy orosz putyini külpolitika alatt gyakorlatilag adott helyzetben képtelenség kiszakadni.

 

Párizs és Berlin határozottan akadályozta a felvételt, Nyugat-Európa többi állama (Franciaország, Olaszország, Belgium, Spanyolország, Portugália, Luxemburg, Hollandia) is egyetértett velük.
Attól tartanak ugyanis, hogy a Fekete-tenger partján fekvő volt szovjet köztársaságok felvétele, illetve felvételük folyamatának megkezdése válságos helyzetet teremthet a szövetség és Oroszország viszonyában, amelyet már amúgy is alaposan megterhelt a koszovói kérdés és az a washingtoni terv, hogy az amerikai rakétavédelmi pajzs egyes elemeit Csehországba és Lengyelországba telepítik. Úgy látják a két ország sem politikailag, sem katonailag nincs felkészülve a NATO-előszobának számító akcióprogramra (Tagsági Akcióterv- MAP), és a volt szovjet tagköztársaságok felvételével Oroszországot nem lenne szabad ingerelni.

Összefoglalva a visszautasítás mellett érvelők három csoportba osztják indokaikat. Először: demokratikus deficit van mindkét országban; másodszor: Oroszország tiltakozása; harmadszor, és csak Grúziára vonatkoztatva: vannak ún. befagyott konfliktusok, azaz Grúzia nem képes szuverenitását gyakorolni területének nem elhanyagolható részén, Abháziában és Dél-Oszétiában. A NATO nem vehet föl olyan országot a tagjai közé, amely potenciális katonai konfliktusforrás Oroszországgal szemben.

A MAP-et ugyan nem adták meg, ám az állam- és kormányfők kommünikéje így fogalmaz: "Ukrajna és Grúzia a NATO tagjai lesznek.". Azaz a záródokumentum kimondja, hogy a NATO ajtaja nyitva marad, Ukrajna és Grúzia előtt is. Tagsági akciótervük ügyében akár a tagországok külügyminiszterei is dönthetnek majd, akik legközelebb decemberben ülnek össze. Ezt Viktor Juscsenko ukrán elnök Bukarestben „egyértelmű győzelemnek” minősítette.

Másik szempontból megközelítve a felvétel kérdését, ha Oroszország hangos ellenkezése dacára a NATO végül felajánlotta volna Ukrajnának és Grúziának a MAP-et akkor sem történik semmi. Oroszország fenyegetettsége természetesen nem nő, mint ahogy nem nőtt a visegrádiak és nem nőtt a baltiak csatlakozásakor sem. De ha Oroszország úgy gondolja is, hogy ezek a döntések sértik az érdekeit, akkor sem fenyegetőzhet - legfeljebb konzultálhat, elmondhatja aggályait, és meghallgathatja az ellenérveket. Végül is Oroszország a keménykedéssel maga hajthatja szomszédait a NATO karjaiba - és azt éri el ezzel, hogy a NATO szemet hunyjon a két tagjelölt amúgy létező, fentebb felsorolt hiányosságai felett.

II. Bővítés - Balkáni felvétel

Horvátország és Albánia meghívást kapott a NATO-ba.

A NATO-tagállamok elismerték Macedóniának az európai értékek és a NATO iránti elkötelezettségét, de mivel a Görögországgal folytatott névvitát - Görögország északi tartományát szintén Makedóniának hívják, emiatt a görögök ragaszkodnak ahhoz, hogy Macedónia jelzős nevet (Új- vagy Felső-) használjon állami megjelölésként, megkülönböztetve magát a görög tartománytól - még nem sikerült rendezni most nem kapott meghívást.

Macedóniának nem kell megvárnia a következő NATO-csúcsot a meghíváshoz, ez hamarabb is lehetséges, ha rendeződik a macedón–görög névvita.

 

Itt érdemes kiemelni, hogy a magyar külpolitika az ügyben oroszlánrészt vállalt, a balkáni bővítés egyik motorja volt; ez logikus következménye annak, hogy a Balkán stabilizációja a magyar külpolitika prioritása. Magyarország a szövetség nyugat-balkáni bővítésében a térség stabilitásának egyik legfontosabb eszközét látja, számunkra Horvátország felvétele a minimum elvárás volt.

 

Balkáni aggályok

A NATO döntése, amellyel nem hívta meg tagjai közé Macedóniát, tápot adott azoknak a félelmeknek, amelyek szerint destabilizálódhat az egykori jugoszláv tagköztársaság, s fölerősödhetnek a nacionalista és Nyugat-ellenes érzelmek a Balkánon.

Antonio Milososzki macedón külügyminiszter a múlt héten arról beszélt, hogy ha a NATO-csatlakozás terén nem történik előrelépés, akkor hazája valószínűleg kivonul az Athénnal folyó tárgyalásokról. Ez viszont csapást mérhet Szkopje EU-ambícióira is, mivel Athén vétót emelhet Macedónia uniós felvétele ellen.

„A NATO-tagság hatalmas jelképes jelentőséggel bír valamennyi korábbi kommunista ország számára. A bukaresti döntés mintegy kirekeszti az országot abból, amit Kelet-Európában a "civilizált világnak" tekintenek” - fogalmazott egy nyugati agytröszt stratégiai elemzője, nevének elhallgatását kérve.

„A NATO bukaresti döntésének negatív következményei lesznek. A macedón kormányra mind kívülről, mind belülről nyomás fog nehezedni” - állapította meg Mentor Nazarko albán politikai elemző.

 

Azzal, hogy Macedóniát a NATO nem vette fel tagjai közé két elvet is felrúgott. Egyrészt a regionalitás elvét, beleértve és kiemelve azt a célt, hogy Koszovó mellett minden országot fel kell venni, másrészt az egyéni elbírálás elvét, azaz, hogy minden országot saját felkészültsége alapján kell vizsgálni.

 

A bukaresti csúcs résztvevői megállapodtak abban is, hogy Bosznia-Hercegovinával és Montenegróval párbeszédet kezdenek pénzügyi, gazdasági és biztonsági kérdésekről, NATO-csatlakozási törekvéseikkel összhangban. Ez azt jelenti, hogy a NATO erősíteni akarja a Nyugat-Balkán térségének a biztonságát, így a két országgal egy a korábbinál intenzívebb egyeztetési tárgyalási fázist kezd el a NATO. A bukaresti csúcstalálkozón döntés született arról is, hogy a NATO Szerbiával is szorosabb együttműködést alakít ki a Partnerség a Békéért program keretein belül. Belgrád - a másik két országgal ellentétben - egyelőre nem jelezte, hogy élni kívánna a lehetőséggel.

III. Franciaország visszatérése a NATO katonai szervezetébe

Nicolas Sarkozy bejelentette, hogy az év második felében esedékes, december 31-ig tartó francia EU-elnökség után újra be akarja vonni Franciaországot a NATO integrált katonai szervezetébe. A visszatérésre – a katonai szervezetből de Gaulle tábornok 1966-ban vonta ki országát, tiltakozásképpen a növekvő amerikai befolyás miatt – a jövő áprilisi NATO-csúcs adhat alkalmat, amelyet Franciaország és Németország közösen szándékozik megrendezni. A NATO történetében ez lesz az első közös rendezésű csúcsértekezlet a 60. évforduló „stílusos” megünnepléseként.

Itt a NATO teljes stratégiai koncepcióját felül kell vizsgálni, azaz az 1999-es alapdokumentumot.

IV. Felajánlások, Missziók megerősítése

 

Sarkozy megerősítette, hogy országa egy zászlóaljnyi katonát és különleges erőket küld Afganisztánba az ottani NATO-misszió erősítésére (kb. 700 fő).

Egy magas rangú amerikai tisztségviselő szerint George Bush elnök a találkozón megerősítette: az Egyesült Államok további katonákat tud átvezényelni Dél-Afganisztánba, ha Franciaország egy zászlóaljat küld az ázsiai ország keleti részébe, valamint így Kanada sem vonul ki Afganisztánból.

A NATO-tagállamok vezetői kötelezettséget vállaltak a szervezet bukaresti csúcsértekezletén Afganisztánba vezényelt csapataik megerősítésére, a hadműveletek terheinek megosztására, valamint a katonák bevethetőségére vonatkozó korlátozások csökkentésére. A tanácskozásról kiadott nyilatkozat szerint a tagországok vállalják, hogy támogatják egymást a fanatikus muzulmán tálibok elleni hadműveletek terheinek megosztásában. Ígéretet tettek arra, hogy "a lehető legrugalmasabban" kezelik Afganisztánban szolgáló katonáik bevethetőségének kérdését. (Jelenleg több részt vevő ország technikai és politikai megfontolásokra hivatkozva korlátozza katonáinak bevethetőségét az ázsiai ország legveszélyesebb csataterein.)

Magyarország Bukarestben bejelentette, hogy egy harmaddal növeli jelenlétét Afganisztánban, és továbbra is jelen lesz Koszovóban és a többi NATO-misszióban is. Megerősítettük, hogy 2008 őszétől átvesszük a kabuli repülőtér irányítását, ehhez nagyjából 40-50 ember szükséges. Megerősítettük, hogy speciális műveleti egységet telepítünk az év második felében, és, hogy katonai kiképző csoportot küldünk az afgán nemzeti hadsereg képességeinek fejlesztésére.

V. Rakétavédelmi pajzsok kérdésköre

Bukarest legnagyobb sikere a NATO-csúcson az, hogy az észak-atlanti szövetség kiegészíti az amerikai rakétavédelmi rendszert, így Románia is védelem alá kerül. Azaz megállapodás született arról, hogy a NATO megépíti azt a kiegészítő rakétavédelmi rendszert, amely lefedi a hasonló amerikai rakétapajzs által nem védett délkelet-európai tagállamokat. Minderre azért van szükség, mert a tagországok összterületének mintegy 20 százaléka lefedetlen. Az amerikai pajzsnak összekapcsolhatónak kell lennie azzal a rakétavédelmi rendszerrel, amelyet a szövetség építhet ki saját szükségleteire, hogy védelmet nyújtson azon tagállamainak is, amelyek nem kerülnének az amerikai rakétapajzs oltalma alá. Mivel a szövetségesek biztonsága oszthatatlan a szövetség alapelvei szerint, biztosítani kell a rakéták elleni védelmet az összes szövetséges ország teljes területének - állapítja meg a zárónyilatkozat. (A NATO délkeleti szárnyának négy országa - Törökország, Görögország, Bulgária és Románia - maradna ki az amerikai pajzs oltalma alól.)

Az amerikai rakétarendszernek most tulajdonképpen az európai kiegészítő párját építik ki. Ezzel a két rendszerrel együtt, a két rendszer együttműködésben történő fejlesztésével a szövetség teljes európai területének mintegy 80 százalékát sikerül lefedni. És a mi szempontunkban az a fontos, hogy ebben a 80 százalékos lefedettségben Magyarország benne van. Azaz Magyarországot is ez a közös európai-amerikai rakétapajzs fogja védeni.

Továbbmenve  NATO javasolta Oroszországnak, hogy kapcsolják össze az amerikai és az orosz rakétavédelmi rendszert is, valamint azt a hasonló rendszert, amelynek kiépítését a NATO tervezi.

VI. Magyarország „sikerei”, lehetőségei

A védelmi miniszterek vacsoráján jelentős előrelépést ért el Magyarország. Az amerikai védelmi miniszter felszólította a programhoz csatlakozókat, minél előbb hagyják jóvá a C-17-es stratégiai légi szállító programot (amelynek keretében Pápán, a három óriásgép bázisrepülőterén kiépítik a program működtetéséhez szükséges struktúrákat). A bukaresti csúcson létrejött megállapodásnak köszönhetően mintegy tízmilliárd forintos költséggel korszerűsítik a pápai katonai szállítási légi bázist. Ennek több mint kétharmadát, mintegy 7 milliárd forintot a szövetség költségvetése biztosít. Amellett, hogy a repüőtér a C17-es szállító óriásgépek kiszolgálására alkalmassá válik, szélesebb, a Közel-Keletig elnyúló, odairányuló katonai akciók logisztikai támogatására is képesek leszünk a pápai repülőtér és a C17-es szállítógépek felhasználásával.

Nagy-Britannia és Franciaország a másik magyar javaslat, a közös helikopter felújítás kapcsán bejelentette, közös alapot hoznak létre ennek finanszírozására. London 5,75 millió fontot helyezett el az alapban, amelyhez más államok is csatlakozhatnak. Elsőként a magyar helikopterek felújítását kezdik meg.

 

 

VII. NATO-Oroszország Tanács

 

A NATO-Oroszország Tanács bukaresti ülésén több kérdésben nem alakult ki egyetértés.

Oroszország hajlandó együttműködni a NATO-val, ha tiszteletben tartják Moszkva érdekeit - hangoztatta Vlagyimir Putyin. Politikai szempontból előrelépésnek vallotta azt a pénteken Bukarestben aláírt megállapodást, amelynek értelmében az észak-atlanti szövetség afganisztáni missziójához orosz területen keresztül szállítanak - nem katonai eszközökből álló - utánpótlást.

 

Putyin leszögezte: közös érdeklődésre számot tartó ügyekben folytatják az együttműködést, de ennek eredménye a NATO-tagállamok magatartásától függ, vagyis attól, hogy mennyiben hajlandók kompromisszumot elfogadni az Oroszország számára kényes ügyekben. Szerinte komoly akadályok hátráltatják a NATO-orosz kapcsolatok fejlődését. Ezek közé sorolta a NATO folytatódó bővítését, a NATO katonai infrastruktúrájának az orosz határok közelében történő fejlesztését, a hagyományos európai haderők korlátozására vonatkozó CFE-szerződés ügyét és a Kosovo körüli válságot, valamint az amerikai rakétavédelmi rendszer elemeinek kelet-európai telepítését. Mindez Putyin szerint nem járul hozzá a NATO és Oroszország közötti bizalom növekedéséhez.

 

 

 

 

Összességében Bukarestben az általános vélemény az volt, hogy az Egyesült Államok terveit az európai szövetségesek több ponton elutasították, - Franciaország, Németország és Olaszország részben legyőzte az Egyesült Államokat. - így nem kapott meghívást Macedónia és tagsági akciótervet Ukrajna és Grúzia, amit a megfigyelők többsége Oroszország győzelmeként értelmezett.

Olyan vélemények is vannak azonban, amelyek szerint George W. Bush tulajdonképpen ezzel a részleges kudarccal a tagállamokat védő rakétapajzs kiterjesztését váltotta ki, ami nem kizárt, hogy egyik fő stratégiai célját képezte.

Alapvető, jövőbe mutató fontos döntések nem születtek ezen a csúcson:

A bővítési folyamat még nem zárult le.

A NATO szerepe hosszú távon nem lett letisztázva.

Amit sikerként lehet értékelni, hogy a szervezet kifelé egységet tudott mutatni.

 

 

 Lakossági tájékoztató egyes természeti és civilizációs katasztrófák esetére

 

 

Az emberiség számos veszélynek van kitéve – ez nem is volt, és soha nem is lesz másképp. Mindennapi életünk során számos tényleges és potenciális veszéllyel szembesülünk, kezdve egy véletlen szerzett horzsolástól, egészen egy súlyos ipari balesetig vagy pusztító tűzvészig. A skála két végpontja között annyi elem helyezkedik el, hogy azokat lehetetlenség lenne felsorolni. Sok potenciális veszélyforrásról tudomást sem veszünk, pedig nap mint nap találkozunk velük. Csak gondoljon arra, hány autó megy el ön mellett egy délelőtt – egy ember irányította gépezet, mely akár figyelmetlenségből, akár műszaki hibából adódóan súlyos baleseteket okozhat. Az ilyen és ehhez hasonló példákat a végtelenségig sorolhatnánk. De mindez nem azt jelenti, hogy folyamatos félelemben kell élnünk, egyszerűen csak fel kell készülnünk arra, hogy amiről esténként a hírekben hallunk, akár velünk is megeshet. Ugyanakkor a különböző veszélyek sokasága mellet létezik az emberi reagálás sokszínűsége is. Az egyszerű baleseteket és akár nagy katasztrófákat is meg tudjuk előzni vagy fel tudjuk számolni az esetek túlnyomó többségében. A mindennapokban ez higgadtsággal, a szabályok betartásával, odafigyeléssel és józan ésszel megoldható.

A ránk leselkedő veszélyek egy speciális csoportját alkotják a katasztrófák. Ilyenkor az emberek élete, egészsége, anyagi javai, alapvető ellátásuk, illetve a természeti környezet kerül veszélybe vagy károsul oly mértékben, hogy megelőzése, elhárítása vagy a következmények felszámolása meghaladja a feladatra kirendelt szervek védekezési lehetőségeit, és különleges intézkedések bevezetését, illetve szigorúbb együttműködést követel meg. Az ilyen nagy horderejű eseményeke a lakosságnak is fel kell készülnie, hogy egy váratlan veszélyhelyzetben gyorsan és megfelelően cselekedjen, és együtt tudjon működni a résztvevő szervekkel.

Jelen írás a hazánkban esetlegesen előforduló katasztrófákra való felkészítést szolgálja, lényegretörő és közérthető formában. Fontos azonban megjegyezni, hogy ez a tájékoztató a legrosszabb forgatókönyveken alapszik, javarészt túlmutat a hazai realitáson és tapasztalatokon. De mivel a jövő kiszámíthatatlan, minden eshetőségre fel kell készülnünk. Az alább leírt tanácsok általánosan használhatók az adott katasztrófa, vagy katasztrófaveszély esetén, de hangsúlyozni kell: minden esetben kövessük a hatóságok utasításait, ugyanakkor merjünk hagyatkozni saját józan eszünkre is.

 

 

 

„minden állampolgárnak, illetve személynek joga van arra, hogy megismerje a környezetében lévő katasztrófaveszélyt, elsajátítsa az irányadó védekezési szabályokat, továbbá joga és kötelessége, hogy közreműködjön a katasztrófavédelemben”

 

(Részlet a katasztrófavédelmi törvényből)

Mi a teendő árvíz esetén?

 

Hazánkban a legnagyobb problémát jelentő, rendszeresen előforduló természeti katasztrófa az árvíz, országszerte a települések 80%-át veszélyezteti valamilyen formában.

Magyarországon nem jellemző a hirtelen, nagy erejű áradás – ha ez mégis bekövetkezne (pl. gátszakadás), haladéktalanul meneküljön magasabban fekvő területekre (domb, hegy, emelet, padlás)

A legtöbb esetben azonban a vízszint emelkedése előre jelezhető, így több idő áll rendelkezésre a felkészüléshez, ezért folyamatosan figyelni kell a híradásokat, illetve a követni a katasztrófavédelmi, vízügyi és egyéb szervek utasításait és tanácsait.

 

A rendelkezésre álló idő és a vízszint várható magasságának függvényében a következő lépéseket ajánlatos megtenni:

 

• Folyamatosan figyelje a híradásokat.
• Készítsen elő zseblámpát, elemes rádiót és mobiltelefont, illetve ezekhez tartalék elemeket és akkumulátorokat.
• Szerezzen be megfelelő védőruházatot: gumicsizmát, vízhatlan ruhákat, kesztyűt.
• Szerezze be a szükséges eszközöket: köteleket, mentőmellényeket, szivattyút, homokzsákokat, esetleg csónakot.
• Az udvarról vigyen be a lakásba minden olyan dolgot, amit a víz elsodorhat, vagy amiben kárt tehet.
• Homokzsákokkal, árkokkal készüljön fel a víz elvezetésére és távoltartására (a védekezés módjairól tanácsot a helyi katasztrófavédelmi, vízügyi és egyéb szervektől kérhet).
• Értéktárgyait, háztartási eszközeit, vigye fel a padlásra, illetve az emeletre, vagy szállítsa el
• Áramtalanítson, zárja el a víz- és gázcsapokat.
• Készüljön fel a kitelepítésre/kimenekítésre, állítsa össze veszélyhelyzeti csomagját.
• Ha az idő hiányában a fentiekre nincs lehetősége, menjen fel az emeletre, vagy a házon kívül keressen magasabban fekvő területeket.
• Amennyiben ön a ház elhagyása mellett dönt, vagy a hatóságok elrendelik a kitelepítést/kimenekítést, szedje össze legfontosabb holmijait, és keressen magasabban fekvő területeket, illetve menjen a kijelölt gyülekezési pontra.
• Mielőtt elhagyja a lakást, zárja el a víz- és gázvezetékeket, kapcsolja le az áramot, oltsa el a tüzeket, az ajtókat kulccsal zárja be, az ablakokat csukja be.
• Ha van rá lehetősége, segítsen a szomszédainak, ismerőseinek, vagy jelentkezzen a hatóságoknál önkéntesnek.

 

Az árvíz alatt:

 

• Maradjon távol a víztől és a vízparttól.
• Ne kíséreljen meg átkelni a hömpölygő vízen, mivel nem ismeri annak mélységét és sodrásának erejét – már a 20 centiméter magasságú vízfolyás is ledöntheti az embert a lábáról.
• Autóval se kísérelje meg az átkelést az áradaton – már a 60 centiméter magasságú vízfolyás is elsodorhatja az autót, súlyos baleseteket okozva ezzel.
• Kerülje el a leszakadt villanyvezetékeket és az esetleg még áram alatt álló elektromos készülékeket.
• Lehetőleg csoportosan közlekedjen, és mindig viseljen megfelelő lábbelit.
• Csak sürgős esetben telefonáljon, hogy csökkenjen a vonalak terheltsége és készüljön fel arra, hogy a szolgáltatás szünetelhet is.

 

 

Az árvíz után:

 

• Kerülje a még víz alatt álló területeket.
• Ha a lakását és/vagy annak környékét elárasztotta a víz, a hatóságok fertőtlenítést fognak végezni, addig a területre nem szabad belépni, mert a víz kimoshatta a csatornák tartalmát, döglött állatokat, veszélyes anyagokat sodorhatott magával.
• A felgyülemlett szemét, illetve az állati tetemek, veszélyes anyagok elszállítását a hatóságok végzik.
• Feltétlenül ellenőriztesse ingatlanán belül a víz-, gáz- és elektromos vezetékeket, mielőtt újra használatba veszi azokat.
• Vegye figyelembe, hogy a víz-, gáz- és elektromos szolgáltatás szünetelhet, mivel a szolgáltatónak is el kell végeznie az ellenőrzéseket és az esetleges javításokat.
• Vezetékes ivóvizet csak a hatóságok engedélye után lehet fogyasztani és felhasználni.
• A kutak vize sokig fertőzött lehet, azokból csak a megfelelő ellenőrzések után lehet fogyasztani embereknek és állatoknak egyaránt.
• Végeztesse el lakása statikai ellenőrzését.
• Az elázott elektromos berendezéseket csak alapos szakértői ellenőrzés után használja újra.
• Ha szükséges, adassa be a megfelelő védőoltásokat.
• Kerülje el a leszakadt elektromos vezetékeket.

 

Mi a teendő nagy erejű szélvihar esetén?

 

A szélsőséges erejű szélvihar bizonyos esetekben előre jelezhető, ezért a rendelkezésre álló idő függvényében a következő lépéseket ajánlatos megtenni:

 

• Folyamatosan figyelje a híradásokat.
• A háza körül található fák meggyengült ágait vágja le.
• A háza környékéről gyűjtsön össze és vigyen be az épületbe minden olyan tárgyat, amit a szél felkaphat (pl. műanyag kerti bútorok, szerszámok) – ezek ugyanis súlyos sérüléseket okozhatnak.
• Zárja be az ablakokat, eressze le a redőnyöket, csukja be a spalettákat.
• Zárja kulcsra a kapukat és a bejárati ajtókat.
• Készüljön fel egy esetleges áramszünetre.
• Készítsen elő zseblámpát, elemes rádiót és mobiltelefont, illetve ezekhez tartalék elemeket és akkumulátorokat.
• A vihar ideje alatt maradjon a házban.
• Hagyja el a hamis biztonság illúzióját keltő lakókocsikat és sátrakat, illetve a gyenge épületeket.
• Csak sürgős esetben telefonáljon, hogy csökkenjen a vonalak terheltsége és készüljön fel arra, hogy a szolgáltatás szünetelhet is.

 

Amennyiben a szélvihar a szabadban éri:

 

• Minél hamarabb keressen stabil menedéket, lehetőleg olyat, ami felülről és minél több oldalról nyújt védelmet (pl. buszmegálló, aluljáró).
• Amennyiben erre nincs lehetősége, húzódjon egy stabil fal tövébe, vagy bukjon le egy árokba, vagy a földre, és takarja el szemét és fejét.
• Kerülje a fákat, és villanyoszlopokat, épületeket (hacsak nem tud bemenekülni) illetve minden olyan helyet, ahol bármit önre fújhat vagy dönthet a szél.
• Védje szemét a szél által felkapott portól, üvegszilánkoktól, törmelékektől.

 

A vihar után:

 

• Kerülje el a leszakadt elektromos vezetékeket.
• Figyeljen a felülről érkező esetleges veszélyekre (letört faágak, meglazult cserepek).

 

Mit tegyünk, hogy csökkentsük a villámcsapás bekövetkezésének esélyét?

 

Épületben:

 

• Szereljen fel villámhárítót.
• Kerülje a potenciális vezetők közelségét (elektromos kábelek, csövek).
• Maradjon távol az elektromos készülékektől, ha lehetséges, még a vihar előtt húzza ki azok kábeleit az elektromos hálózatból.
• Ne használja a telefont, hacsak nem segítséget kell hívnia.
• Ne engedjen vizet a csapokból, mivel ez is vezeti az áramot.

 

Szabadban:

 

• Siessen be egy épületbe, vagy üljön be autójába és húzza fel az ablakokat.
• Ne maradjon bicikli vagy motorkerékpár nyergében.
• Mivel a villám általában a legmagasabban levő tárgyakba csap bele, kerülje, hogy ön legyen a legmagasabb célpont, ezért ne húzódjon magányosan álló fa vagy oszlop alá.
• Kerülje a nyílt területeket, a vizet, a magaslatokat.
• Feküdjön a földre vagy egy árokba.

 

A villámcsapás elkerülésének érdekében követendő alapelvek: kerülni kell a fémtárgyakat, a vizet, a magaslatokat és a nyílt területeket, illetve a magányosan álló, magas tárgyakat

 

Mi a teendő hirtelen, nagy mennyiségben lehulló csapadék esetén?

 

A hirtelen lehulló, nagy mennyiségű csapadék a vizek partján, illetve a mélyen fekvő területeken áradásokat okozhat.  A városi területeken a nagymennyiségű csapadékot az árkok, lefolyók és csatornák nehezen vezetik el, így a vízszint hamar megemelkedik, az utcák természetes folyómedrekké változnak. A víz elöntheti az alagsorokat, pincéket, aluljárókat és kárt tehet a közművekben. Kerülje a mélyen fekvő területeket és helyiségeket, és se gyalogosan, se gépjárművel ne próbáljon meg átkelni a hömpölygő folyamon, mivel nem ismeri annak mélységét és sodrásának erejét. Részletesebb tanácsokat a ”Mi a teendő árvíz esetén?” pontban találhat.

 

 

Mi a teendő, ha otthonunkat közeledő tűz fenyegeti?

 

Száraz, meleg időszakban a keletkező tüzek hamar nagy kiterjedést érhetnek el, és ha a tűzoltóság nem tudja uralma alatt tartani, lakóházakat is fenyegethetnek. Ha a hatóságok úgy értékelik a helyzetet, hogy a lángok továbbterjedése emberéleteket veszélyeztet, elrendelik a kitelepítést/kimenekítést. Amint tudomást szerez a tűzről, készüljön fel az evakuációra és készítse össze legfontosabb holmijait (veszélyhelyzeti csomag). Ne habozzon elindulni, ha a hatóságok elrendelik a kimenekítést. Amennyiben a tűz még messze jár, de várhatóan nem lehet megfékezni, akkor önerőből és a hatóságok segítségével próbálja meg elszállítani fontosabb értékeit. Soha ne próbáljon egyedül nagyobb tüzeket eloltani.

 

Mi a teendő hosszantartó havazás vagy hóvihar, illetve a külvilágtól való elszigetelődés esetén?

 

Már kis mennyiségű havazás is komoly gondokat okozhat, mert megnehezítheti a közlekedést, egy komoly hóvihar pedig számos veszélyt rejteget.

 

A hóviharok veszélyei:

 

• A vihar alatt a szél és a hó megnehezít vagy lehetetlenné tesz  bármiféle gyalogos, szárazföldi, vízi, légi közlekedést.
• A vihar után a szárazföldi közlekedés megbénulhat.
• Az erős szél és a hideg együtt sokkal hamarabb okoz kihűlést, esetleg fagyási sérüléseket.
• Az erős szél komoly károkat és baleseteket is okozat.
• Az autósok elakadhatnak az utakon.
• Egész települések szigetelődhetnek el a külvilágtól.
• A felgyülemlett hó alatt károsodhatnak a tetőszerkezetek.
• Megszűnhet a gáz-, víz-, és áramellátás, illetve szünetelhet a telefonszolgáltatás.

 

Ha van ideje felkészülni a hóviharra, a következő lépéseket tegye meg:

 

• Folyamatosan figyelje a híradásokat.
• Készítsen elő hólapátot, sót, homokot, elemes rádiót és zseblámpát, tartalék elemeket.
• A család összes mobiltelefonját töltse fel, szerezzen be tartalék akkumulátort.
• Halmozzon fel tartalékokat vízből, nem romlandó élelmiszerekből, gyógyszerekből.
• Szerezzen be hordozható alternatív fűtőtestet és tűhelyet.
• Halmozzon fel tartalékokat tüzelőanyagból.
• Készítsen elő meleg ruhákat.
• Víztelenítse a kinti csapokat, nehogy a fagyás miatt elrepedjenek a csövek, és elárassza a víz a házat.

 

A hóvihar alatt:

 

• Maradjon a lakásában, húzza le a redőnyöket, csukja be a spalettákat.
• Fogyasszon magas energiatartalmú ételeket és meleg italokat.
• Ne végezzen megerőltető fizikai tevékenységeket (pl. hólapátolás), ne mozduljon ki, hacsak nem muszáj.
• Semmiképp se tegyen meg gyalog hosszabb távokat, főleg egyedül.
• Ha ki kell mennie az épületből, mindenképp öltözzön fel vastagon és rétegesen, ne hagyja semelyik testrészét fedetlenül, mert a hideg és az erős szél együtt hamar fagyási sérüléseket okozhat. Viseljen sapkát (a testhőmérséklet 50%-a a fedetlen fejen át távozik).

 

Ha a lakását a lehullott hó elzárta a külvilágtól, értesítse a hatóságokat, akik a segítségére sietnek majd, és készüljön fel az esetleges hosszabb benntartózkodásra. Ne ijedjen meg ha a telefonvonalak túlterheltek, próbálja meg a hívást később.  Ne küzdjön feleslegesen az elemekkel, ne akarjon méteres hótorlaszokat ellapátolni – várja meg a segítséget. Ossza be a rendelkezésére álló vizet, élelmiszert és gyógyszert. Pihenjen, ne végezzen semmi megerőltető és kockázatos tevékenységet, hiszen a mentők sem tudják megközelíteni a házat. Ha az áramszolgáltatás megszűnik, zseblámpával világítson, kerülje a petróleumlámpák használatát, mert azok tüzet okozhatnak. Zsebrádión kövesse a híreket, mobiltelefonját csak szükség esetén kapcsolja be, hogy az akkumulátor tovább kitartson. Ha a hűtőt résnyire, rövid időre nyitja ki, a hideg tovább megmarad benne. Elsőként a romlandó ételeket fogyassza el. A gázszolgáltatás megszakadásával a fűtés is leállhat, ilyenkor alternatív fűtőkészülékeket kell alkalmazni. Akinek nincs kandallója a lakásban, az gáz-, illetve áramalapú berendezéseket használjon, amennyiben rendelkezik ilyennel. Az elektromos fűtőeszköz biztonságosabb, de az áramszolgáltatás sokszor szünetelhet, a gázpalackról működő eszközök alkalmazásakor pedig elengedhetetlen a rendszeres szellőztetés, hogy a keletkezett mérgező égéstermékektől megszabaduljon. Nyílt lánggal fűteni nagyon kockázatos, mert az könnyen tüzet okozhat. Ebben az esetben is rendkívül fontos a rendszeres szellőztetés. Főzéshez szintén gáz-, vagy áramalapú eszközöket használhat, az említett biztonsági előírások mellett. Ha a lakás fűtése nehezen megoldható, vagy hosszú bezártságra kell készülni, csak egy szobát használjon, azt fűtse – az ajtókat zárja be, a réseket tömítse el rongyokkal és újságpapírokkal, az ablakokat borítsa be pokrócokkal, így jobb lesz a szigetelés. Öltözzön fel melegen, és sapkát is viseljen, de figyeljen, hogy ne izzadjon, mert az megfázáshoz vezethet. Ha még ez se lenne elég, a családtagok bújjanak össze az ágyon vagy a kanapén, és takarják be magukat.

 

Ilyen időben autóba ülni roppant kockázatos és kerülendő. Ha mégis muszáj ezt megtenni, gondoskodjon róla, hogy járműve megfelelő műszaki állapotban legyen, és elegendő benzin álljon rendelkezésre. Állítson össze egy csomagot arra az esetre, ha az autó elakadna a hóban, hiszen ilyenkor hosszabb ideig kell a segítségre várni. A csomagban legyen: meleg ruha, pokróc, élelmiszer, víz, zseblámpa, elemes rádió, tartalék elemek, mobiltelefon, gyógyszerek, kés, kisebb hólapát, szerszámok, só, illetve a rendszeresen használt szerszámok és kiegészítők. Csak nappal induljon el, lehetőleg ne egyedül. Ne próbálja meg az utat lerövidíteni alacsonyabb rendű utakon és vezessen körültekintően. Ha autójával a hóban ragad, készüljön fel a hosszabb ottartózkodásra, és mobiltelefonon próbáljon segítséget hívni. A kihűlés elkerülése végett, a motort minden órában csak 10 percig járassa, így a jármű sokáig meleg marad, de ne feledkezzen meg a szellőztetésről, mivel az utastérbe esetleg visszaáramló gázok halált is okozhatnak. Öltözzön fel rétegesen (annyira, hogy ne izzadjon) és rendszeresen egyen és igyon. Az akkumulátort csak akkor használja, ha tényleg szükséges. Soha ne hagyja el a járművet, mivel a zord időjárás nagy veszélyeket rejteget, és a mentőcsapatok is az autójánál, az út közelében keresik majd.

 

Mi a teendő földrengés esetén?

 

Földrengés alatt:

 

• Amíg a földrengés tart, ne próbáljon meg kijutni az épületből, hacsak nem a kijárat közvetlen közelében tartózkodik – ez esetben távolodjon el az épülettől.
• Bukjon le, és húzódjon egy masszív asztal alá.
• Ha erre nincs lehetősége, lapuljon valamelyik belső fal tövébe, sarokba, vagy egy ajtóközbe.
• Maradjon távol a külső falaktól.
• Maradjon távol az ablakoktól, tükröktől, és más üvegtárgyaktól.
• Kerülje a szekrényeket, polcokat, és más helyeket, ahol sérülést okozó tárgyak eshetnek önre.
• A konyha sok potenciális veszélyt rejt – innen távozzon azonnal.
• Ha van rá egy pillanatnyi ideje, oltsa el a nyílt lángokat (pl. tűzhely, gyertya).
• Ha a földrengés az ágyban éri, maradjon ott – hacsak nem áll fenn a veszélye, hogy valamilyen berendezési tárgy önre eshet – és védje magát a takarókkal, a párnákkal.

 

Ha a földrengés a szabadban éri:

 

• Maradjon távol az épületektől, fáktól, oszlopoktól, elektromos vezetékektől.
• Ha hegy- vagy domboldal közelében tartózkodik, készüljön fel földcsuszamlásra.
• Ha autóban ül, húzódjon az út szélére, állítsa le a járművet biztonságos helyen, de ne szálljon ki. Hajtson le a hidakról, felüljárókról.

 

 

Földrengés után:

 

• Számítson utórengésekre.
• Kerülje el a leszakadt elektromos vezetékeket.
• Ne használjon nyílt lángot, mert a gáz szivároghat. Ha gázszagot érez, nyissa ki az ablakokat, zárja el a gázcsapot, és menjen ki az utcára.
• Zárja el a vizet, a gázt és az áramot, majd feltétlenül ellenőriztesse ingatlanán belül a víz-, gáz- és elektromos vezetékeket, mielőtt újra használatba veszi azokat.
• Ne igyon csapvizet, amíg meg nem győződik annak tisztaságáról.
• Vegye figyelembe, hogy a víz-, gáz- és elektromos szolgáltatás szünetelhet, mivel a szolgáltatónak is el kell végeznie az ellenőrzéseket és az esetleges javításokat.
• Csak sürgős esetben telefonáljon, hogy csökkenjen a vonalak terheltsége és készüljön fel arra, hogy a szolgáltatás szünetelhet is.
• Erős földrengés után lakását statikailag ellenőriztesse, és mindaddig tartózkodjon kívül, amíg meg nem győződik arról, hogy az épület biztonságos.
• Ne használja a liftet.

 

Mi a teendő veszélyes ipari létesítményekben, szénhidrogén kitermelésében, veszélyes anyagok tárolása és szállítása közben bekövetkező katasztrófák esetén?

 

Magyarországon a vegyipar fontos ágazatnak tekinthető, ezért hazánkban számos olyan veszélyes üzem található, ahol a bekövetkezett balesetek súlyos katasztrófákat idézhetnek elő. Az ilyen jellegű veszélyek azonban nem köthetők kizárólag a létesítmények elhelyezkedéséhez, mivel veszélyes anyagokat szállítják is, közúton, vonattal, vízen és esetleg levegőben. A megelőzés legfontosabb eszközei az ipari üzemek hatásterületén élő állampolgárok részére írt tájékoztatók, melyek tartalmazzák a potenciális veszélyeket és a lehetséges védekezési módokat. Az ilyen jellegű katasztrófák a legtöbb esetben összetettek, előre nem kiszámíthatók, számos anyag vehet részt bennük, számos faktor befolyásolhatja azokat és a veszélyforrások száma is több lehet. Ebből kifolyólag jelen írásban csak az általános követendő szabályokat írjuk le. Az esetleges katasztrófa részleteivel, illetve a követendő lépésekkel kapcsolatban folyamatosan figyelje a tájékoztatásokat (hangosbemondó, rádió- és televízióadó).

 

Az ipari balesetek, illetve veszélyes anyagok tárolása és szállítása során bekövetkező katasztrófák esetén számos veszélyforrással szembesülhet:

 

• Robbanás, ami a lökéshullámmal, illetve a szétrepülő törmelékekkel személyi sérüléseket és károkat okozhat.
• Tűz, illetve hőhatás.
• Mérgező, maró anyagok szétszóródása, melyekkel belégzés és érintkezés útján kerülhet kapcsolatba.
• Gyúlékony anyagok szétszóródása.
• Oxigénhiány a füst és a keletkező gázok miatt.
• Fertőzések.

 

A balesetek közvetlen közelében a robbanás lökéshulláma és a repeszhatás, illetve a tűz pusztít. Nagy veszélyt jelent a levegőbe kikerülő vegyi felhő, ami nagyobb távolságokba is eljuttathatja a mérgező és gyúlékony anyagokat. A robbanás ereje és a szél nagy területen szórhatja szét a különböző vegyi anyagokat, szennyezve ezzel a talajt, a vizeket, a növény- és állatállományt.

 

A bekövetkezett katasztrófáról szirénajel értesíti a lakosságot:

 

Ø      ”Veszély!” jelzés: 120 másodperces, folyamatosan emelkedő és mélyülő szirénahang figyelmeztet a közvetlen veszélyre. Ez esetben mindenkinek el kell hagynia az utcákat és közterületeket. A katasztrófa részleteiről és a követendő magatartásról tájékozódjon a híradásokban.

 

Ø      ”Veszély elmúlt.” jelzés: 2x30 másodperces folyamatos, állandó magasságú szirénahang, közte 30 másodperc szünettel jelzi a veszély elmúltát. Az esetleges korlátozásokról és a teendőkről tájékozódjon a híradásokban.

 

A katasztrófariasztást adásidőben a Magyar Rádió és a Magyar Televízió közszolgálati műsorait sugárzó adókon, valamint az országos, körzeti és helyi rádió- és televízióműsorokat sugárzó adókon (a Magyar Rádió és a Magyar Televízió közleményeinek átvételével) is végrehajtják.

 

A katasztrófariadó elrendelése és feloldása a műsorszóró adók útján - 5 másodperces megszakításokkal, háromszor megismételve - a következő szöveg bemondásával történik:

 

„ADÁSUNKAT MEGSZAKÍTJUK!

ADÁSUNKAT MEGSZAKÍTJUK!

FIGYELEM! FIGYELEM!

…MEGYE! …TELEPÜLÉS! (…KERÜLET!) …MEGYE! …TELEPÜLÉS! (…KERÜLET!)

KATASZTRÓFARIADÓ! (a katasztrófa típusának meghatározása)

KATASZTRÓFARIADÓ! (a katasztrófa típusának meghatározása)”

 

„ADÁSUNKAT MEGSZAKÍTJUK!

ADÁSUNKAT MEGSZAKÍTJUK!

FIGYELEM! FIGYELEM!

…MEGYE! …TELEPÜLÉS! (…KERÜLET!) …MEGYE! …TELEPÜLÉS! (…KERÜLET!)

KATASZTRÓFARIADÓ ELMÚLT!

KATASZTRÓFARIADÓ ELMÚLT!”

 

Korlátozott helyi következményekkel járó kisebb balesetek esetén (veszélyes anyagok szállítása során bekövetkező, illetve kisebb ipari balesetek) a veszélyről szirénákkal vagy hangosbeszélőn keresztül tájékoztatnak.

 

Mivel a riasztás és a katasztrófa bekövetkezése között értékes idő mehet kárba, ha úgy érzékeli, hogy veszély közeleg, azonnal tegye meg a szükséges lépéseket, ne várjon a felszólításig.

 

Ha környezetében katasztrófa történt, a következő irányelveket kövesse:

 

• Haladéktalanul menjen be a lakásába. A baleset kiszámíthatatlansága miatt a menekülés kockázatos lehet, ha a kitelepítés/kimenekítés szükséges, arról a hatóságok tájékoztatni fogják.
• Zárja be az ajtókat, ablakokat, húzza le a redőnyöket, csukja be a spalettákat.
• Menjen egy emeleti, a katasztrófa ellentétes oldalán lévő szobába.
• Ne keressen menedéket a pincében vagy az alagsorban, mert néhány gáz nehezebb a levegőnél.
• Ha tudja, vagy gyanítja, hogy a levegőben mérgező, illetve gyúlékony anyagok vannak, széles szigetelőszalaggal ragassza le az ablakok és ajtók réseit, kapcsolja ki a légkondicionáló és szellőztető berendezéseket. Menjen valamelyik emeleti, belső szobába, amelynek minél kevesebb kapcsolata van a külvilággal (pl. a kandalló kéménye). Áramtalanítsa a lakást, és oltson el minden tüzet, mert már a legkisebb elektromos szikra is lángra lobbanthatja a gyúlékony gázokat.
• Ha közvetlen közelében gázokat vagy füstöt észlel, egy vizes törölközőn keresztül lélegezzen.
• Hogy elkerülje a robbanások által okozott sérüléseket, maradjon távol az ablakoktól.
• Ne hagyja el lakását, hacsak nem fenyegeti közvetlen veszély (pl. tűz).
• Folyamatosan kövesse a híradásokat.
• A legtöbb gázfelhő 3-5 óra eltelte után szétoszlik, közvetlen veszélyt nem jelent, ezért hosszabb benntartózkodásra nem kell felkészülni.
• Bizonyos esetekben azonban a hatóságok elrendelhetik a kitelepítést/kimenekítést, ezért már a veszély jelentkezésekor készítse össze veszélyhelyzeti csomagját.
• Csak sürgős esetben telefonáljon, hogy csökkenjen a vonalak terheltsége és készüljön fel arra, hogy a szolgáltatás szünetelhet is.

 

Teendők a veszély elmúlta után:

 

• Várja meg, amíg a hatóságok jelzik a veszély elmúltát és kövesse az utasításokat, tartsa be a korlátozásokat.
• Szellőztessen.
• A szükséges mentesítéssel kapcsolatban keresse meg a hatóságokat.
• Ne érintsen meg semmit, ami érintkezhetett a kiszabaduló vegyi anyagokkal, ne fürödjön a természetes vizekben.
• Ne egyen saját termesztésű gyümölcsöt, ne igyon kutakból, patakokból, tavakból.
• Csak vákuumcsomagolt ételeket, palackozott italokat fogyasszon.
• Ügyeljen a higiéniára, mosakodjon gyakran, sebeit ragassza le.

 

Mi a teendő veszélyhelyzeti szintet elérő közúti, vasúti, vízi, légi közlekedési balesetek esetén?

 

• Ha ön egy ilyen baleset szemtanúja vagy az önnel történik meg, hívja a 112-es segélyhívó számot, és diktálja be az esemény fontosabb, ön által ismert részleteit: a baleset leírása, helyszín, sérültek száma, észlelt-e tüzet, illetve járulékos veszélyeket (pl. gáz-, üzemanyag-, veszélyesanyag-szivárgást).
• Mérje fel az önt körülvevő veszélyeket, majd ellenőrizze megsérült-e.
• A leggyakrabban előforduló veszélyek tömegszerencsétlenségek esetén: tűz, a kiömlő benzin vagy gáz lángralobbanása, robbanás, veszélyes anyagok szivárgása, leszakadt elektromos vezetékek, üvegszilánkok, éles fémtárgyak, télen kihűlés.
• Ha úgy látja, veszélyben van az élete, távozzon a baleset helyszínéről.
• Egyéni mérlegelés alapján döntse el, hogy hajlandó-e kockázatot vállalni mások segítése érdekében.
• A sérülteket ne mozdítsa el, hacsak azok nincsenek további veszélynek kitéve, vagy a sürgős ellátás azt szükségessé teszi (pl. artériás vérzés).
• Egészségügyi ismereteinek függvényében próbálja ellátni a sérülteket a mentők kiérkezéséig, a sort a legsúlyosabb esettel kezdje. Ne alkalmazzon olyan módszereket, amelyeket nem ismer tökéletesen, amelyeknek eredményében nem biztos.
• A roncsokat ne mozgassa, a beszorult sérülteket ne próbálja meg kiszabadítani, kivéve, ha azok nincsenek további veszélynek kitéve, vagy ha az azonnali ellátás azt szükségessé teszi.
• Próbálja megőrizni nyugalmát, cselekedjen meggondoltan.
• Nyugtassa meg a sérülteket.
• A kiérkezett szervekkel ossza meg a balesetről szóló minden információját.
• Ha nem tud a szerencsétlenség közvetlen közelében segítséget nyújtani, támogassa a kiérkező mentők, rendőrök, tűzoltók munkáját (pl. hozzon vizet, meleg takarókat, lámpát, segítsen a sebesültek szállításában, stb.) – egy tömegszerencsétlenségnél minden segítség elkél.
• Kövesse a kiérkező szervek utasításait.

 

Mi a teendő humán járvány megjelenése esetében?

 

Még napjainkban is megjelenhetnek olyan új vírusok (pl. Madárinfluenza), amelyekre az emberiség még nincs teljes mértékben felkészülve, ezenkívül a migrációs folyamatok felerősödésével, a közegészségügy és a higiéniai körülmények romlásával, a szegénység, a nyomor, az éhínség terjedésével, illetve számos más okból kifolyólag régi betegségek élhetik reneszánszukat (pl. TBC). Az emberiség által kontrollálhatatlan folyamatok és a megkésett reagálás, a nem megfelelő intézkedések következtében a járványok továbbterjedhetnek.

 

Járványveszély, vagy járvány kitörése esetén a következő irányelveket fogadja meg:

 

• Mindig kövesse hatóságok utasításait, még ha azt nehéz is elfogadni (pl. karantén).
• A járvány alatt bejelentési kötelezettség van érvényben – ha magán vagy másokon a betegség tünetit észleli, azt azonnal jelezze a hatóságoknak.
• Ha magán észleli a betegség tüneteit, kerülje a társas érintkezést és várja meg a kiérkező orvosokat.
• Törekedjen a maximális higiéniára: gyakran mosakodjon, mosson kezet, főleg étkezés vagy főzés, illetve lakásába való visszatérés előtt.
• Maradjon távol a tényleges és a potenciális gócpontoktól (pl. nyomornegyed).
• Lehetőleg maradjon otthon, és pihenjen.
• Lehetőleg ne menjen olyan helyre, ahol nagy tömegek fordulnak meg (pl. metró, bevásárlóközpont).
• Ügyeljen a cseppfertőzésre: arcát takarja el egy kendővel, vagy maszkkal.
• Ne érintkezzen a betegség tényleges vagy potenciális hordozóival.
• Ne érintkezzen emberi vagy állati eredetű testnedvekkel, vizelettel, széklettel.
• Ne érintkezzen olyan tárgyakkal, melyek kapcsolatba kerülhettek a fertőzöttel, illetve annak testnedveivel, vizeletével, székletével.
• Semmilyen formában ne érintkezzen állatokkal.
• Ha halott embert, vagy elhullott állatot talál, ne érintkezzen vele – kerítse el és értesítse a hatóságokat.
• Fokozottan figyeljen a gyerekekre, idősekre, és bárkire, aki valamilyen okból nem tudja teljes mértékben betartani a szükséges óvintézkedéseket.
• Ne fürödjön a természetes vizekben.
• Kizárólag palackozott vizet és vákuumcsomagolt ételt fogyasszon.
• Folyamatosan kövesse a híradásokat.
• Szerezzen be egyéni védőfelszerelést, és használja is azt.

 

Az itt felsoroltak a legfontosabb tanácsok, melyek közül mindet követni kell, míg a hatóságok a vírust be nem azonosítják, és ki nem adják a követendő utasításokat. Ezek ellenére nem árt a maximális biztonságra törekedni.

 

A távolsági védelemről (kitelepítés és kimenekítés).

 

Ha a hatóságok úgy ítélik meg a helyzetet, hogy a veszélyeztető esemény által érintett területen élő lakosság, illetve a létfenntartásukhoz szükséges anyagi javak védelme más módon nem valósítható meg, elrendelhetik a kitelepítést/kimenekítést.

 

Kitelepítés: Veszélyhelyzetben a katasztrófa által sújtott vagy azzal fenyegetett területen élő személyek, valamint létfenntartásukhoz szükséges anyagi javak szervezett elszállítása biztonságos területekre.

 

Kimenekítés: A lakosság gyors kivonása, amikor a kitelepítésre nincs elegendő idő.

 

Tudnivalók a kitelepítésről/kimenekítésről:

 

• Mindig tartsa be a hatóságok utasításait.
• Első lépésként igyekezzen otthonába, mert a család tagjainak ott kell összegyűlnie és felkészülnie a kitelepítésre/kimenekítésre.
• Állítsa össze veszélyhelyzeti csomagját.
• Lakásában oltson el minden tüzet, áramtalanítson, zárja el a gáz- és vízcsapokat.
• Lakása ablakait csukja be, a redőnyöket húzza le, a bejárati ajtókat zárja kulcsra.
• Hátrahagyott javainak őrzését a hatóságok biztosítják.
• Gyalogosan közelítse meg a kijelölt gyülekezési helyet. Innen gyalog, vagy központilag biztosított szállítóeszközzel halad tovább.
• Ha valamilyen körülmény akadályozza a kitelepítés/kimenekítés közben (pl. körbevette az árvíz), értesítse a hatóságokat.
• A mozgásképtelen, és súlyos betegeket jelentse be a gyülekezési helyen. Elszállítását a mentőegységek és a polgári védelmi szervezetek végzik.
• Amennyiben az a kitelepítés/kimenekítés szervezett végrehajtását nem akadályozza, biztosítani kell, hogy a lakosság (ezen szándékának a polgármester részére történő bejelentése mellett) lakóhelyét saját közlekedési eszközeivel hagyhassa el, illetőleg a veszélyeztetett területen kívüli, általa megválasztott helyre távozhasson.
• Lehetőleg csoportosan közlekedjen és fokozottan figyeljen a gyermekekre, idősekre.
• Ha a gyerekeket a bölcsődében, óvodában, iskolában, stb. éri a kitelepítés, és nincs elegendő idő a család egyesítésére, úgy a csoportért a nevelő felel és viszi el őket a gyülekezési helyre, majd ott leadja névsorukat.
• Járványveszély megelőzése vagy vegyi, illetve radioaktív szennyezettség megállapítása céljából a kitelepített területről történő kilépés során elrendelhető a kilépő személy egészségügyi vagy vegyi, illetve radiológiai ellenőrzése és a szükséges fertőtlenítés, illetve mentesítés végrehajtása.
• A kitelepítést követően a területre történő belépés közegészségügyi, közbiztonsági okból külön engedélyhez köthető.
• Próbálja megőrizni nyugalmát, ne higgyen a rémhíreknek és ne terjessze őket.

 

A veszélyhelyzeti csomag maximum 20 kilogramm súlyú, könnyen szállítható csomag legyen, ellátva a tulajdonos nevével és címével. A következőket mindenképp tartalmazza:

 

• Személyes okmányokat, készpénzt, bankkártyát, kisebb értékeket
• 2-3 napra elegendő – lehetőleg nem romlandó élelmiszert és minimum 1 liter vizet.
• Mobiltelefont, elemes rádiót, zseblámpát.
• A legfontosabb gyógyszereket, gyógyászati segédeszközöket.
• Tisztálkodóeszközöket.
• Az évszaknak megfelelő ruházatot.
• Takarót, esetleg hálózsákot és polifoamot.

 

Természetesen, ha az idő engedi, lehetőség van más javak elszállítására is, akár a hatóságok, akár az ismerősök, rokonok segítségével, de bizonyos esetekben a kitelepítés elrendelője a lakossággal együtt elszállítható személyes javak tekintetében mennyiségi korlátozásokat vezethet be.

 

 

 

Berhidi Ádám, Budapest, 2007

 

 

 

Felhasznált források:

 

Dr. Chris McNab, Joanna Rabiger: Túlélési technikák – Mindennapi vészhelyzetek (Ventus Libro, 2003)

Clive Johnson: Ötletek a túléléshez (M-érték, 2003)

Kertai Pál: Közegészségtan (Medicina, 1986)

Általános polgári védelmi ismeretek (Polgári Védelem Országos Parancsnokság, 1984)

Mi a teendő vegyi baleset esetén? (Országos Katasztrófavédelmi Főigazgatóság, 2003)

1999. évi LXXIV. törvény (Katasztrófavédelmi törvény)

60/1997. (IV. 18.) korm. rendelet (az óvóhelyi védelem, az egyéni védőeszköz-ellátás, a lakosság riasztása, valamint a kitelepítés és befogadás általános szabályairól)

Az Országos Katasztrófavédelmi Főigazgatóság weboldala (www.katasztrofavedelem.hu)

A Federal Emergency Management Agency weboldala (www.fema.gov)

 

Milyen irányba halad a világ 2008-ban? Az idei év jelentős változásokat, akár geopolitikai átrajzolásokat vetít előre. A legjelentősebb hatalmaknak ugyanis kiemelt szerep jut 2008-ban.

 

Az USA-ban az elnökválasztási láz már az év első napjaitól érezhető. Moszkvában is váltásra számítanak. Dmitrij Anatoljevics Medvegyev személyében megvan az utód, aki rögtön fel is ajánlotta Putyinnak a miniszterelnöki tisztséget. A “ki lesz az úr a Kremlben” mégis nyitott kérdés marad. Nem úgy Oroszország egyre nyíltabb nagyhatalmi étvágya, melyet az újév elején rekordmagasságba szökött kőolaj- és földgázárak tovább táplálnak. Kína is előtérbe kerül a pekingi olimpia révén. A világeseményt Kína ugyanúgy évtizedes sikereinek, rohamos fejlődésének és erősödő önbizalmának bizonyítására használja, mint korábban Japán az 1964-es, illetve Dél-Korea az 1988-as olimpiát. Teng Hsziao-ping 1978-ban elindított reformjai óta Kína rengeteget fejlődött. Az olimpia pedig tökéletes bemutató Kína amúgy is egyértelműen növekvő nagyhatalmi ambíciói számára. Az EU is globális hatalmi álmokat dédelget, jóllehet Európa még mindig nem tudja eldönteni “az USA-val együttműködve, vagy külön” kérdést. [1]

Ezek a kérdések és folyamatok mindannyiunk életére hatással lesznek.

A Románia külpolitikájának szempontjából kiemelt jelentőséggel bíró Fekete-tenger térségében számtalan jegelt konfliktus feléledése várható 2008-ban. A román kül- és biztonságpolitikai elitet évek óta egyre fokozottabban foglalkoztatja ez a régió és a vele járó problémák. A bukaresti külpolitika kezdeményezőként igyekszik fellépni a térségben, melyet geostratégiai helyzetén túl az Európai Uniós tagsága és az Egyesült Államokhoz fűződő szoros kapcsolatai is meghatároznak. Egyes vélemények szerint a Fekete-tenger térségében lejátszódó Nyugat és Kelet „összecsapásnak”, amely alkalmanként akár katonai konfrontációvá is erősödhet, egyértelmű célja az energiaforrásokért és a terrorizmus ellen folytatott harc. A térségben a világ egyik rosszat sejtető, jelentős potenciállal rendelkező konfliktusa szunnyad, melyben 12 ország, köztük nukleáris hatalmak érintettek. A régióban minden eddiginél nagyobb erővel jelennek meg az USA és a NATO erői, melyek a jövőben a bolgár és a román tengerpartokon lévő bázisokról fognak farkasszemet nézni az orosz erőkkel.

 

2008-ban, egy évvel az után, hogy Románia és Bulgária csatlakoztak az Európai Unióhoz, a NATO a hidegháború utáni időszak eddigi egyik legagresszívebb „kísérletét” fogja végrehajtani. A szervezet következő csúcstalálkozójára Romániában kerül majd sor; a napirenden szereplő leginkább robbanásveszélyes pont pedig az a javaslat lesz, hogy meghívják a NATO-ba Grúziát. Ezzel a lépéssel a NATO (és az Egyesült Államok) bejut(na) a volt Szovjetunió szívébe. Moszkvát pedig minden bizonnyal érzékenyen érinti, hogy abban a régióban, mely korábban teljes egészében az ő befolyási szférájához tartozott, most megjelenhetnek az amerikai katonai erők is.

 

A grúziai, ukrajnai, azerbajdzsáni és moldovai „jegelt konfliktusok” felélesztése is előfordulhat. A Fekete-tenger partján élő 100 millió ember számára 2008 a hidegháborúhoz visszatérést jelentheti. Jelenleg még nem lehet világosan tudni, mely nemzet, mely régió, illetve az egyes emberek melyik oldalon fognak állni; ahogy a hidegháború alatt sem volt egyértelmű a kérdés Dél-Amerikában és Délkelet-Ázsiában. A Fekete-tenger térsége mára „vitatott” tereppé vált, ahol az egyes nagyhatalmak ereje és befolyása állandó változásban van, miközben a pénzt és fegyvereket „megbízható” népességek területén raktározzák el.

 

Az esetek jelentős részében úgy tűnik, hogy a militáns mozgalmak orosz támogatást élveznek;

Grúziában a lakosság - Ukrajnához hasonlóan – megoszlik az EU-val és a NATO-val egyetértők, illetve a Moszkva befolyása alá történő visszatérést támogatók között.

 

A legnegatívabb vélemények szerint 2008-ban ezen parázsló konfliktusok bármelyike szabályos háborúvá eszkalálódhat. Ezt alátámasztani látszik, hogy a Grúziában lévő Abházia és Dél-Oszétia régiók egyre erőszakosabbá váltak az utóbbi hónapokban, a szeparatista mozgalmaik pedig bátrabb támadásokat indítottak egyes kormányzati létesítmények ellen. A szomszédos Azerbajdzsánnak pedig több konfliktusa is volt problematikus régiójával, Hegyi Karabahhal. A Fekete-tenger másik oldalán, az Oroszországgal lojális Transzdnyeszter szeparatista régióban is nő a feszültség.

 

Ezek a fekete-tengeri helyi konfliktusok válságövezetekké válhatnak, miközben a kedélyeket borzolja Koszovó rendezésének kérdése is. A Gardianul c. újság emlékeztetett Vlagyimir Putyin orosz elnök figyelmeztetésére, mely szerint ha Szerbia a Nyugat beavatkozása miatt elveszíti tartományát, ő többé nem garantálhatja Grúzia és Moldova integritását. Számos megfigyelő ebben burkolt fenyegetést lát: ha Koszovó elszakad, akkor kiszakad majd Abházia, Dél-Oszétia, Hegyi Karabah és Transzdnyeszter is.

 

Ezek a területek egyelőre Koszovó státuszának végleges tisztázását várják, ahogyan ezt Abházia elnöke, Szergej Bagapsz is elmondta. Szerinte ugyanis Abházia inkább megérdemli a függetlenséget, mint Koszovó. „A grúziai Abházia szeparatista régió legalább annyira megérdemli, hogy független entitásként ismerjék el, mint Koszovó és  reméli, hamarosan eléri ezt a státuszt Moszkva támogatásával”[2] jelentette ki egy interjújában Szergej Bagapsz abház elnök. Arra a kérdésre, hogy Koszovó tartomány függetlenségének elismerése növelni fogja-e a szeparatista régió esélyeit a nemzetközi közösség általi elismerésére, az abház vezető megjegyezte, hogy egy esetleges kedvező döntés a Nyugat részéről egy új balkáni állami entitásra vonatkozóan olyan precedenst fog teremteni, melynek alapján joguk lesz azt kérni a „baráti” államoktól, Oroszországtól, Fehéroroszországtól és más FÁK-államoktól, hogy ismerjék el Abházia, Dél-Oszétia és Transzdnyeszter függetlenségét.[3]

 

Ezek alapján láthatjuk, hogy ezen államok hasonló politikai–diplomáciai útvonalat követve; a nagyhatalmak között lavírozva kívánják elérni saját elismertetésüket. Eközben az említett régiók körüli vita a hidegháborúra emlékeztető szintekre szította fel az USA és Oroszország közötti politikai retorikát.

 

Amikor azokat a nyilatkozatokat halljuk, hogy Románia nem fogja elismerni a független Koszovót, akkor hajlamosak vagyunk a román külpolitikát kizárólag a romániai magyarok autonómiatörekvései felől vizsgálni. Amennyiben a román politikai elit kizárólag a magyar kérdést veszi alapul, úgy teljesen elhibázott gondolatmenetet épít fel, hiszen a két régió fejlődésében nincsenek közös vonások, ahogyan erre rávilágít Smaranda Enache a Pro Europa Liga társelnöke is.[4] Azonban Romániának ott van Besszarábia is. A román politikai elitet, lakosságot sok esetben jobban érdekli (reálisabb fenyegetésnek látszik) a Fekete-tenger térségében lévő konfliktusok háborúvá eszkalálódása, illetve a transzdnyeszteri területek elvesztése.

A Szovjetunió 1991-es felbomlása után a román–moldovai kapcsolatok föllendültek. A két ország egyesülése is napirendre került, de nem sokáig. Viszonyuk azóta mondhatni menetrendszerűen hol elhidegül, hol enyhül.

A Moldovai Köztársaság valójában egy mesterséges állam, amit a nagyhatalmak kompromisszuma nyomán hoztak létre, melyek 1989-ben eldöntötték az állami újrarendeződések új kelet-európai térképét. Román értékelés szerint[5] az ENSZ-tag Moldovai Köztársaság államisághoz fűződő elvárása posztszovjet konstrukció. Mindezen túl a Moldovai Köztársaságban az utolsó európai kommunista rezsim van hatalmon, mely a negyedik a világban (Észak-Korea, Kuba, Kína). Ma kommunistának lenni Moldovában a románellenesség szinonímája. Bármi is történik az ország politikájában, az valójában a fekete-tengeri régió befolyási övezeteire vonatkozó harcokkal van összefüggésben.

 

A jelenlegi kisjenői rezsim célja nem Transzdnyeszter ügyének a megoldása, hanem az, hogy minél hosszabb ideig fenntartsa a szembenállást Romániával A PCRM - Moldovai Köztársasági Kommunisták Pártja- pedig már nem egy autentikus kommunista párt, hanem a mesterséges területek létrehozójának, a posztszovjet Oroszországnak az előőrs pártja. Egyes román vélemények szerint az, hogy egy olyan állam, mint a Moldovai Köztársaság létezik, az annak a bizonyítéka, hogy a Szovjetunió még létezik. [6]

 

A Románia és a Moldovai Köztársaság közötti – a volt szovjet köztársaság függetlenségének 1991-es kikiáltása óta eltelt 16 évben kialakult viták közül a legakutabb – konfliktus egybeesik a Kisjenő és Moszkva közötti kapcsolatok felmelegedésével. Oroszország jelenleg újra megerősíti befolyását a volt szovjet térségben, mely a Moldovai Köztársaságot is magában foglalja. De miközben a volt szovjet államok többsége ellenáll az új orosz offenzívának, Moldova úgy döntött, békét köt és megbízik Moszkvában. Tudatában annak, hogy a Moldovai Köztársaság teljes mértékben az Oroszországba irányuló mezőgazdasági kiviteltől és az orosz földgáztól függ, Moszkvának viszonylag könnyen sikerült gazdasági, katonai és politikai pozíciókat kikényszerítenie Moldovában.[7] Ezzel egyszerre a moldáv lakosság 75%-a támogatja az ország európai integrációját, miközben továbbra is a kommunista vezetésre bíznák az ország irányítását.

Transzdnyeszter regionális kontextusban nagyobb jelentőséggel bír, mint amit számos román, vagy magyar elemző tulajdonít neki. Koszovó precedense 2008-ban a „sorban álló” három területi kérdés (Transzdnyeszter, Abházia és Dél-Oszétia) megoldásának sürgetését hozza majd. Az, hogy a rendezés a „béke nyomvonalán a befektetendő pénzek zöreje mellett”, vagy harcias hévvel fog haladni, ma még nem látható. Mindenesetre érdekes jelenség, hogy Koszovó kérdésében Románia egyazon álláspontra helyezkedik Oroszországgal annak érdekében, hogy egy másik „fronton” vele szemben megvédje a transzdnyeszteri területeket.

 

Miért fordít Brüsszel, Washington és Moszkva ennyi időt, pénzt és fegyvert a Fekete-tenger térségére? A válasz egyszerű: az érintett országok, így Grúzia, Törökország, Örményország és Azerbajdzsán is, éppen Irán határánál fekszenek és mindegyik félben nagyon erős a vágy, hogy hozzájuk lojális nemzetek és katonai berendezések legyenek ezt a – folyamatos konfliktusban lévő – övezetet körbevevő régióban. Egy másik ok az energia biztonsággal - konkrétan a Déli Áramlat vezetékkel – kapcsolatos, mely a tervek szerint több milliárd köbméter földgázt fog szállítani Oroszországból a Fekete-tenger alatt Bulgáriáig és onnan Nyugat-Európába. Ezen kívül szintén Bulgárián haladna át a Déli Áramlat versenytársa, a Nabucco-terv, mely vezeték óriási gázmennyiségeket szállítana Iránból és Közép-Ázsiából Grúzián, Azerbajdzsánon, Örményországon és Törökországon át Európáig. Ezek a vezetéket adják a gazdasági indokait a kialakulóban lévő konfliktusoknak.

Európa nagymértékben függ az orosz gáztól és olajtól, egyes országok pl. Németország és Olaszország pedig teljes mértékben függők, így azonnali válsággal szembesülnének, ha az orosz forrást elzárnák; következésképpen létfontosságúnak tartják az Azerbajdzsánon keresztül Iránból történő olaj- és gázellátást. Ez az egyik fontos ok, ami miatt az EU-nak fenntartásai vannak azzal kapcsolatosan, hogy teljes mértékben részt vegyen az Iránnal szemben annak feltételezett katonai nukleáris programja miatt bevezetett szankciókban. Ha pedig biztosítani kell más, az orosztól eltérő energiaforrásokat, akkor létfontosságúvá válik egyes, a Fekete-tenger keleti, déli és nyugati részén lévő országok lojalitása.

Moszkva szemszögéből nézve, hogy fenntartsa dominanciáját, a vezetékeknek a Fekete-tenger nyugati, északi és keleti részében kell haladniuk. Egyes országok, különösen Románia és Bulgária nyerni fognak a változatok bármelyike esetében – úgy az iráni olaj vezetékei, mint ahogy Oroszország új vezetékei is területükön keresztül fognak Európába belépni.[8] Ezzel együtt Románia jövőjét és Európai Uniós elismertségét nagyban befolyásolja, hogyan tudja rendezni kapcsolatait és vitás kérdéseit a régióban. Románia az Európai Unió – Egyesült Államok – Oroszország háromszögben lavírozva igyekszik a saját érdekeihez legközelebb eső megoldásokat elősegíteni a térségben.

 

GRÚZIA

A Kaukázus és a területén található államok, népek történelmét, geostartégiai szerepét máig feszült viszony jellemzi. Az elmúlt, több mint egy évtized nagy részében, Csecsenföldön háború dúlt. Az 1996-ban zárult húsz hónapig tartó háború, amely végül orosz kivonulással végzõdött, de az ezt követõ évek alatt sem sikerült a súlyos konfliktusokkal teli térség helyzetét stabilizálni, majd 1999-ben ismét orosz erõk vonultak a kaukázusi területre. Az orosz védelmi minisztérium adatai alapján, jelenleg közel harmincezer katona állomásozik a térségben. A térségbeli orosz jelenlét kiterjed Grúziára is, és a feszült viszony rendezését nem segíti elõ, hogy Oroszország döntéshozói növekvõ bizalmatlansággal figyelik az Abházia és Dél-Oszétia politikai relációt csakúgy, mint a Grúziában erõsödõ amerikai befolyást. Oroszország, Abháziában és Dél-Oszétiában is békefenntartó erõket állomásoztat, amely egységek térségbeli szerepe mellett, Moszkva orosz állampolgárságot is garantálni kíván az ott élõknek.   

Mindezekkel egyidõben, a „Nyugat-barát” grúz vezetés szorgalmazza, hogy Oroszország két éven belül vonja ki csapatait a térségbõl, valamint szüntesse meg két megmaradt grúziai támaszpontját is. A grúz fél követelése és Moszkva álláspontja egyelõre nem látszik közeledni egymáshoz, fõként, hogy az orosz védelmi miniszter a közelmúltban úgy fogalmazott, hogy a bázisok megszüntetése közel 300 millió dollár költséggel járna, amely megtérítése kártérítés címén Tbiliszi-t terhelné. A térségben kialakult feszültségeket jól jellemzi, hogy a grúz külügyminiszter márciusi brüsszeli látogatásakor kérte az Európai Unió-t, hogy vizsgálja meg annak lehetõségét, érkezhetnek-e a közeljövõben újabb megfigyelõk a térségbe, az elõzõleg (1999) ott állomásoztatott, majd a közelmúltban kivont EBESZ megfigyelõk helyett. A korábban EBESZ részrõl ott állomásoztatott 100 fegyvertelen megfigyelõ mandátumának további meghosszabbításához, ugyanis Moszkva azért nem járult hozzá, mert álláspontja alapján nem kellõ hatékonysággal látták el feladatukat, így az orosz fél állítása szerint, számos esetben átszivárgó csecsen fegyveresek jelenléte volt érzékelhetõ a térségben.   

Mindazok mellett, hogy az új grúz vezetés igyekszik „Nyugat-barát” politikát folytatni, – amelyet az EU döntéshozói minden bizonnyal értékelnek – még nem rendelkezik olyan mértékû befolyással a térségben, hogy Brüsszel számára vállalható legyen egy esetleges orosz rosszallás. Moszkva pozíciói az utóbbi idõkben ugyan érezhetõen gyengültek, de továbbra is rendkívüli figyelemmel kíséri egykori tagköztársaságai sorsát, ezért valószínûnek tûnhet egy olyan „középutas” megoldás, amely szerint az EU elsõsorban diplomáciai súlyával, pontosabban kaukázusi különmegbízottja pozícióinak erõsítésével kívánja támogatni a grúz kezdeményezést.   

AZERBAJDZSÁN

A Kaszpi-tenger nyugati részén található Azerbajdzsán része a magát függetlennek tartó vitatott tartomány Hegyi-Karabah és a Nahicseván Autonóm Köztársaság, amely az azerbajdzsáni területtõl különállva, örmény területegység mögött helyezkedik el. Öt állam és a Kaszpi-tenger határolja: Grúzia, Oroszország – Dagesztán Autonóm Köztársaság, Irán, Örményország, Törökország, Kaszpi-tenger. A kaukázusi konfliktusok hátterében szinte minden területegység szempontjából, így Azerbajdzsánéból is meghatározó, hogy korábban évtizedekig a volt Szovjetunió külön tagköztársasága volt, napjainkban pedig az azeri területen található Hegyi-Karabah Köztársasággal fennálló konfliktus következtében, az örmény határterületek környékét és az ország északnyugati részét fegyveres felkelõk tartják ellenõrzésük alatt. A több tûzszüneti megállapodás ellenére azonban, nem ritkák a határ közeli fegyveres villongások, amelyek mellett a biztonság szempontjából továbbra is destabilizáló hatású, hogy Örményország irányába haladva is érezhetõ a feszültség.   

A vitatott határvidékeken található feszültséggócok, valamint Azerbajdzsán és Örményország közötti feszültségek alapja, többek között az a Hegyi-Karabah hovatartozásáról régóta rendezésre váró kérdés, amely következtében még 1988-ban több erõszakos cselekmény is történt a térségben. Akkor, a konfliktusok miatt örmények ezreinek kellett távoznia az országból, és a vitában nem hozott megoldást az sem, hogy 1991-ben a Szovjetunió felbomlásával, Azerbajdzsán és Örményország politikai szempontból függetlenné válhatott. 1990-1994-ig tartott az a Hegyi-Karabah-vita miatt kirobbant háború, amely során az örmények, mélyen behatolva Azerbajdzsán területére, Hegyi-Karabahhal együtt az azeri terület egyharmadát megszállás alatt tartották és végül Hegyi-Karabah tartomány elszakadását Azerbajdzsán katonai erõvel tudta megakadályozni. Azerbajdzsán a továbbiakban sem ismeri el Hegyi-Karabah Köztársaságot, amelynek egyik példája, hogy megtagadja, és az azeri szabályok megsértéseként minõsíti a karabahi vízummal érkezõk Azerbajdzsánba történõ beléptetését, illetve annak megkísérlését.

   Azerbajdzsán a térség folyamatosan felértékelõdõ kulcsállamaként tekinthetõ, amelyben meghatározó szerepet játszanak, a területen található energiaforrások. Az azeri gazdaság alapja, a nagy mennyiségû kõolaj- és földgáz vagyon, amely kitermelése a Kaszpi-tengeren, az Apseron-félszigeten és Kura torkolatvidékén történik. Az energiahordozó nyersanyagok kitermelése ugyan az elmúlt években némileg csökkent, de bõségét jelzi, hogy egyes adatok alapján, 2000-ben 14,1 millió tonna kõolajat termeltek ki, amelyet az évtized végére, 60 millió tonna éves termelésre kívánnak bõvíteni. A kitermelt olaj szállítása azonban gondot okozhat, mert léteznek ugyan korábban kiépített vezetékhálózatok, de míg az azeri szállítások Oroszországon keresztül történnek, addig, a meghatározó olajvállalatok nem kívánnak Oroszországon és Iránon át vezetéket kiépíteni.   

A problémára megoldást jelenthet, a közelmúltban az azerbajdzsáni, a grúz, a török és a kazah elnök jelenlétében Baku mellett ünnepélyesen felavatott 1700 kilométer hosszú Baku-Tbiliszi-Ceyhan (BTC) kõolajvezeték, amely a Kaszpi-tenger olaját szállítja majd a Földközi-tengeri török kikötõbe. Az övezetben található országok számára ez azt jelentheti, hogy – Oroszország megkerülésével – összeköti õket a világpiaccal és a számukra meghatározóan piacképes Nyugattal. A gazdasági hatásmechanizmuson túl, kiemelkedõ politikai jelentõséggel is bír ez az esemény abból a szempontból, hogy a továbbiakban a Nyugat számára létfontosságú lesz az érintett országok biztonságának segítése, az éves szinten akár 85 millió tonna olaj továbbítására alkalmas vezeték feletti ellenõrzést gyakorló országok politikai viszonyainak demokratizálása. A kõolajvezeték létrejöttében egyébként jelentõs az Egyesült Államok szerepe. Egyes vélekedések alapján, a világ egyik legjelentõsebb energiafogyasztójának így egyszerre sikerült elérnie az orosz érdek háttérbe szorítása mellett azt is, hogy az iráni térség megkerülésével együtt csökkenjen olajfüggõsége a Perzsa-öböltõl. A vezeték kiépítésének finanszírozási háttere is legalább ennyi érdekességgel szolgál. A mintegy 2,4 milliárd dolláros beruházás finanszírozásban jelentõs szerepet vállalt a brit gyökerû BP óriáscég, de a konzorciumban feladatokat vállaltak, az azeri Socar olajtársaság mellett, az olasz ENI, a japán Itochu, a török TPAO, a francia Total, a norvég Statoil, és az amerikai Unocal társaságok is.   

A gazdasági megfontolásokon túlmutat, hogy az új vezeték egyben érzékelteti a térségben kialakuló új típusú politikai relációkat is. Jelzés értékû, hogy a kõolajvezeték Azerbajdzsánból nem a Moszkvához közelebb álló Örményország irányába, hanem – ugyan kerülõvel – de a közelmúlt eseményei miatt feszült kapcsolatokkal bíró Grúzián halad át. Végül a vezetéken szállított kõolaj, amelyen az elõzetes tervek szerint évente akár 20-30 millió tonna nyersolajat is továbbíthatnak Nyugat-Európába, Kínába, vagy a Mediterrán-térségbe, Törökország Földközi-tengeri Cheyan kikötõjén keresztül juthat el. Az elõbbi szempontok mellett az is egyértelmû jelzésnek tûnik, hogy a vezeték 2005 májusában történõ átadásán, Azerbajdzsán, Kazahsztán, Grúzia és Törökország államelnökei mellett, az avatáson ott volt az USA energiaügyi minisztere, Samuel Bodman is, amely rámutat arra, hogy az Egyesült Államok a térségben Grúziát és Törökországot is fontos partnerként kezeli. Azerbajdzsán tagja a GUUAM nevû szervezetnek, amelyet Grúzia, Ukrajna, Üzbegisztán, Azerbajdzsán és Moldávia alkot. A szervezet egyik legfontosabb közös célja, hogy képes legyen kialakítani egy, a Független Államok Közösségén belüli Oroszországgal szembeni alternatív csoportosulást. Ez a törekvés áttételesen lehetõvé teszi az Egyesült Államok számára, hogy hadtesteket tartson fent Grúziában, Üzbegisztánban és Azerbajdzsánban.   

Az azerbajdzsáni társadalmi-politikai struktúra stabilitásában, elsõsorban gazdasági érdekek mentén több hatalom is érdekelt. A "dinasztikus" jellegû hatalomgyakorlás intézménye mellett, számos olyan akut probléma merül fel az országban, amelyek kezelése a jelentõs befolyással bíró nagyhatalmakat, térségbeli politikájuk kialakításában együttmûködésre kényszeríti. Azerbajdzsán 1993-tól hivatalban levõ köztársasági elnöke – Heydar Aliyev – 2003-ban hunyt el, az azeri hatalomgyakorlásban fia, Ilham Aliyev követte az államfõi poszton. Jóllehet, történnek lépések, fõként az Egyesült Államok részérõl, a demokratizálódási folyamat elõsegítésére, egyelõre úgy látszik, hogy sem az USA, sem pedig Oroszország stratégiai érdeke nem diktálja a jelenlegi államfõ megbuktatását. Az elõbbieket alátámasztani látszik, hogy ugyan az Európa Tanács 2005 márciusában felszólította Azerbajdzsánt a börtöneiben fogva tartott, – egyes becslések alapján – mintegy hétszáz politikai fogoly szabadon engedésére, a sajtószabadság biztosítására, érezhetõ változások az ügyben ez idáig nem történtek.   

Ugyanakkor a térségben történõ politikai változásokat az azeri fél bizalmatlanul kezeli, mert fennáll a lehetõsége annak, hogy a Grúziából esetlegesen kivonásra kerülõ orosz egységeket átcsoportosítni kívánják Örményországhoz, amely a térségben Baku szomszédja és egyik legfõbb riválisa. A bizalmatlanság egyik oka, hogy az azeri fél az örmény támogatásnak tudja be, hogy korábban Hegyi-Karabah – amelynek lakossága többségében örmény népcsoporthoz tartozó és azeri területhez tartozott – közel négyéves háborúskodás után 1994-ben a vitatott területen örmény fennhatóságot hozhatott létre. Mindazok mellett, hogy az orosz vezetõk nagyon fontosnak tartják Jereván szövetségesi viszonyának fenntartását a kaukázusi térségben, egyes vélemények szerint, Oroszország nem lesz képes fenntartani örményországi támaszpontját, amennyiben feladni kényszerül két grúziai bázisát. Annyi mindenesetre a kétkedõk véleményét erõsítheti, hogy bár Jereván Oroszország egyik legszorosabb szövetségese, Oroszországnak nincs közös határa Örményországgal.   

ÖRMÉNYORSZÁG

Az Örmény Köztársaság földrajzi elhelyezkedése szempontjából, Irán és Törökország határán, Grúziától délre, Azerbajdzsántól nyugatra helyezkedik el, tengeri kijárattal nem rendelkezik. A kaukázusi térségben jelentõs szerepet tölt be, fõként történelmi múltja és határvidékei vonatkozásában. A közelmúlt történelmi visszatekintésében számos olyan eseményt láthatunk, amelyek a mai napig jelentõsen befolyásolják szomszédságpolitikáját, illetve annak, az egész kaukázusi térségre gyakorolt hatását.   

1988-ban erõszakos cselekmények történtek Hegyi-Karabah Örményországhoz csatlakozása miatt.

1989-ben elhatározzák az „Egyesült Örmény Köztársaság” megalapítását, amelyet a szovjet legfelsõbb tanács alkotmányellenesnek minõsít és elutasít.

1991-ben Azerbajdzsán katonai erõvel akadályozza meg Hegyi-Karabah elszakadását.

1991 szeptemberében az ország függetlenné válik, 1993 áprilisában Törökország embargót vezet be Örményországgal szemben.

1994-ben Oroszország arra törekszik, hogy Örményország és Azerbajdzsán között egyezmény jöjjön létre.

Az örmény-azeri, viszony helyzetét jól jellemzi, hogy Örményország igényt tartana az Azerbajdzsán területén lévõ, többségében örmények lakta Hegyi-Karabah tartományra, valamint az, hogy emiatt az örmény-azeri határ tulajdonképpen zárva van, nem funkcionál, rendszeres katonai ellenõrzés alatt van, ahol nem ritkán fegyveres összecsapásokra is sor kerül. Az Örményország és Azerbajdzsán között Hegyi-Karabah helyzetérõl folyó konfliktus egyik alapja volt korábban (1988-ban), hogy ez volt az utolsó örmény hercegség, amely autonómiával rendelkezett. Az örmények számára jelentõs érdekek fûzõdnek ahhoz, hogy ez a terület Azerbajdzsánban autonómiát kapjon, mivel többségében örmények lakják. Az örmény-azeri konfliktusos határvita azonban nem egyedülálló jelenség a térségben, mert hasonló jellegû az Örményország és Grúzia közötti határvita, amely Grúzia délnyugati részét érinti, amelynek egyik alapja, hogy ott, megközelítõleg 3,4 millió örmény él az államon kívül.   

A térséget érintõ hosszútávú gazdasági érdekek tervezése mentén is törésvonalak tapasztalhatók. Ennek egyik legjobb példája, hogy Örményország folyamatosan közeledni látszik ahhoz az Euroázsiai Gazdasági Szövetséghez amely Oroszország, Fehéroroszország, Kazahsztán, Kirgízia és Tádzsikisztán együttmûködését van hivatva elmélyíteni. Az örmény-török kapcsolatokat is feszültség jellemzi, amelynek gyökerei a történelmi múltba nyúlnak. Jelzés értékû azonban, hogy Ankara a közelmúltban javaslatot tett (jóllehet az EU felõl történõ nyomásgyakorlás miatt) hogy közös bizottság létrehozása történjen meg, és a török parlament kezdjen vitát azokról az 1915 és 1917 közötti eseményekrõl, amelyeknek következtében egyes örmény adatok szerint, mintegy 1,2 millió örmény népcsoporthoz tartozó esett áldozatul, vagy lett elszenvedõje az erõszakos kitelepítéseknek. Mindazok mellett, hogy Törökország 1991-ben Örményország függetlenné válásakor elismerte ugyan a kaukázusi államot, a török és örmény határ 1993 óta zárva van.   

Az Európai Unió, a csatlakozásra váró Törökország felé érezhetõen azzal az elvárással fordul, hogy rendezze megnyugtatóan a török-örményt viszonyt, és ez nem pusztán gazdaságdiplomáciai, hanem geopolitikai érdeket is tükröz. A leendõ rendezett viszonyok Örményország Irán, Irak és Szíria közelségével több, mint indokoltnak mondhatóak, ráadásul jelenleg úgy tûnik érdekeinek megfelelõen, ebben aktív partnerként kapcsolódik be az Egyesült Államok is. A térségbeli orosz érdekeltségeket, mindinkább a múltban gyökerezõ orosz befolyást, a terrorellenes együttmûködés színterén is szorgalmazza mind az amerikai, mind az orosz fél. 2001 szeptembere után, terrorellenes megelõzés címén növekedett az amerikai jelenlét a térségben, amely olyan helyzetet teremtett, hogy mára már Kirgizisztán és Üzbegisztán területén is megtalálhatók mindkét nagyhatalom bázisai.   

Az USA, Oroszország és az Európai Unió pozícióiról

Mindazok mellett, hogy pillanatnyilag úgy tûnik, az orosz befolyás a térségben csökken, ennek ellenére mindkét fél érdeke úgy diktálja, hogy közös erõvel igyekezzenek stabilizálni a térséget, ezen túlmenõen természetesen, mindkét nagyhatalom gazdasági pozícióit is igyekszik fejleszteni a területen. A közelmúlt grúziai és a térség más országait is érintõ belpolitikai eseményekre nyilvánvalóan meghatározó volt az amerikai jelenlét, azonban az USA Oroszország felé több esetben is kifejezésre juttatta, hogy a „demokrácia-export” nem jelenthet konfliktusforrást a nagyhatalmi viszonyban, mert nem az orosz érdekkör gyengítését célozza. Egyes vélemények rámutatnak arra, hogy az amerikai katonai jelenlét legalább annyira a globalizálódó érdekviszonyok következménye, mint a több helyen telepített kis katonai támaszpontokon keresztüli nagyhatalmi jelenlét, esetlegesen jelzés értékû nyomásgyakorlás eszköze.   

A grúziai események kapcsán, mindenképpen felmerül a kérdés, betöltheti-e Grúzia a kaukázusi térség vezetõ szerepét? A kérdésre adott eddigi értékelések alapján, a grúziai hatalomváltás eseményei meghatározók, de fõként jelzés értékûek voltak, mert a grúz gazdaság teljesítõ képessége jelenleg viszonylag alacsony, amely mellett, érezhetõen markáns az Oroszország felé történõ ráutaltság, amely egyebek mellett közvetlenül is jelentkezik abban, hogy a grúz áramellátás Oroszországtól függ.   

A térség stabilizálásában az európai jelenlét is segíthetne akkor, ha sikerülne stratégiai szempontrendszerû konfliktusmegelõzõ stratégiát kialakítani az Európai Unió döntéshozóinak, különösen, hogy az esetleges török csatlakozást követõen ezek az államok olyan szomszédos államokká válnak, ahol napjainkban is komoly problémákat okoznak a vallási-etnikai konfliktusok, a szervezett bûnözés és a szakadár területeken megjelenõ és átszivárgó terrorcsoportok. Megállapítható, hogy a térség a konfliktusok tengelyeként értékelhetõ, ahol változtatni, csak az infrastruktúra fejlesztésével, a humán- és gazdasági lehetõségek hosszú távú megszilárdításával, és a közös érdekszövetségek elmélyítésével lehet, ugyanakkor megoldásra vár számos olyan kihívás is, mint az etnikumok demográfiai növekedése, illetve az ehhez kapcsolódó lehetséges migráció kérdése.   

2005. június

2005. november 6-án parlamenti választásokat tartottak Azerbajdzsánban. A szavazásra jogosultak 47 százalékos részvétele mellett megrendezett voksolást – mint az elmúlt évtizedben mindig – ezúttal is az Ilham Aliyev elnök vezette Új Azerbajdzsán Párt (Yen Azerbajcan, YAP) nyerte, abszolút többséget szerezve azzal, hogy a 125 fõs, egykamarás törvényhozásban (Milli Mejlis) 63 helyet mondhat magáénak. A fennmaradó helyekbõl 41-et a kormányhoz közel álló, függetlenként induló jelöltek szereztek meg. A legnagyobb ellenzéki tömörülés, a három pártot magába foglaló Azadliq (Szabadság) Blokk jelöltjei mindössze öt helyhez jutottak.

   Ezek a szikár tények.De miként fordulhatott ez elõ? Várható-e a grúziai vagy az ukrajnai bársonyos forradalomhoz hasonló fordulat abban a kaukázusi országban, amelyet immár 1993 óta az Aliyev-család irányít? Miként viszonyul a november 6-i választásokat követõ eseményekhez az Egyesült Államok és Oroszország?

   A független Azerbajdzsán

   Az olajban és földgázban rendkívül gazdag Azerbajdzsán a Kaukázusban, a Kaszpi-tenger partján fekszik. Közös határa van Oroszországgal, Grúziával, Örményországgal és Iránnal. Exportbevételeinek kb. 90 százaléka az energiahordozókból származik, ami egyben a költségvetés 85 százalékát jelenti. Csak a Nyugatnak szánt exportból éves szinten 7 milliárd dollár folyik be az államkasszába. Az ország a Szovjetunió 1991-es felbomlását követõen nyerte el függetlenségét. Ezt követõen vészterhes idõk köszöntöttek az országra, amelyet a többségében örmények lakta, a karabahi enklávéért Örményországgal vívott véres konfliktus zárt le. Az akkori azeri elnök, Abulfaz Elcsibej 1992-ben a KGB egykori tábornoka, az azerbajdzsáni Kommunista Párt Központi Bizottságának egykori fõtitkára, Heydar Aliyevhez fordult, hogy támogasson egy gyenge és eredménytelen kormányt azzal, hogy kinevezte õt az Azerbajdzsáni Legfelsõbb Tanács elnökhelyettesévé. 1993-ra az ország polgárháborúval fenyegetõ káoszba zuhant, amelyet egy, az örményektõl elszenvedett katasztrofális katonai vereség is követett. Júniusban Elcsibej elhagyta a fõvárost, amelyet a várható puccs követett. Aliyev vette át az elnökséget, és a puccsistákkal kötött megállapodás értelmében június 15-én megkapta az Azerbajdzsáni Legfelsõbb Tanács elnöke titulust. Kilenc nappal késõbb a nemzetgyûlés elnökké választotta.Albufaz Elcsibej kormánya nagy hibát követett el azzal is, hogy figyelmen kívül hagyta Oroszországnak a Kaszpi-tengeren lévõ olajmezõkhöz fûzõdõ érdekeit – így aztán Aliyev hatalomra jutását az akkori orosz elnök, Borisz Jelcin is nagyban elõsegítette.

   Heydar és Ilham Aliyev

   A hatalomátvétel után Aliyev minden kulcspozícióba saját embereit ültette. Kormányzása alatt Aliyev erõs, határozott kézzel irányította az országot, ösztönözte a külföldi befektetéseket, miközben nem nézte jó szemmel a más véleményen lévõket. Kétszer is megnyerte az elnökválasztásokat (1993-ban és 1998-ban), bár külföldi szakértõk szerint mindkét esetben történtek visszaélések. Aliyev számottevõ sikereket ért el azzal, hogy komolyan bevonta az azeri olajiparba a külföldi multinacionális cégeket. Egyik legnagyobb dobása kétségkívül az volt, hogy 1997-ben szerzõdést kötött az AIOC nevû olajipari konzorciummal egy Bakutól Örményországon át, a törökországi Ceyhan városáig húzódó olajvezetékre (BTC), amely elkerüli mind Oroszországot, mind Irán északi részét. (Napjainkban Ilham apja álláspontját képviseli, amely szerint ösztönzi a külföldi befektetéseket; ennek tükrében nem meglepõ az Economist elõrejelzése, amely szerint Azerbajdzsán a következõ 20 évben 29 milliárd dolláros olajbevételre számíthat. ) Az üzleti sikerek mellett ugyanakkor virágzott a korrupció: mind Aliyevet, mind fiát, Ilhamot megvádolták azzal, hogy tekintélyes összegeket síbolnak el az olajból származó haszonból. Egészsége elõször 1999-ben rendült meg komolyan, ekkor szívmûtétet hajtottak végre rajta az Egyesült Államokban. 2003 áprilisában a tévékamrák elõtt esett össze, augusztusban visszatért az Egyesült Államokba gyógykezelésre. Lemondott elnökségérõl és egy azóta is sokat vitatott manõverrel az addig a nemzeti olajtársaság elnökeként tevékenykedõ fiát nevezte ki miniszterelnöknek. Az azeri alkotmány értelmében ugyanis az államfõ akadályoztatása esetén a miniszterelnök látja el annak teendõit és gyakorolja a hatalmat az országban. A kormányfõ-váltás mindenesetre olyan gyorsan történt, hogy Hejdar még az 1996 óta hivatalban lévõ kormányfõt, Artur Raszi-Zadetet is elfelejtette elõbb leváltani. Ilham megnyerte a 2003. október 15-én tartott elnökválasztásokat – a szavazatok 77,97 százalékát söpörte be. Az ellenzék tiltakozott a végeredmény miatt, nem fogadta el azt, és tömeges ellenállásra szólította fel híveit. Több száz demonstrálót vertek meg a karhatalmi erõk, tömeges letartóztatások is voltak. Aliyev október 31-én foglalta el hivatalát, az ellenzék panasza ellenére.

   A választások lebonyolítás a nemzetközi közösség részérõl is éles kritika érte, többek között a nemzetközi elõírások megsértését, a választók megfélemlítését, a jelöltek egyenlõtlen kampánylehetõségeit valamint a választási törvények és folyamatok széleskörû megsértését hányva az elnök szemére. A 2005. november 6-án megtartott választások elõtt kísértetiesen hasonló volt a helyzet: ellenzéki tagok és emberi jogi aktivisták szerint Aliyev elnöksége alatt az emberi jogok helyzete nem fejlõdött. Az ellenzéki csoportos találkozókat továbbra is betiltották, a kormány továbbra is hihetetlen nyomást helyezett az ellenzékre és a független sajtóra. 2005 márciusában a nemzetközi közösség és az Európa Tanács folyamatos nyomásának engedelmeskedve az ellenzék számos vezéralakját kiengedte a börtönbõl, akiket még a 2003. októberi választásokat követõ demonstrációk során tartóztattak le. Ezzel szemben 2005 októberében Aliyev két miniszterét is letartóztatta (Farhad Aliyev gazdasági és Ali Insanov egészségügyi minisztert) azzal vádolva õket, hogy egy számûzött ellenzéki vezérrel puccsot készültek végrehajtani. A korrupció ellen látszólag mindig határozottan fellépõ Aliyev ezzel sok azerinél szerzett jó pontot.

 Az ellenzék Azerbajdzsánban

 A demonstrációk és tiltakozások ellenére az ellenzék rendkívül gyenge Azerbajdzsánban. Fõ erõik, az Azerbajdzsán Demokratikus Pártja, a Muszavat Párt és az Azerbajdzsáni Népfront közös platformot hoztak létre, Azadliq (Szabadság) Blokk néven. Az igazság azonban az, hogy nyugati értelembe véve gyakorlatilag nem létezik ellenzék: a novemberi választásokat megelõzõ kampányidõszakban alig tudtak megjelenni, nem tarthattak nagygyûléseket, nem ragaszthattak ki óriásplakátokat, az elektronikus médiában epizódszerepre kárhoztatták õket, s bár Jok néven megalakult egy olyan ifjúsági szervezet, amely a grúz és az ukrán fordulatban kulcsszerepet játszó mozgalmak mintájára épül fel, több száz aktivistát tartóztattak le ilyen-olyan oknál fogva. Nagy érvágás volt számukra az is, hogy októberben, alig pár héttel a választások elõtt Ukrajnában letartóztatták a parlament egykori, éppen hazakészülõ elnökét, a korrupcióval vádolt Rasul Qulijevet, a Demokrata Párt elnökét. A november 6-i választások után a világ közvéleménye valami hasonlót várt, mint közvetlenül a 2003-as grúziai választások után: az ellenzéki erõk gyengesége és a civil mozgalmak hiányában minden marad a régiben és Aliyev nyugodtan kormányozhat tovább, a feltételezett választási csalások ellenére. Ám akárcsak Grúziában, ezúttal Azerbajdzsánban is átírták a forgatókönyvet: 2003-ban, Ilham kinevezése után is voltak zavargások, ám ezúttal minden eddiginél nagyobb mértékben folynak országszerte a forrongások, lázongások, egymást érik a több ezres demonstrációk, új, ezúttal tiszta választásokat követelve. A mértékadó szaklapok azt is megpendítették, hogy Azerbajdzsán lehet a következõ dominó ahol a demokratikus ellenzék megdönti az autokratikus módszerekkel irányító hatalmat. Elképzelhetõ, hogy ezúttal az ellenzék nem csak hangos, de egységes is lesz. December elején az ellenzék az alkotmánybírósághoz fordult, és keresetet nyújtott be Aliyev ellen – Isza Kambar, a Muszavat Párt elnöke szerint a választási csalások miatt. Az azeri alkotmány szerint az elnököt akkor lehet felelõsségre vonni, ha súlyos bûnök alapján elítélik. Ebben az esetben ugyanis az alkotmánybíróság, a legfelsõbb bíróság jóváhagyásával felkérheti a parlamentet az elnök elmozdítására. Elemzõk azonban mindezek ellenére kétlik, hogy a belpolitika margójára szorított azeri ellenzék a grúziai és az ukrán „puccshoz” hasonlót tudna végrehajtani Aliyev sokkal jobban megszervezett kormánya ellen. „Az ellenzéki forgatókönyv nagyon sok hasonlóságot mutat a grúz és az ukrán eseményekkel, de az erõegyensúlyok Azerbajdzsánban egészen mások” – nyilatkozta Mihail Alexandrov, orosz szakértõ. Tény az is, hogy az azeri ellenzéknek gyakorlatilag nincs egységesen kialakult álláspontja. Mindamellett a grúziai és az ukrán ellenzéki erõk megkapták a megfelelõ támogatást a nemzetközi közösség részérõl – Azerbajdzsánban egyelõre úgy tûnik, más a helyzet.

   A nagyhatalmak álláspontja

   Külföldi szakértõk szerint Ilhamból hiányzik az apja magabiztossága, tapasztalata, rutinja, de õ jelenti a biztonságot arra, hogy folytatódik az apja által megkezdett, a nagyhatalmak számára is megfelelõ politika, hiszen mind az Egyesült Államoknak, mind Oroszországnak érdeke a stabilitás.A közel-keleti olajtól nagyban függõ Egyesült Államoknak igen fontos a már fent említett 4 milliárd dolláros költségvetéssel megépített, a tervek szerint idén mûködésbe lépõ, kb. 2500 kilométer hosszúságú olajvezeték. És ha már Irán: amint arról fentebb már szintén szó esett, Azerbajdzsán közvetlen szomszédja az utóbbi idõben szókimondó, radikális eszméket valló elnöke, és nagy port kavaró atomprogramja miatt többször is az újságok címlapjára kerülõ, Bush elnök által a gonosz tengelyéhez sorolt országnak. Az amerikai hadseregnek üzbegisztáni, karsihanabádi támaszpontjának tavalyi elveszítése óta gyakorlatilag csak Kirgizisztánban van bázisa a térségben. Az érdekek összefonódását igen szemléletesen fejezi ki az, hogy a grúz és az ukrán választásokat követõ magatartással szemben a 2005. novemberi azeri voksolás után független amerikai megfigyelõk szerint jórészt a demokratikus játékszabályoknak megfelelõen zajlottak a választások. Mindez sokkolóan hatott sok azerire, akik többek között „Amerika, ne kereskedj olajjal a demokrácia helyett!” feliratú transzparensekkel vonultak az utcára. Amerika olajat és demokráciát is akar – de lehet-e mindkettõ egyszerre? A dilemma tehát az, hogy a Nyugat a demokrácia zászlaja alatt álljon az ellenzék mellé és követelje a választások megismétlését, vagy gazdasági érdekeinek engedve ne foglalkozzon a szabálytalanságokkal?

 2005 szeptemberében az Észak-atlanti Szövetség úgy döntött, hogy október végéig meghosszabbítja katonai akcióját Szudánban. Az Afrikai Unió még tavasszal kérte fel a katonai szervezetet, hogy segítse a polgárháború sújtotta Darfurban kezdett békefenntartó akciót. Ezek után 2005 nyarán döntött úgy a NATO, hogy segítséget nyújt az Afrikai Unió békefenntartó küldetéséhez, miután Alpha Oumar Konaré az AU végrehajtó bizottságának elnöke személyesen is kérte a Szövetség segítségét, a nyugat-szudáni Darfur tartományban 2003 óta tartó az eszkaláció veszélyével fenyegetõ összecsapások megoldásához. Ezzel szinte egyidõben az AU úgy határozott, hogy a darfuri tartományban állomásozó katonák létszámát 7700 fõre kívánja emelni. A csapaterõsítések keretében olyan kooperáció valósult meg, amelyben Ruanda, Nigéria, Szenegál és Dél-Afrika is zászlóaljakat biztosít a feladatra, az egységek helyszínre juttatását az Egyesült Államok és Franciaország is segítik.

   Az konfliktusok azonban nem csupán Szudánt, hanem a szomszédos államokat is közvetlenül veszélyeztetik. A legutóbbi erõszakos cselekmények hátterében álló Janjaweed-milíciák a közelmúltban megtámadtak, majd hetvenöt embert gyilkoltak meg egy csádi faluban Csád és Szudán közös határának térségében. Idriss Déby csádi államfõ egyértelmûen a szudáni Janjaweed-milíciákat vádolta a vérengzéssel és nyilatkozatában úgy fogalmazott; „Biztosra vesszük, hogy a Janjaweed milíciák követték el a rémtettet, de nem tudjuk, mi okuk volt rá. Ha nem oldódik meg rövidesen a darfúri válság, olyan súlyos helyzetbe kerül térségünk, mint Kongó és Ruanda vidéke". Az elnök szavai alátámasztják azokat az elemzõi véleményeket, amelyek korábban rámutattak arra, hogy az észak-kelet afrikai térség humanitárius katasztrófájának lokális és regionális szintû kezelése nem halasztható tovább, mert ez egyben preventív lépést is jelent az esetlegesen terrorista, vagy terrorista szervezetekhez kötõdõ, annak logisztikai- és humán bázisát nyújtó csoportok reintegrációjának akadályozására. A térségben hosszú évtizedek óta húzódó és humanitárius katasztrófát elõidézõ válság kezelésére, ez idáig nem sikerült hatékony stratégiát kidolgozni.

   Az Európai Parlament, a szudáni helyzetet értékelõ májusi állásfoglalásában úgy fogalmazott , hogy becslések szerint 300 000 ember halt meg eddig Darfurban és havonta további 10 000 ember veszti életét a kegyetlenkedések következményeibõl kifolyólag, beleértve az alultápláltságot és a betegségeket. 1,65 millió embert telepítettek ki lakhelyérõl és arról is érkezett tájékoztatás, hogy egyeseket erõszakkal toloncoltak vissza otthonaikba. A szudáni fegyveres erõk soraiban egykor harcolók reintegrációja kritikus problémát jelent mivel a polgári lakosság és bármely hivatalos vagy nem hivatalos alakulat leszerelése mindennél fontosabb a stabilitás szempontjából, ezért a további eszkaláció megakadályozása és a darfuri helyzet rendezése egyre sürgetõbb problémákat vet fel.

   Az Európai Parlament állásfoglalásában felhívja a tagállamokat, hogy járuljanak hozzá a folyamatban lévõ humanitárius erõfeszítésekhez Szudánban és Csádban, ide értve a decentralizált együttmûködést. Felszólítja Szudán, Csád, Líbia és a Közép-Afrikai Köztársaság kormányát, hogy vonják szigorúbb ellenõrzés alá a kisméretû fegyverek kereskedelmét a régióban. Felhívja az ENSZ Biztonsági Tanácsát, hogy hozzon meg minden megfelelõ intézkedést a fegyvereknek a Darfur-régióba való szállításának megállítására, és a további fegyverkereskedelem megállítására fontoljon meg korlátozott szankciókat. Mindezek mellett sürgeti az Egyesült Államokat, hogy tegye intenzívebbé a konfliktus megoldása iránti elkötelezettségét a szudáni kormány biztonsági vezetõjével a globális terrorizmusról folytatott tárgyalásait illetõen is.

   A HUMANITÁRIUS KATASZTRÓFA KIALAKULÁSÁRÓL RÖVIDEN

   Az észak-kelet afrikai, Vörös-tengeri kijárattal rendelkezõ államot északon Egyiptom, keleten Etiópia és Eritrea, délen a Kongói Demokratikus Köztársaság nyugaton Líbia, Csád és a Közép-Afrikai Köztársaság határolja. A mintegy 2.505.810 négyzetkilométernyi területtel és 853 kilométer hosszúságú tengerparttal rendelkezõ állam területének alig 7% alkalmas mezõgazdasági mûvelésre. Polgárainak életét több mint fél évszázada véres polgárháborúk és vallási-etnikai villongások sújtják. Szudán népességének vallási-etnikai összetétele szinte önmagáért beszél; a feketék aránya 52%, akik mellet még 39% az arab, illetve 6% a beják aránya. Vallási megoszlás alapján a szunnita muszlimnak a lakosság 70%-a vallja magát, míg az afro-törzsi vallások tanait 25% követi és csupán 5% a keresztény népesség számaránya. Az ország közigazgatási berendezkedés szempontjából 26 államra tagozódik, fõvárosa Khartoum, de jelentõs városai Wadi Halfa, Port-Sudan, Atbara, Kassala is. Afrika legnagyobb területû országában egyes információk szerint közel harminc fegyveres csoport mûködik, amelyek becslések szerint akár harmincezer tagot is maguk mögött tudhatnak.

   A 2003. februárjában kibontakozott darfuri-konfliktus alapmotívuma volt, hogy a kormányzó hatalmat maga mögött tudó Nemzeti Iszlám Front alternatívájaként kívánt megjelenni és képviseltetni magát a John Garang által jegyzett SPLM/A politikai és katonai szárnya (SPLA), valamint az Igazság és Egyenlõség Mozgalom, amelyek azt az álláspontot képviselték, hogy az 1989 óta kormányzó Omar Bashir elnök vezette szudáni kormány az általuk képviselt csoportokat erõszakos módszerekkel elnyomja. A khartoumi kormányzat azonban elutasító álláspontot képviselt a fõként dél-szudáni közösség hatalommegosztási és autonómia törekvéseivel szemben, az SLA-t és a JEM-et pedig terroristáknak nyilvánította. A kormányzati hatalmat birtokló erõk, – annak ellenére, hogy több nemzetközi fórumon is cáfolták – pozícióik javítása érdekében hallgatólagosan eltûrték Janjaweed-milíciák terrorista akcióit. A feloldhatatlannak tûnõ konfliktussorozatok fekete mérlege alapján, becslések szerint 1,8 millió ember kényszerült lakóhelye elhagyására, közülük több mint 200.000 azok aránya, akik a szomszédos, sokszor amúgy is instabil belsõ viszonyokkal rendelkezõ országok felé (Csád, Eritrea, Etiópia, Uganda) menekültek. Mindezek mellett nehezen lehet pontos számokat találni arra, hogy hány áldozata van a konfliktusnak, megfigyelõk szerint az áldozatok száma 2003-tól napjainkig elérheti a 70.000-et is.

   A válság kialakulásának körülményei azonban jóval összetettebbek, amelyek a vallási-etnikai szál mellett, hatalmi-geopolitikai és gazdasági problémák egész sorát is rejthetik. Egyes elemzõk úgy vélik, hogy Szudán egyik legnagyobb humanitárius válságának értékelésénél, nem egy válságról van szó, hanem még inkább válság-jelenségek sorozatáról, amik közül 2000. évet követõen kettõ is elõtérbe került. Ezek közül az egyik az „Észak-dél konfliktus” amelyben a szudáni kormány és az SPLM/A szervezete közti reláció a meghatározó, és amely konfliktus kezelésére számos pozitív elõrelépés történt. A másik, Szudán nyugati területeit közvetlenül érintõ válság, amely hátterét az SLA és a JEM szudáni kormánnyal és a Janjaweed milíciákkal való szembenállása határozza meg. Ugyanakkor tény, hogy a véres konfliktusok lezárását segítõ rendezési folyamatok a 2004. július 30. ENSZ BT határozattal kezdetüket vették és a tényleges tûzszüneti megállapodást, pedig 2005. január 9-én sikerült aláírni.

   A 2005. januári megállapodást megelõzte, a korábban 2004. áprilisában Csádban (N’Djamena) az AU, az EU, az ENSZ és az Egyesült Államok nemzetközi közvetítésével megkötött fegyverszüneti megállapodás, amelyben a felek (khartoumi kormány a JEM és az SPLM/A) kötelezettségeket vállalt arra, hogy lehetõvé teszik a segélyszervezetek biztonságos régióbeli mûködését és a segélyek darfuri térségbe juttatását. Az egyezmény felhatalmazta az Afrikai Uniót a szerzõdésben foglaltak ellenõrzésére, amely feladatra az AU Béke- és Biztonsági Tanácsa 270 megfigyelõt biztosított és kooperáció keretében kérte fel az EU-t a feladatban való aktív közremûködésre, egy elnökhelyettesi (Tûzszüneti Bizottság) és 6 ellenõri státuszt felajánlva. Nem sokkal, az egyezmény megkötése után, Omar Bashir szudáni elnök bejelentette, hogy lépéseket tesz a khartoumi kormányzathoz közelállónak tartott milíciák fegyveres akcióinak megakadályozására.

   2004. július 5-én a szudáni kormány és az SPLM/A aláírta a Nairobii Nyilatkozatot, amelyben a felek számos olyan korábbi egyezményekben foglaltak közös elfogadására mutattak hajlandóságot, mint amilyen 2002. júliusi Machakos Protocol, 2003. szeptemberi egyezményt a biztonsági megállapodásról, a 2004 januári és májusi irányelvek a jólét és a hatalommegosztásról, valamint a Nuba hegyvidék és a déli Kék-Nílus státusáról és az Abyei területrõl.

   A kedvezõnek tûnõ diplomáciai lépések, jelentõsen segítettek a korábbi fegyverszüneti megállapodást preferáló nemzetközi szervezeteknek abban, hogy július közepén Etiópiában az addesz-abbebai tárgyalásokon megkezdõdhessen a politikai párbeszéd a darfuri lázadók és a hivatalos szudáni kormányzat között. A nemzetközi közösség részérõl korábban tett diplomáciai erõfeszítések, a tárgyalásos konfliktuskezelés mellett pozitív és fõként határozottabb folyamatokat indítottak meg, amelyek azonban nem nélkülözték a diplomáciai nyomásgyakorlás eszközeit sem. Elõkészítették az ENSZ BT 1556. számú júliusi határozatát, amely felszólítja Szudánt, hogy tegyen eleget korábban tett, a Janjaweed milíciák lefegyverzését vállaló ígéreteiben foglaltaknak, valamint mûködjön közre, az erõszakos cselekmények elkövetõinek felelõsségre vonásában is. Az ENSZ ajánlásában nyomatékosította, hogy amennyiben az ígéretek a szudáni fél miatt nem teljesülnek, megvizsgálja az ENSZ Alapokmányának 41. fejezetében foglalt intézkedések (köztük a kereskedelmi megszorítások vonatkozókat) alkalmazásának lehetõségét.

   A khartoumi kormány részérõl kényszeredetten fogadták a határozatot, amellyel kapcsolatban Mahdi Ibrahim Malek szudáni informatikai és távközlési miniszter sajnálkozását hangoztatta amiatt, hogy a darfúri válság ügye "ilyen hamar" a BT elé került, és kijelentette, hogy kormánya teljes mértékben visszautasítja a „szankciókkal való fenyegetõzést”. Khartoum álláspontja azonban hamarosan megváltozott így Oszman asz-Szaíd az Afrikai Uniónál akkreditált szudáni nagykövet, bejelentette; "Szudán elfogadja a BT Darfúrral kapcsolatos határozatát, mert az ENSZ tagja, s nincs más választása. Khartoum nem örül a határozatnak, de lehetõségei szerint igyekszik eleget tenni neki". A feszült helyzetet jól jellemezte, hogy a bejelentést követõen azonban még hozzátette "tisztában vagyunk vele, hogy ellenségeink habozás nélkül újabb intézkedéseket hoznának hazánk ellen, ha nem így cselekednénk", amely megfogalmazáson nyilvánvaló „áthallás” érzõdött az USA térségbeli állásfoglalását és kezdeményezéseit illetõen. A közleményt követõen Franciaország elnöki utasításra megkezdte kétszáz francia katona átvezénylését a csádi fõvárosból, N'Djamenából a kelet-csádi térségbe, elsõdlegesen megelõzõ jellegû feladattal, amelynek célja az volt, hogy Szudán- és Csád határvidékén megakadályozzák hogy Janjaweed milíciák esetleges a csádi menekülttáborok elleni akcióit, illetve humanitárius segítségként tizenkét tonnányi segélyrakományt jutassanak a térségbe.

   2004 augusztusában az Afrikai Unió Nigériából és Ruandából telepített 305 katonát Darfurba a 80 tûzszüneti megfigyelõ védelme érdekében. Késõbb az ENSZ Fõtitkár beszámolt a júliusi határozat teljesítésének folyamatairól. Az akkori megállapítások úgy nyilatkoznak, hogy ugyan a Popular Defense Force (PDF) lefegyverzése elkezdõdött, azonban az ENSZ továbbra is kap jelentéseket Darfur mindhárom államából katonai aktivitásra. A szudáni kormány augusztus végéig hivatalosan nem azonosított egyetlen milíciát sem a PDF-en kívül és a kitelepített lakosság problémáinak kezelésére sem történtek kielégítõ intézkedések. A khartoumi kormányzat által korábban vállaltak teljesítése több szempontból is elégtelennek bizonyult és a nemzetközi közösség több tagja, köztük az Egyesült Államok, majd az EU is több kifogást említve elmarasztalóan nyilatkozott.

   Az ezt követõ egy hónap múltán, az ENSZ BT 2004. szeptemberében újabb határozatot (1564. számú ) hozott a szudáni helyzetrõl, amelyben a BT tagok kifejezték aggodalmukat a biztonság teljes hiányáról Darfurban, megállapították, hogy a szudáni kormány felelõs a lakosság biztonságáért és védelméért (illetve azok hiányáért). Ismételten felhívták a figyelmet arra, hogy a szudáni konfliktus fenyegeti a nemzetközi békét és biztonságot, valamint helytelenítették a tûzszünet rendszeres megsértését a szudáni kormány részérõl. Az ENSZ ekkor úgy határozott, támogatásáról biztosítja az Afrikai Unió tervét, hogy erõsítése és növelje ellenõrzõ szerepét Darfurban, egyben felkérték a tagállamokat, hogy biztosítsanak pénzügyi és logisztikai támogatást az AU misszióhoz. A szudáni kormányt pedig gazdasági retorzióval fenyegették meg, hogy a kõolajtermékeket is érintõ szankciók kerülnek bevezetésre, amennyiben továbbra sem teljesíti a BT követeléseit. Ugyancsak szeptemberben fejezõdtek be jelentõs áttörések nélkül a tárgyalások a szudáni kormány és az SLA/JEM között, illetve még ebben a hónapban a khartoumi kormányzat beleegyezését adta ahhoz, hogy további 3500 katona érkezzen Darfurba, mert Afrikai Unió mandátuma nem terjed ki a civilek védelmére.

   2004. december 31-én a szudáni kormány és az ország déli részét ellenõrzõ Szudáni Népi Felszabadító Mozgalom képviselõi a kenyai Naivasha városában parafálták polgárháborút lezárni hivatott megállapodás-tervek utolsó két jegyzõkönyvét. Az eseményen Omár Haszan al-Bashir szudáni államfõ és a szemben álló felek képviselõin túl megjelent a dél-afrikai elnök Thabo Mbeki, valamint Moody Awori kenyai alelnök is. A kétéves tárgyalássorozatot lezáró tûzszüneti megállapodás aláírására 2005. január 9-én került sor, amely a több mint két évtizedes polgárháborús konfliktus lezárását célozta.

   A tárgyalóasztalhoz leülõ felek megegyezésre jutottak a hatéves átmeneti idõszakra vonatkozó hatalommegosztás lehetõségeirõl, illetve a továbbiakban megállapodtak, hogy az átmenetinek szánt idõszak végén a dél-szudániak dönthetnek a terület autonómiájáról, arról hogy az északi kormányzat a területen élõket nem kötelezi az iszlám törvénykezés (shaira) alkalmazására. Az ország területi védelmét, a khartoumi kormányerõk és az SPLA fegyveresei együtt látják el, valamint a dél-szudáni olajkitermelésbõl származó jövedelmek fele a déli kormányzathoz kerül, másik részén a khartoumi kormány és más déli tartományok osztoznak. A politikai érdekérvényesítés szempontjából egyezség született arról, hogy a választások elõtt az SPLA elnöke foglalhatja el az alelnöki pozíciót, azonban a khartoumi kormányzati struktúrában többségében maradhat a kormánypárt, azonban ezzel együtt jelen lesznek az SPLA és az északi, déli pártok képviselõi is. Megállapodás született a Núba hegyvidék és a Kék-Nílus déli vidékérõl is, amely alapján három évente egymást váltják a kormányzói székben a szembenálló felek megbízottjai. A megállapodás, minden pozitívuma ellenére azonban továbbra sem rendezte a Darfur körzetben tartó lázadást megoldásának lehetõségeit. Olyannyira, hogy Jan Pronk – ENSZ szudáni különmegbízott – szerint további fegyverszállítmányok is érkeznek a térségbe és feltételezhetõ, hogy egyes kõolajipari létesítmények ellen is követnek el támadásokat. A jelzéseket követõen azonban az ENSZ döntött arról, hogy 10 ezer fõs békefenntartó alakulatot küld Szudánba, hogy a hivatalos közlés szerint;„elõsegítse a januári szerzõdésben foglaltak betartását”. Az ENSZ döntés így megelõzte, és bizonyos értelemben meglapozta a júniusi NATO támogatói szerepvállalásról hozott határozatot.

   Az ország belpolitikai helyzetének változásaiban egyik mérföldkõnek számított az ugyancsak júliusban megszavazott és elfogadott új átmeneti alkotmány, amely a szándékok szerint és a korábbi egyezmények értelmében hat évig marad érvényben. Legalább ilyen jelentõségû volt, hogy a dél-szudáni felkelõk korábbi vezére John Garang, letette hivatali esküjét és alelnöki pozíciót foglalhatott el abban a khartoumi kormányban, amely ellen több mint két évtizedig harcolt. A közigazgatás és kormányzati munka új felosztása mellett, Líbia aktív közvetítésével a darfuri térséget érintõ tárgyalássorozat is megkezdõdött, amelyen megállapodás született az SPLM/A és a tartományban rivális JEM normalizálják kapcsolatukat, és szabadon engedik foglyaikat.
   
   A SZUDÁNI BÉKE KÉRDÉSEI JOHN GARANG HALÁLA UTÁN

   A szudáni konfliktus belföldi- és nemzetközi viszonyai szempontjából legjelentõsebb változást azonban mégis az a 2005. augusztusi esemény hozta, amikor a szudáni állami televízió közleményben tudósított arról, hogy John Garang alelnök repülõgép balesetben elhunyt. Az elsõdleges közlések szerint a helikopter, amely Ugandából szállította az alelnököt, rossz látási viszonyok miatt ütközött neki az Amatondzs hegyláncnak. Az eset azonnali és radikális változásokat generált és a korábban ígéretesnek tûnõ új relációk is pillanatok alatt törékennyé váltak. A bejelentést követõen Vahid Mohamed Ahmed Nur, a Szudáni Felszabadítási Hadsereg vezetõje úgy nyilatkozott; „a baleset egy nagy összeesküvés következménye”. Annak ellenére, hogy késõbb Salva Kiir Mayardit a mozgalom helyettes vezetõje nyugalomra intett és úgy nyilatkozott, hogy továbbra is cél a januári békefolyamat megvalósítása, Khartoumban zavargások törtek ki. A következmények törvényszerûnek tûntek.

   Garang személyének elvesztését a mozgalomhoz közelálló emberek újabb támadásként értékelték és a kialakult váratlan helyzetre nem volt azonnali stratégia. Az utcai zavargásoknak halálos áldozatainak és sebesültjeinek arányáról ellentmondó információk jelentek meg. Az SPLM/A a helyzetet mentendõ, viszonylag gyorsan reagált, így még augusztusban letette hivatali esküjét Salva Kiir Mayardi a szervezet katonai szárnyának korábbi vezetõje, ekkorra már az SPLA is kizártnak tartotta a Garang elleni merénylet teóriájának lehetõségét. A Garang bizalmasának számító Salva Kiir Mayardi a hatvanas évek óta harcolt a dél-szudáni lázadók oldalán. Amikor 1972-ben Khartoum ideiglenesen békét kötött a mozgalommal, Salva Kiir a szudáni hadsereg tisztje lett. 1983-ban az újabb lázadások robbantak ki a déli tartományokban, és amikor délre rendelték, már a lázadók élén tért vissza. Támogatta Szudán déli részének autonóm törekvéseit emiatt többször összetûzésbe került a khartoumi politikával. Egyes elemzõk úgy tartják, Garang 2004-ben megkísérelt megválni tõle, de ez a mozgalom szétszakadásával fenyegetett volna.

   Szudánban és a nemzetközi színtéren is sokat vártak Garangtól. Halálhíre nem csupán pillanatnyi belpolitikai megingást eredményezett, de az események hatására ismét kiélezõdni látszott a kõolajban gazdag szudáni régió körüli versengés. A korábbi alelnök ugyanis egyes információk szerint korábban egy kis brit érdekeltségû társasággal – White Nile – folytatott tárgyalásokat, amely olyan területeken szeretett volna 60 százalékos érdekeltséget biztosítani magának, amelyen akár 200 milliárd dollár értékû kiaknázatlan kõolajat is találhat. Garang halálának hírére a White Nile részvényei csaknem 12 százalékot veszítettek értékükbõl. Elemzõi elképzelések szerint, a korábbi alelnök halála után a francia Total olajtársaság pozíciói erõsödhetnek a térségben. Akár így, akár úgy történik, az mindenképpen vitathatatlan, hogy a kõolaj kitermelés lehetõsége sok tekintetbõl befolyásolhatja a nemzetközi élet több szereplõjét is. Különösen így van, ha hitelt adhatunk azoknak a számoknak, amelyek bizonyítani igyekeznek a szektorban rejlõ lehetõségeket. Ezek alapján; míg a szektor 1999-ben 61 millió USD jövedelmet termelt, addig 2001-ben ez a szám 590 millió USD nagyságú volt. Az állam bevételeinek 43%-a származik az olajból, és kitermelés 2005-re elérheti az 500-600 ezer hordó nagyságrendet is. Az ország számára a szénhidrogénvagyonban rejlõ lehetõségek, egyaránt jelenthetnek elõnyt, illetve amennyiben a belpolitikai helyzet normalizálása és a pártok, fegyveres erõk demokratikus elvek mentén történõ kanalizálás nem történik meg hátrányt is.

   Mindazonáltal a nemzetközi politika döntéseiben is felfedezhetõk azok az árnyalt érdekek és célok, amelyek jól mutatják a probléma komplex voltát. Ilyen esetre példa az ENSZ BT 1556-os határozatának elfogadása, pontosabban annak körülményei. Az akkor elfogadott és szankcióként az ENSZ Alapokmány 41. paragrafusának következményeivel fenyegetõ határozatot 13 igen és 2 tartózkodás mellett fogadták el. A tartózkodók Kína és Pakisztán voltak, a szudáni olaj legnagyobb felvevõi. Különösen fontosnak tûnik, hogy a válsággal sújtott ország instabilitása közvetett módon kockázatot jelenthet az afrikai kontinens más országainak törékeny relációiban is. A szudáni és más környezõ országok történelmében is bõven akadnak közös vonások. A térség sok államában korábban is az egyik „szabadságharc” követte a másikat, amelyek általában véres diktatúrába torkolltak. A folyamatosan és néha szinte kiszámíthatatlan gyorsasággal változó hatalmi viszonyok közepette, rengeteg régi sérelmet és politikai hatalmi rivalizálást rejt a múlt, vallási-etnikai elemekkel tarkítva, és amelyekben jellemzõen csak a személyek és szövetségeseik változtak, a politikai viszonyok és érdekszövetségek nem.

   Amennyiben nem sikerül a szudáni kérdés megnyugtató rendezése, reális lehet annak kockázata, hogy azok törzsi – vallási - politikai indítékaik óhatatlan exportjával továbbterjedhetnek a kontinens más országaira is, akaratlanul újra aktiválva a közelmúlt történelmének veszélyes válsággócait.

    2005. október

Hungama (jelentése: Magyar falu) Hambantotaban, Sri Lanka déli részén,a fõvárostól, Colombotól 240 kilométerre, azon a partszakaszon helyezkedik el, amit teljes erejével ért a cunami 2004. december 26.-án.Délelõtt fél tízkor csapott le az elsõ, három méteres hullám. A helyiek nem találkoztak korábban a szökõár jelenségével, így az teljesen váratlanul érte õket. Az elsõ, három méteres hullám még nem okozott nagyobb károkat, s amilyen hirtelen jött, el is tûnt. A víz szokatlanul visszahúzódott, a tenger mintegy kettényílt, s ameddig a szem ellátott vergõdõ halak, tengeri élõlények hevertek mindenütt. A gyanútlan szemtanuk nem sokat teketóriáztak, beszaladtak összegyûjteni a váratlanul „kezükbe pottyant” táplálékot és ezen tettükkel aláírták saját halálos ítéletüket. A második hullám tizenöt méter magas volt, pillanatok alatt maga alá temetett 140 ezer lakást, egy millióan maradtak fedél nélkül, 38 000-n vesztették életüket. A Karácsony másnapján történt iszonyú katasztrófa után a világ „gazdagabbik” fele a szökõár sújtotta országok segítségére sietett. Adakoztak kormányok, nemzetközi -, és civil szervezetek, az ENSZ, az Európai Unió, bankok, magánemberek.   

A szökõár 38 000 emberéletet követelt, akiét meghagyta, annak magával vitte mindenét, amije volt. Az ár mindent kihordott a szállodákból és házakból, ami aztán iszappal és homokkal keveredve hömpölygött az utcákon. A tengeri viharoknak is ellenálló hajókat a parttól 200 méterre dobta a hullám. A katasztrófa fõképp halászfalvakat sújtott, a legszegényebbeket, akiknek európai szemmel nézve addig sem volt semmijük. Nyílván nem tudjuk átérezni, mekkora veszteséget is jelent egy összetákolt deszkaház, egy kis boltocska, vagy egy ingatag, toldott-foldott halászcsónak elvesztése.   

Sokan, a cunamit átélt turisták közül sem értették meg mi is történt, legalábbis elég nehéz elképzelni hallgatva a két bõröndje elvesztése felett siránkozó, vagy az óriás hullámok rombolása következtében beállt fejetlenség miatt panaszkodó turistát, aki elégedetlenségének adott hangot, miszerint a szálloda személyzete nem „körülötte forgott” a katasztrófát követõ órákban. Talán családtagjaik, barátaik, mindenük miatt aggódtak… (Azt csak halkan jegyzem meg, hogy a korallzátonyok fõleg turisztikai célból, illetve turisták által való pusztítása jelentõsen felerõsítette a cunami által okozott károk nagyságát. Egyes falvakban, melyek partmenti korallzátonyai érintetlenek maradtak, a hullámok jó pár méterrel alacsonyabbak voltak, s így anyagi kárt, sérüléseket okoztak ugyan, de nem követeltek emberéleteket. Más falvakban, melyek elõtt a korallzátonyok nem foghatták fel a hullámokat, a település teljes lakosságát maga alá temette az ár.) Persze, nem minden turista reakciója volt ilyen „födhözragadt”, volt, aki meghosszabbította „szabadságát”, s ott maradt segíteni. Segítõkézre, pedig szükség volt mindenhol.A cunamit követõen Sri Lankára számtalan országból érkeztek amatõr segítõ szervezetek. A tapasztalatlanság, a helyismeret hiánya igen sok esetben káoszt és ész nélküli pénzszórást, adomány elvesztegetést eredményezett. Az országba érkezõ orvosi, élelmiszer és egyéb gyorssegélyek után az embereknek leginkább fedélre és megélhetést biztosító állásra volt szüksége.   

A kormány két fontos intézkedést hozott. Az elsõ hogy a szökõár által a leginkább sújtott térségekben egy riasztórendszert építenek ki, a másik pedig, hogy újjá kell építeni a keleti partot.   

A Magyar – Sri Lanka-i Baráti Társaság és annak testvérszervezete, a Sri Lanka-i – Magyar Baráti Társaság már a katasztrófa napján tettekre szánta el magát. Mivel a felajánlásokat tevõk pénzét száz százalékig a károsultak megsegítésére szerették volna fordítani, kézzel fogható valódi segítséget kívántak nyújtani szem elõtt tartva a valódi szükségleteket. Ennek fényében született meg az elhatározás; a Magyarországon összegyûjtött pénzbõl egy Magyar Falu fog épülni Sri Lankán az elpusztított partszakaszon, ezzel segítve az otthonaikat elvesztõ családokat életük újrakezdésében. 2005 év végéig 70 millió forint folyt be az adományokból, az építkezések 2005. július 18-án kezdõdtek meg. Számos magánember mellett civil szervezetek, egyházak, vállalkozók, polgármesteri hivatalok is segítettek, például Kõbánya 16, Dabas 13, Székesfehérvár 6,5 millió forintot adott. Egy magyar rendõrszervezet is támogatta az építkezéseket, külön kérésüket a baráti társaságok közvetítették a helyi önkormányzat felé, miszerint egy rendõr is kapjon házat a faluban. (Ezen kérésnek eleget téve, a február 10-i átadó ünnepségen az egyik lakás kulcsát egy, a cunami által károsultak listáján szereplõ rendõr kapta.) A legnagyobb adomány 16 millió forint, a legkisebb 500 Ft. Az 50 000 Ft-nál nagyobb adományt felkínálók nevét emléktábla örökíti meg a falu bejáratánál álló emlékmûvön és a mûvelõdési otthonban. Az utóbbiban állandó magyar kiállítást is terveznek.   

Mivel a baráti társaságok nem szerették volna az adományozók pénzét repülõjegyekre, helyszíni utaztatásra, szállásra, ellátásra fordítani, így úgy döntöttek, hogy a pénzt akkor használják a legjobban, ha az építkezést helyi cégek végzik a helyi olcsó munkaerõ segítségével. Az ehhez szükséges valamennyi építõanyag is rendelkezésre állt, így feleslegesnek tartották, hogy az itthonról való szállítás költségeire „tékozolják” a segélyt. A cunami után új kormányrendelet tiltotta, hogy a parton 300 méteres sávban építkezhessenek, így Hungama Hambantota körzetében, másfél kilométerre az óceán partjától, 20 hektáros területen épült fel. A kormány elõírta azt is, hogy betonalapra, téglából kell építeni a cseréptetõs házakat, amelyekben áram és víz is lesz, és szennyvízcsatorna is tartozik hozzájuk.   

Az eredeti elképzelés az volt, hogy egy 100 házas falura gyûjtsék össze a pénzt, az idõ folyamán azonban kicsit változtak az elképzelések, a területre egy kultúrházat és egy iskolát is szerettek volna építeni. Az iskolát egyelõre még nem sikerült felépíteni, a mûvelõdési házat a Baptista Szeretetszolgálat finanszírozta. A mûvelõdési házban a tervek szerint folyamatosan szerveznek programokat, helyet kapnak majd különbözõ tablók, információs anyagok Magyarországról és egy kis könyvtárat is terveznek, ahol hazánkról szóló kötetek, illetve magyar írók könyvei kapnának helyet.   

A házakat kisebb családok részére tervezték, egy nappali, egy hálószoba és egy konyha található benne, alapterületük 70 négyzetméter, kis kert tartozik hozzájuk. A faluba költözõ családok mindegyike kap az államtól 5-5 kókuszpálmát, hogy a kapott földterületeken elkezdhessék a gazdálkodást. A kormány ipari területet tervez Hambantota környékére, a mostani elképzelések szerint kikötõt építenek majd, és egy kórház építése is a tervek között szerepel. A falu közmûvesítése – a víz, villany bevezetése, illetve a csatornarendszer és az utak kiépítése – a kormány feladata. Annak ellenére, hogy a falu közmûvesítése még nem készült el, a baráti társaságok úgy gondolták, érdemes átadni a házakat, hiszen így már legalább fedél lesz egyes családok feje felett. A Magyar Falu 2006. február 10-i átadásán 5 család kapta kézhez leendõ otthonuk kulcsát. Az átadási ünnepségen a 100-ból 74 ház már kész volt, a többi is áll, de hiányzik róluk még egy-két ablak, itt-ott festési munkálatokra van szükség, azonban tavaszra ezek is elkészülnek. Az építkezést lassította a monszun, illetve az adományok átutalásának akadozásai, azonban ezeket a nehézségeket is leküzdve a Magyar Falu, Hungama áll, s várja lakóit.   

A cunami károsultjairól készült lista alapján a helyi önkormányzati hivatalok döntik el, hogy a még jelenleg sátrakban, átmeneti deszkaházakban lakó több ezer családból kik költözhetnek be a házakba. A beköltözõ családok többsége korábban sokkal rosszabb körülmények között élt, így jelentõs segítséget jelent számukra, hogy stabil fedél kerül fejük felé. Néhány szervezet nagyobb, a lakosok számára korábbi életkörülményeikhez képest luxus házakat épít, a két baráti társaság azonban célszerûbbnek tartotta ha az összegyûlt adományokból minél több család számára teremtenek a helyi idõjárási és kulturális szokásokhoz igazodó otthonokat, mintsem kevesebb de annál „fényûzõbb” házakat építessenek.   

A cunami óta Sri Lankán járt magyarok beszámolói szerint, ha valahol büszkék akarunk lenni, arra, hogy magyarok vagyunk, hát Sri Lankán azok lehetünk. Magyarország az elsõ európai országként érkezett segítséget nyújtani az országba a katasztrófát követõen. A Magyar Falu átadó ünnepségén résztvevõ magyarok is kihúzhatták magukat, hiszen a számos, házakat építõ szervezet közül hazánk volt az elsõ, mely ilyen nagy számú házból álló falut ad át a mindenüket elvesztett károsultaknak. A munkálatok a házak elkészülte után sem állnak meg. A falu tervezõi még rengeteg „szépíteni” valót álmodtak meg, kis halastavat a falu közepére, gyümölcsfákkal teli színes kerteket, iskolát... A további teendõk egy része azonban már a falu lakóinak feladata lesz, õk varázsolnak majd életet, színeket, hangokat a magyar falak közé.

Az utóbbi hónapok szentföldi eseményei bárkit meggyõzhettek arról, hogy az izraeli-palesztin megbékélés legfõbb akadályát maguk a felek képezik. Pontosabban nem a felek közti ellentétek, hanem a belsõ konfliktusok. Az izraeli-palesztin konfliktus tehát nem a kibékíthetetlennek látszó internacionális, hanem az intranacionális ellentétek miatt megoldatlan.

Azért nincs még mindig béke a Szentföldön, mert a két résztvevõ fél egyike sem képes egységes, a társadalom minél nagyobb részének támogatottságát élvezõ álláspontot kialakítani.

Ha visszatekintünk az oslói folyamat éveire, majd az ezredfordulót követõ eseményekre azt láthatjuk, hogy a politikai vezetõk egy maroknyi, ám annál erõsebb kisebbség foglyaiként képtelenek voltak békét kötni egymással. Hiába akart Rabin elõre haladni a béke felé vivõ ösvényen, ha társadalma nem volt kész követni. Hiába akart volna Arafat békét kötni Barakkal, ha hazaérve ezt nem tudta volna elfogadtatni.

A problémát mindkét oldalon a szélsõségesek, közelebbrõl a vallási alapon szervezõdött csoportok jelentették. Félreértés ne essék, nem a vallást, vagy a vallási pártokat netalán a jobboldalt kell a béke kerékkötõinek tekinteni. Hanem azt kellene végre elfogadni a világi pártoknak és politikusaiknak, hogy az egyébként multidimenzionális konfliktusban a vallás fontos szerepet tölt be. A világi pártok, Izraelben (pl.) a Munkapárt, a palesztinok körében a Fatah úgy tûnhet könnyebben hajlik a másik féllel való kompromisszumra. De hiába! Nem lehet békét kötni a társadalmak nagy részének véleményét tükrözõ pártok, csoportok (és ezek szavazóbázisának, támogatóinak, híveinek) egyetértése nélkül. Ezért kellene közös álláspontot kialakítania a Hamasznak és a Fatahnak, mint ahogy az izraeli Munkapártnak, a Likudnak és a Kadimának is. Ezért kellene nemzeti egységkormány mindkét oldalon, amely széles társadalmi támogatottságot élvezve végre békét tud kötni és el tudja ezt fogadtatni népével. Nem olyan egységkormányra van szükség ahol a partnerek fegyverekkel akarnak érvényt szerezni álláspontjuknak, ahol a partnerek fõ célja, hogy a másik hatalmát aláássák. Olyan egységkormányra van szükség mindkét oldalon, ahol a pártok nem saját hatalmi ambícióikat, hanem népük egészének érdekeit figyelembe véve politizálnak.

Mind az izraeliek, mind a palesztinok demokráciában élnek, melynek egyik legfõbb alapelve a másság elfogadása és tisztelete. Ezt kellene végre gyakorolni!

Mert ahogy Albert Einstein mondta:

”Peace cannot be kept by force. It can only be achieved by understanding.”   

Budapest, 2007. június 17.